Hangosság-háború

 

A zene és a hangszerek fejlődése, mint minden fejlődés, furcsa kanyarulatokkal volt tarkított; nem túlzás azt mondani, hogy a haladás bizonyos szempontból a hangosság növekedése mentén  történt.
A viola da gamba hangereje kb. fele a csellóénak. A zongora és a lant húrfeszítése között két nagyságrend van. A bélhúr jóval halkabb még az aránylag nem rossz hangú kompozit műanyag húrnál is. A portatív orgona nagy sípja 70 cm, egy nagy romantikus orgonáé 5 méter. Egy lakáskoncerten húszan, a MÜPA-ban 1700-an férnek el.

Ezek persze csak számok. A metafizikai eltérések jóval fontosabbak.

A Barokk volt az utolsó tisztán eszmei zene, ezért nem meglepő, hogy ezután több vonalon is itt figyelhető meg törés. A következő korszakban a felső harmóniák lehozatala helyett az individuumbetörés evilági, többszörösen átszűrt, egyénből kiinduló és érzelmeken alapuló pszichológiai helyzetjelentései (romantika), illetve a szerkezetek béklyójába kényszerített lesatuzott, improvizáció-ellenes kockavilága (klasszika) kápráztathat el. A későbbi / jelenkori kortárs zene kiszélesedett követhetetlensége pedig a közönséget konkrétan le is dobta magáról.

Ez a fejlődéssel összekevert jelenség, amely szimplán időbeni lefutásokat jelent, nyilván kikövetelte magának a megfelelő formát az adott időszakokban: ilyetén a csúcs, az a romantikus nagyzenekar lett, 150 fővel, három üstdobbal és komplett rezeszenekar-szekcióval, és akkora kórussal, hogy 3 busz kell, csak a szoprán szólamhoz….

Az igazi sztárok pedig nem a szerzők lettek, hanem a karmesterek és a zongoristák. És az énekesek. Emlékszünk még a Reneszánsz eszmeiségre?, ahol az egy szólam soha nem szólt egyetlen énekhanggal, ahol a reneszánsz lant húrjai kórusokba rendezettek, merthogy egy húr magamutogatása az egyenesen ízléstelen volt?
Ettől nagyon messzire került a zenei világ.

A csend szerepe és megközelítése is megváltozott.

A matematikában a nulla bevezetése majdnem fejre állította a rendszert. Itt fordított a helyzet. A régizenében minden a csenddel kezdődik, az isteni szingularitással, és oda tér vissza. A csend teljes értékű hangjegy volt. Az újabb zenék mintha félnének  a csendtől. Hangjegyeket  akarnak, minél többet, minél több hangszerrel. A rendszerből, a Harmóniából kiesettek nemléttől való szorongása, ennek tipikus projekciója, a vákuum kényszerű kitöltése. A pszichológiai vonatkozásokkal a bécsi doktor valószínűleg egyetértene.

Ezekre a tendenciákra sokan és sokféleképp felfigyeltek. Gyönyörű helyreállítási kísérletek léteznek a Harmónia újrateremtésére. Ilyen a ’90-es évektől az új Early Music felfutása is;  a lényeges csomópontok a kiadott lemezek tükrében szépen lekövethetők.

Nikolaus Harnoncourt

Nagyívű folyamatok, önszerveződő kritikus rendszerek és bonyolult történeti-evolúciós mozgások árnyékában meghúzódva az egyes ember szerepe valóban nem tűnik meghatározónak, mégis fontos az, hogy milyen zenével vesszük körbe magunkat otthon. Mert a Harmónia visszaállítása az is, amikor egy jó lemezt hallgatunk. Ezt sokféleképp tehetjük, manapság, az Internet korában, bárhol, bármikor és bármit. Óriási, régebben egyszerűen elképzelhetetlen választási szabadság köszöntött be, gyakorlatilag mindenki részére. Ez annyira kiszámíthatatlan volt, hogy ezen a területen az összes jövőkutató tévedett; a teljesen új tényezők betörése mindig is a lemodellezhetetlenséget jelentette.

Akkor eljött az aranykor? Irány a Youtube, és ott vannak a jó zenék, és csak két kattintás, és már rendben is van minden?

Sajnos, ellenkezőleg. A két kattintással valóban kinyitható lett a kincseskamra; gyakorlatilag még a magas minőségű, lemezen már hozzáférhetetlen, erősen rétegzenék is könnyedén fellelhetők. De furcsa módon a dolgok akkor szeretnek leginkább retrográd módon viselkedni, amikor a legnagyobb fejlődést várnánk. És valahogy nem lett jó  az egész szisztéma.
Vajon miért?
A fő gond ott a címben. A hangerő, a hangtér-kitöltés maximum-sóvárgása, a mennyiség előretörése, és az ezt kísérő infláció rettenete. Ez pedig annyira széthangolta a dolgokat, mint amikor erőltetett művi matematikával írunk le élő rendszereket. Ez pedig hasonlatos lesz, mint a nullával való osztás. Kikerülhetetlen kikerülés az értelmezhetőségi tartományból.

Nézzünk egy példát.

Az ezer az több, mint a tíz. Ez triviális axióma. A gond csak annyi, hogy ez nem mindenhol igaz. És most nem a kvantumfizika jön, ahol azt kell megérteni, hogy az elektron ott van, ahol éppen mérjük, vagyis, ahová nézek, amúgy meg csak előfordulási felhők gomolyognak, és van úgy, hogy egy elektron egyszerre két helyen is ott van… 

Ezt a pár képet azóta sem érti senki. ld. a jegyzetekben

Hanem az, hogy kiteszünk tíz jó lemezt az egyik oldalra, és kiteszünk ezer jó lemezt a másik oldalra. Wittgeinstein-nek teljesen igaza van: már válaszadás előtt a nyelvünk tiltakozik, valahol a mélyben lázad; valami nincs rendben ezzel a relációval. És valóban. Az ezer lemez, az most nagyon kevésnek tűnik, mert a tíz felvételért lelkesedünk igazán. A 40 gigabájt Mozart egy winchesteren, az pedig közelít a nullához.

Tehát a vélt aranykor, a korlátlan lehetőségeivel, gyakorlatilag a vaskorba vet vissza a zenehallgatás és a lemezek területén. Minél több van, annál kevesebbet ismerünk, és még kevesebbet hallgatunk. És ez mindenkire igaz; a kivétel annyira kevés, hogy a hibahatárral összemérhető.
Van egy youtube csatornám. Komolyzene, az igazán érdeklődőknek. Egy megszűrt, VIP társaság, aki látogatja. És látom a statisztikát, az nem csal: sok éve már az átlagos megtekintési idő 55 mp. és 1 perc 10 másodperc között van. Pedig, öt percnél hosszabbakat fel sem teszek. Vagyis, nem ember-szintű a tendencia, hanem rendszer-szintű.

A nyomasztó és elkerülhetetlen törvényszerűségek kocka-mátrixjából mindig létezik menekülési útvonal. Az egyik, mint oly sokszor, a kultúra, a művészet. Amely nem engedelmeskedik. Nem néz relációkat és nem írható le a szokott függvényekkel. Ahol a jövőkutatók és a galériavezetők, mindig, rendszeresen, és folyamatosan tévednek.

Pablo Picasso

A 'kultúra', az ezerszálú. Ez adja az egyik fő erejét. Sokfélesége rendkívül szerteágazó; akár a tisztán technikai tevékenységekben felbukkanhat.

Van egy igen vékony szál, egy titkos társaság, ahol az otthoni zenehallgatást nagyon komolyan veszik. Két nagy csoportjuk: a lemezgyűjtők és a hifisták. Szeretnek keveredni. A gyűjtők sokszor nem hifiznek, de a hifisták szinte mindig gyűjtők.

Audiokultúra. HighEnd. Ahol a megszólaltatás hogyanja kulcskérdés. Több csoport, lelkes hívők, általában nagy márkák köré csoportosulva, párás szemmel zengik a dicshimnuszokat az imádott készülékekről, kiegészítőkről, hangmérnökökről.
Meg azért a zenéről is olykor.:)

Horror árak.
De úgy igazán.

Számos alcsoport, a kábelhívők, az akkumulátor-tápegységesek, a drótfonók, az egyberendszer-apostolok, az elektroncsövesek, a tranzisztorosok, az A osztályúak, a zárt-dobozosok, OB fanok, van néhány érdekes szekta pl. az alátét-hívők vagy az áramkondícionálók, sőt, a kékgyöngy-kirakók is ide tartoznak.
És mindezek a bábeli keveredése, ahol minden igaz, meg az ellenkezője is. 

A forrás, a zene, az manapság háromfelé oszlik, az LP-sek, a CD-sek, és a számítógépesek, ők a fájl-alapúak, az új kor érezhetően ide billenti el a mérleg nyelvét. Fel-fellángoló vallásháborúk, digitális-analóg ellentét, ahol a bakelitrajongók zászlajára hímezve, aranybetűkkel, hogy az érzelmeket nem lehet kifejezni egyesekkel és nullákkal…. Egyszer nekem szegezték ezt a dogmát, én, CD-szimpatizáns, ijedtemben azt találtam mondani, hogy hallottatok-e már a youtube-on József Attila verset, mondjuk a  'Tiszta szívvel'-t, ahogy pl. Latinovits mondja? Amely, technikailag 1-esek és nullák speciális mátrixa?
Hát, akinek azon nem lesz könnyes a szeme, legalább egy kicsit, az valószínűleg csak egy robot….

Szerethető társaság, igazi szubkultúra. Valami komoly és nagyszerű dologért lobognak; persze éppúgy nem találják, mint a Szent Grált a régi lovagok. Mert a keresés a lényeg, a szellemiség, és a hit. És az, hogy közben olyan fókuszált figyelmet kap maga a zene, amelyet egy koncert nézőterén hiába is keresnénk.

A nagyfokú divergencia mellett azért számos dologban egyetértenek.

Hogy a hangosítások Magyarországon kritikán aluliak. A könnyűzenei koncertek sem kivételek.

Hogy a benzines fűnyírókat meg láncfűrészeket meg a sarokköszörűket be kellene tiltani.

Hogy a Coca-Cola legnagyobb bűne az nem az öt kiló cukor literenként meg a műanyag üveg, meg ami benne van, hanem a kóláshűtők iszonyú zajszintje, amely egy csendes kávézóból kibírhatatlan helyet csinál.

Hogy 100 év alatt 10 dB-lel romlott az átlag hallásküszöb.

Hogy a mozikban kibírhatatlan hangosság uralkodik.

Hogy űrszondát küldtünk a Marsra, de csak mostanában kezdenek gyártani igazán csendes porszívót, pedig 50 éve megvan a technológia hozzá.

Hogy a kereskedelmi rádiók és internetes adók szemetet eresztenek a fejünkre.

Hogy a Facebook úgy szövi a társasági hálót, hogy gátlástalanul ránevel a legörgetésre, a belekapkodásba; a zenék átlag hallgatási hossza a kritikus alá került.

Hogy az Amazon és a többi nagy 'zenebolt', lassan már csak veszteségesen tömörített albumokat árul, egyesével, számonként, és ezért ki kellene menni az utcára és barikádokat emelni. Most.

Hogy a rossz  zene elárasztotta az országot, azt tudtuk eddig is, de hogy mindezt rossz hangminőséggel párosítva, az egészen elkeserítő.

A feszültség mindig ellenhatásokat és ellenmozgásokat gerjeszt; máskülönben két perc alatt lehetne örökmozgót készíteni, akinek megy a fizika, ezt tudja. Ezek a lázadások már a hanyatlással párhuzamosan elindultak. 

Rejtett szálak. 

Fórumok, levelezések, beszélgetések, eszmecserék. 

Zenehallgatások. 

Különlegesen jó, ma már beszerezhetetlen lemezek szamizdat-szerű terjesztése, másolása. 

Lemezajánlók.
A Komoly Zenei Ajánló.

Elhúzódó viták Vivaldi és Bach zenéjéről. 

Olyan felvételek, amelyek hallgatásakor odafent szebben forognak a planéták, idelent pedig átalakul a szoba levegőjének molekulaszerkezete. 

Az igényes hangminőség szeretete.
Olyan hifis manufaktúrák és olyan készülékek, amelyek a hangzás varázslatával bele tudják húzni az ártatlanokat a zene varázslatába.

A teltházak a MÜPA-ban és a Zeneakadémián. Amikor akkora a csend a nézőtéren egy kontraalt ária közben, mint amikor beáll a szupravezetés, és leállnak az elektronok, és megáll az idő, és azt gondoljuk, hogy ha valaha még magunkhoz térünk az Abszolút Szépségből, akkor utánamegyünk, minden egyes koncertjére, és isszuk a hangját, és a küszöbjén fogunk aludni.

A lakáskoncertek feltűnése. 

Barokk kisopera a Zeneakadémián, ahol közmondásos a lemaradásunk ezen a területen. 

Sokadik Régizene Fesztivál, nálunk, Veszprémben is. 

Barátok, akik szemrebbenés nélkül bólintanak 500 km vezetésre, ha egy Savall koncert van Romániában.
Hogy divat lett tájékozottnak lenni az igényes zenék területén.

Az Early Music óriási sodrása Európában a függvénymaximum után van, lassú lecsengés figyelhető meg. Az, hogy lesz-e valami helyette, vagy hogy ez a kérdés egyáltalán feltehető lesz-e, azt ma megmondani még kétséges. A CD lemez dicsőséges korszaka, amely felhúzta a klasszikus zenét is, lejárt, meredek visszaesés figyelhető meg az eladásokban. Az, hogy az emberek majd kevesebb igényesebb zenét hallgatnak?, ez kicsit olyan, mint az óbégatás azon, hogy nem olvas az új generáció.
Miért is olvasna?, hiszen, ha ránézünk a naptárra, kb. 150 éve olvasnak az emberek, előtte ez a fajta tudás vagy készség hasonlatos volt bármelyik más foglalkozási ághoz. Nem volt kötelező; az írástudók privilégiuma volt.

És azért a világ működött, a Hermelines Hölgy megszületett. A más létezési stratégia szerint is. Monteverdi idején egy 5 órás mise nem volt ritkaság; valószínűleg onnan nem is hinnék el azt, hogy ma a 60 perc végigülése is kétséges, ugyanabban a templomban, ugyanazon a szertartáson..

Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel

A nagy válság-tendenciák láthatóak.
Az ellenhatások nagy része láthatatlan.
Ráadásul a kettő olykor más mértékegységben számolódik, arányuk nehezen felbecsülhető. A vehemens, lomha, feltartóztathatatlanul lefelé áradó vastömeget a vékony aranyszálak kötege egyensúlyozza.

A jobb pillanatokban fel is tudja emelni kicsit.

Ez a nemes remény édesíti meg magányom.

*         *         *

_________________________________________


Jegyzet, a 9. képhez.
Az a pár felvétel, amely megváltoztatta a világot.
Kvantumfizika. Nem kell megijedni, kellően érthetetlen.
Van egy elektronágyú, amely sorozatban lő elektronokat, pásztázva, mint egy géppuska. Egyesével, nagyon gyorsan, de mindig csak egyet. Van egy céltárgy, egy detektor, ahol apró fénypont látszik minden becsapódás után, ez a sötét téglalap. A kettő között van egy fal, két pici réssel. Ha elindul a dolog, három eset lehetséges.
1.    az elektron a falba ütközik, elnyelődik, semmi.
2.    az elektron épp az egyik rés felé volt irányozva, átjut, pici villanás a céltárgyon.
3.    az elektron épp a másik rés felé volt irányozva, átjut, pici villanás a céltárgyon.
A kísérlet során eleinte szépen következtek a villanások, véletlenszerű eloszlásban, ahogyan kell. Aztán sávok jelennek meg.
Ennyi? Mi ebben a nagy durranás?
Hát az, hogy a sávok interferencia-sávok, amelyek azt jelentik, hogy két eltérő hullám egymásra vetül, és mivel picit különböznek, néhol erősítik egymást, néhol kioltják egymást, innen a sávok-elrendeződés.
De ehhez a produkcióhoz több elektron kell egyszerre, egy időben, Nem sok, de minimum kettő, az holtbiztos, máskülönben nemhogy interferencia, de hullám sem jön létre. De az elektronok egyesével érkeztek, egymás után, konkrét, kiszámított idővel.
Bármennyit ismételték a kísérletet, mindig ez jött ki.
Két helyen van az, ami egy darab. Ha nagyon belemértek, a ravaszdi elektron mindig ott volt, ahol éppen mértek. Einstein, aki szerint ez az egész baromság, gúnyosan azt mondta Bohr-nak, ja, a Hold is akkor van ott, ha ránézek…
Ezt a kefét eszik a fizikusok azóta is.
Nincs megoldás.
Vagy az, hogy a valóság tényleg nem úgy van, mint ahogyan látjuk és ahogyan gondoljuk. Hanem másképp. Ahogy a szubatomi kísérletek sejtetik. Mi azonban valami tisztázatlan ok miatt teljesen mást érzékelünk.
Az összes vallás és az összes misztikus ezt tanítja.
Tükör által homályosan. Hetvenezer fátyol mögött.
De hogy kerül ide a zene?
Hát úgy, hogy a jó zene az igazi, a fátyol mögötti valóságból szűrődik át.



___________________________________

Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19

___________________________________

Idézet:

Jorge Luis Borges: A bábeli könyvtár