Budapest.
Szeretem ezt a várost. Akkor is, ha tegnap másfél óráig tartott kijönni belőle.
Ez pont a gyalogos tempó; autóban ülve kétségbeejtően lassúnak tűnik. Amúgy a Margit híd igen szép, volt alkalom hosszan megcsodálni a kandelábereket.
Így ma, egy vaskos időtartalékkal történt az útvonaltervezés. Mert nem akartunk elkésni, mert koncert lesz.
L'Arpeggiata koncert.
Már induláskor volt valami furcsaság a levegőben; egyfajta különleges atmoszféra, mint amikor indokolatlanul nagyon jó dolgok történhetnek. Az autópálya kellemesen üres, a BAH csomópont, a befelé menő, az olyan volt, mint valami álmos vasárnap délelőtt; a Fehérvári útnál útépítés, egy lendületre átjöttünk, a Petőfi hídon szinte csak mi meg a 6-os villamos.
A Város beengedett.
Mert tudta.
Fél 6, autó lerakva, szép cipő felhúzva, és kiléptünk a MÜPA előterébe. Barátokkal kávézás, nekem már itt kezdődött el a koncert.
Kicsi járkálás fent a Ludwig-ban, rákészülés az elkövetkező élményekre. Nem tudtam milyen lesz, vártam nagyon, de tudtam milyen lesz, mert a még meg nem történt valóság ugyanolyan része a világunknak, mint a jelen időben, minket körbevevő folyam.
L'Arpeggiata.
Ez az együttes megtette azt, amit nagyon kevesen tudtak, és amely számomra felbecsülhetetlen értékű: divatba hozták a régizenét. Kivették az akadémiai szekrényből, leporolták, újjáélesztették, és odaadták a népnek. Visszaadták. Amióta színre léptek, Monteverdi, Caccini, vagy Cavalieri neve bekerült a 'normál' köztudatba; mondanám, hogy minálunk nem annyira, de ez az 1700 ember, ma, itt, Budapesten, már kb. fél éve meg kellet vegye a jegyét, ha be akart jutni, ez valamit azért jelez, ami több, mint örvendetes.
Innen, 2022-ből, ez természetesnek tűnik, de arra gondoljatok, hogy 22 éve, ez annyira merész volt, mintha valaki azt mondta volna, hogy gyertek, nyomjuk a koncerteket és a lemezeket, és nem túl sokára Stockhausent fog mindenki hallgatni, teltházas koncertekkel....
Kezdés.
Az első hangoknál, az első akkord után már biztosan tudom, hogy milyen lesz ez a koncert. Ez mágia, talán nagyképűség, vagy a lemezek szerény ismerete, de tényleg az első percekben lejön az, hogy minálunk így nem hegedülnek, így nem csellóznak, nem csembalóznak, így nem énekelnek, és ilyen fajta hangszerelés pedig erősen ritka még a MÜPA külföld-gyakori falai közt is.
A zenekar nem nagy: pár hegedű, lant és csembaló és barokk cselló, hárfa és egy portatív orgona, valami régi fúvós, egy dulcimer; Christina igazgat, kezében egy nagy archiluto-szerűség. És persze a ritmus: dobok és csörgők, egy kopasz szakállas fiatal srác nyomja; ez a kiosztás rendkívül fontos, mert pont ez a hangszerelési zsenialitás az egyik titka az együttesnek.
És eszembe jut, nagyon sok éve, egy lantos barátomnak, aki később együttest is alapított, magyaráztam a dobok meg a ritmus használatát ezeknél a zenéknél, hogy de jó, meg de jó lenne, meg hogy miből is gondoljátok, hogy ez nem lehetett így 400 éve, és mutattam az akkor még tényleg renitens lemezeket, ő meg nagy kerek szemekkel nézett, hitte is meg nem is, de hogy ez a Lislevand azért kicsit messzire ment, meg hogy de furcsa, - aztán az idő helyretett mindent.
Látszott az is, hogy az együttes tagjai finoman cserélődtek, szinte nem is volt a régi arcokból ma este, az énekesek is teljesen mások, de az együttes és a zenéjük, mégis, hajszálra ugyanaz volt. Ebből persze kiderül, hogy van egy belső centrum, egy szellemiség, amely összefogja a dolgokat, igen, ő Christina, aki kitalálta és megálmodta az egészet, a hangszerelést, az improvizációk helyét, a hangszerek és az énekesek szólamait, és, aki elkövette ezt a szokatlan szcenírozást. Hogy nem voltak beöltöztetve az énekesek, nem volt pasztorál-háttér, nem voltak angyalszárnyak: de volt két táncos a zenekar melletti 'színen', aki eltáncolta a történeteket.
Mert volt itt valami fontos, ami szavakkal ki nem mondható, de még a zenével sem átadható, de táncosok mozdulataiban, ott viszont benne volt. Kortárs balett és a régizene?, mintha mindig is együvé tartoztak volna. Olyannyira, hogy egyfolytában tekergettem a fejem, hogy honnan ér nagyobb gyönyörűség, a zenészeket nézni, az énekeseket, vagy a táncosokat.
Ugye, mennyivel más ez, mint állig begombolkozva, mereven nézni a merev zenészek idegölő fúgáit vagy szörnyűséges szimfóniáit...?
A zene, egy nagyon ügyes válogatás Monteverdi és kortársai műveiből; volt sok az Orfeóból, volt Caccini dal, anonim Passacaglia valahonnan délről, Cavalieri részlet, Rossi, Ciaccona variációk, és a végén egy ciklus a Tankréd és Klorindából. Különböző szerzők különböző művei összefűzve: egy titkos összetartó erő egy olyan egységet adott nekik, amely több lett, mint a részei összege; igen, ez a felszabaduló többlet, ez valahol a lényege a dolgoknak.
Orfeó kesereg, szerelme halálhírét vette, áll a dús szemöldökű Villazón, előttem, a deszkán, és kesereg. Annyit írtam már erről a kísérleti zenéről, erről a Nuvoe Musiche-ről, amely neve aztán az 'Opera' lett, hogy mi miért és hogyan, és a szöveg prima státuszának visszaállítása, meg hogy az antik hagyományokhoz való visszatérés, meg a kíséretes monódia, bla.. bla... kívülről fújom ezeket, de azt higgyétek el, hogy most világosodott meg igazán, hogy mi volt itt a rebellió és a forradalom: volt egy tisztán hallható pszichikai pont, amikor Orfeó azt mondta, hogy 'nem', és gyakorlatilag inkább negligálta az egész létező világot, de akkor is elindult a szerelmét megkeresni, és ezt a zene, centire, de inkább milliméterre lekísérte. Villazón, tőlem öt méterre, akkora hangerőt adott a fohászhoz, amit a MÜPA fél köbkilométernyi tágasságába belekiabált, hogy minden rezgett, és pont rám nézett egy tünékeny másodpercig, és akkora aurája volt, hogy nekem minden hajszálam és szőrszálam az Ég felé állt, és akkor, igen, akkor valamit megértettem ebből az 'új' zenéből, azt hiszem...
XXI. század van. Soha ne szidjuk. Megadatott, hogy a szövegeket tudtuk olvasni, a háttérben, nagyon diszkréten és kulturáltan és láthatóan, mert az most épp fontos volt, hogy mi is történik. Szövegek, szimplán?, hát nem, itt Shakespeare kaliberű, akkoriban szupersztár poéta-költők remekműveit hallhattuk és olvashattuk, ráadásul, végtelen igényes műfordításban.
Hogy jön a vörös hajú udvarhölgy-hírnök a rossz hírrel, hogy 'Euridiké halott, megmarta a kígyó', ez versben, hosszú-hosszú szakaszokban áramlott, sokáig, és a végén, hogy el fog bujdosni hátralévő boldogtalan életében, hogy ily szörnyű hírt hozott, mert 'nyelvében rejlett az a tőr, mellyel a szerelmes Orfeó szívét átszúrta', hát, én ezeken teljesen odavoltam.
A többi énekes is fantasztikus volt. A második harmad környékén, volt egy ária, talán a Ziani Dormite-je, és a kontratenor, Valer Sabadus énekelte, alig pár hangszer kísérte. És, nem tudni miért, ez lett a koncert középpontja.
Olyan volt ez az énekhang, mint egy nagyon finom fuvolaszó, vagy valami altfurulya, végtelen kiművelt és érzékeny és megható, és közben végtelen szabadság áramlott belőle. Éreztem, hogy nem csak én hallom így: a halk részeknél, a pici szünetekben, a nézőtéren akkora, de akkora csend volt, és annyira figyelt mindenki, hogy én ilyet koncerten még soha nem hallottam.
Soha.
Tankréd és Klorinda, a Történet, megint. Amikor kiderül, hogy a páncélban a haló vitéz, ő Klorinda, és Tankréd próbálja még itatni szerelmét a sisakjából, forrásvízzel, láttam, mert közel voltam, hogy Villazón, énekel, és majdnem elsírja magát, annyira meghatódott...
Aztán vége, nagy taps, emelkedettség, a lelkeink tisztábbak lettek. Érezhetően. A ráadás, az a Passacaglia della Vita, amely az első szám is volt; nem véletlen, egy szép keretet ad az egész estének.
És az egész életnek.
Mert a szöveg egyfolytában ismételgeti, hogy meg kell halni, és mindenkinek meg kell halni, közben pedig egy olyan gyönyörű dallam viszi a hátán, hogy bele lehet borzongani az Abszolút Szépség ilyetén megjelenésébe, és ez a furcsa ellentét valami különös ragyogást ad ennek a zenének.
És mindannyiunknak adott, a nézőtéren, ott, egészen belül.
