A szemek gyönyörűségéről - Domenico Belli és a Le Poeme Harmonique

 

A monódia megjelenése az 1500-as évek végén egy egészen új korszakot jelölt ki a zenetörténetben – vagy fordítsuk meg, az új korszak egyik új formája a kíséretes monódia lett. 

Mi is ez?, igazából egy olyan törekvés áll a háttérben, amelyet a korabeli camerata  társaságok maguk elé tűztek, nevezetesen az, hogy vissza kell térni az antik zenei hagyományokhoz. Ennek egyik fő lépése a szöveg elsődlegessége, vagyis a zene a szöveg alátámasztása, szolgálója, kifejezése. Így a késő Reneszánsz mátrix-többszólamúsága, bonyolult spirituális felhőben lévő egésze helyett a földre szállás következett; egyetlen szólam, egy a dallam, a tartalomra koncentrálva, és hozzá egy kíséret a basszus vonalon, amely tükörként mindig harmóniában és a megfelelő ütemben tartja a dolgokat – ez lett a basso continuo.

Végletesen leegyszerűsítve, ezt azt jelenti, hogyha vidám a szöveg, akkor vidám a zene, ha pedig szomorú dolgokról van szó, akkor a zene is hasonló lesz. Igen, van egy műfaj, amely kifejezetten erre épít, ez pedig az Opera, melynek születése épp ezekre az évtizedekre esik. Merthogy a közönség nagyon jól vette ezt a szoros szöveg-zene kapcsolatot, amikor a szerelmi bánatos hölgy kesergését a dallam hűen, szomorúan, ereszkedően és szótagonként leköveti, éppúgy, mint a féltékenységi-jelenetes  késsel  kézben üldözés pattogó ritmusú emelkedő akkordjai. Ez aztán  így is maradt, zseniális opera-repertoárt létrehozva, jóval későbbi korokba átnyúlva

Kicsit leegyszerűsödtek a dolgok?, ez bonyolult kérdés, mert egyrészt, valóban, a felső világok komplexitását eléggé átszűrte, nagy tömegek számára befogadhatóvá tette a Barokk; már az első operaházak hihetetlenül népszerűek voltak; tény, hogy a jóval későbbi Bach érthetetlen fúgái és szólamtáblázatai megelőzően a reneszánszban már teljesen megszokottak voltak, egy kicsit talán felsőbb környezetben és szebben, de az érzelmek kifejezése a több szólam variálásával egyszerűen nem ment. 

Másrészt, bonyolódott a helyzet, ez  szintén nem egyszerű, hogy miért, egy jó példa a következő lemez, talán kiderül, nem garantálom, mármint, hogy mindenkinek.

A CD egy 1999-es Alpha, a zenekar a Le Poéme Harmonique, az énekesnő óriási kedvencem, Guillemette Laurens. 

A szerző, Domenico Belli – életéről nem tudunk sokat, három gyűjteményes kiadás élte túl a levéltári viszontagságokat, az Officiorium Defunctorium, az Il Primo libro dell’Arie és az Orfeo Dolente, ez utóbbi az a különleges opera, ahol a mű nagy részét Orfeo vívódásai és kesergései töltötték ki, Euridike meg sem jelent a színen….és volt sok, amelyik elveszett, elnyelték a századok. Ilyen volt a legendás Androméda, magasan a legnépszerűbb opera akkoriban, melyből csak néhány intermezzo töredéke maradt meg, rekonstruálása nem sikerült.

Kezdésből az Aria di Fiorenza, népszerűsége óriási volt, gyakorlatilag Firenze himnuszaként szerepelt, Dumestre megemlíti, hogy 128 féle korabeli variánsát találták elő

Belli élete nagy részét Firenzében töltötte, a Mediciek szolgálatában. Firenze – óriási kulturális központ volt akkor is, itt jött létre a Camerata de’Bardi – a kör, amely a zene és a vers, a zene és a dráma kapcsolatát helyezte új alapokra.

Költők és képzőművészek éppúgy tagjai voltak, mint színházi emberek és zenészek, mint Galilei, Cavalieri, Caccini, Peri és Domenico Belli. Ami nagyon kiemelte őt kortársaitól, az a szenvedély és a végzetszerűség ábrázolása. 'Tűzben ég', ezt mondták róla; a tragikus momentumokra fókuszál, a szöveg érzelmi kifejezése fontosabb, mint az éneklés szépsége. Valóban, a prológ utáni Ardo egy merő fájdalom.

Akkor ilyen lesz az egész lemez? Hogy bírták így az előkelő vendégek az Uffizi palota dísztermeiben…? Szerencsére egyáltalán nem ennyire szomorú a helyzet, a harmadik számnál el is érkeztünk a lemez egyik középpontjához, amely gyönyörűen beékelődött a sok komoly szívmegszakadás közé. Akkora gyönyörűséget sugároz, hogy amikor gyöngysorai szétgurultak a nép közé, és mindenki, de tényleg mindenki ismerte és szerette, sok évvel később a fiatal Lully megőrült érte és egészen Versailles-ig vitte – ez 400 év után, most is így történik, csak kicsit többfelé szaladnak ezek a guruló csodák. 

Első hallgatásra lenyűgöző. Egyszerű formában hangzik el valami nagyon-nagyon bonyolult – nem először tapasztalunk ilyet régizenében. Legalább három dolog emeli fel ilyen magasra: maga a szisztéma, a megálmodás, a hangszerelés, ahogyan Dumestre újrateremtette; aztán a vonósok egészen finom ölelkezése a dobokkal, és végül, ami a legfontosabb, az énekhang. Guillemette mezzója olyat mutat, amely még manapság is ritka, amikor tényleg hemzsegnek az elképesztő hangú Early Music dívák. 

Valami áttetsző könnyedséggel járkál ide-oda az egész zenei horizontunkon, néhány szótag egymaga kap egy lépcsőháznyi kanyarodást, persze, a téma a címből kitalálható, Occhi belli, szép szemek, Occhi celesti, mennyei szemek, és itt szó szerint értették, mennyire szép ez így…szóval a szerelemről van szó.

Aztán két komplett Ballo, ezek instrumentális, több részes darabok, a tételek táncok neveit viselik, erős hasonlatossággal a későbbi francia udvari baletthez, némelyik igen gyönyörű, 

végtelen finomsággal gombolyítják a névadó ritmust, a kettő között megint néhány komoly, szenvedélyes ária, az utolsó rész ismét Guillemette varázslata, énekes darabok sorakoznak. A végén a különösen szép Apre l’houmo infelice, kiadja a lemez második központját, tehát, akinek megy a matek, az kitalálja, igen, a leírt ív egy ellipszis, pont olyan alakú pálya, amelyen a planéták haladnak fölöttünk.

Visszakanyarodva az első felvetéshez, hogy vajon túlzottan leegyszerűsödtek-é a dolgok ezzel az egyetlen szólammal, nem tudom, a szakértők könyvtárnyit összeírtak erről a témáról és a Barokk születéséről; mindenki maga eldöntheti.

Egy dolog bizonyos. Ezt a lemezt újonnan vettem, szép borítója ma már enyhén rongyos, még éppen egyben van. Fény felé fordítva a CD-t, különös dolog látszik a szivárványszín fénytörések meg a normál karctenger közepette: egy koncentrikus sávban más színű lett, igen, itt lehet a 3. szám, az Occhi Belli, itt egyszerűen kivékonyodott, annyit hallgattam, megmértem tolómérővel, és teli lett kicsi lyukakkal….

Amúgy még szól.

Hibátlanul, tökéletesen, különlegesen.






_____________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10