A monódia megjelenése az 1500-as évek végén egy egészen új
korszakot jelölt ki a zenetörténetben – vagy fordítsuk meg, az új korszak egyik
új formája a kíséretes monódia lett.
Mi is ez?, igazából egy olyan törekvés áll
a háttérben, amelyet a korabeli camerata
társaságok maguk elé tűztek, nevezetesen az, hogy vissza kell térni az
antik zenei hagyományokhoz. Ennek egyik fő lépése a szöveg elsődlegessége,
vagyis a zene a szöveg alátámasztása, szolgálója, kifejezése. Így a késő Reneszánsz mátrix-többszólamúsága, bonyolult spirituális felhőben lévő egésze
helyett a földre szállás következett; egyetlen szólam, egy a dallam, a
tartalomra koncentrálva, és hozzá egy kíséret a basszus vonalon, amely
tükörként mindig harmóniában és a megfelelő ütemben tartja a dolgokat – ez lett
a basso continuo.
Végletesen leegyszerűsítve, ezt azt jelenti, hogyha vidám a
szöveg, akkor vidám a zene, ha pedig szomorú dolgokról van szó, akkor a zene is
hasonló lesz. Igen, van egy műfaj, amely kifejezetten erre épít, ez pedig az Opera, melynek születése épp ezekre az évtizedekre esik. Merthogy a közönség
nagyon jól vette ezt a szoros szöveg-zene kapcsolatot, amikor a szerelmi
bánatos hölgy kesergését a dallam hűen, szomorúan, ereszkedően és szótagonként
leköveti, éppúgy, mint a féltékenységi-jelenetes késsel kézben üldözés
pattogó ritmusú emelkedő akkordjai. Ez aztán
így is maradt, zseniális opera-repertoárt létrehozva, jóval későbbi
korokba átnyúlva
Kicsit leegyszerűsödtek a dolgok?, ez bonyolult kérdés, mert
egyrészt, valóban, a felső világok komplexitását eléggé átszűrte, nagy tömegek
számára befogadhatóvá tette a Barokk; már az első operaházak hihetetlenül
népszerűek voltak; tény, hogy a jóval későbbi Bach érthetetlen fúgái és
szólamtáblázatai megelőzően a reneszánszban már teljesen megszokottak voltak,
egy kicsit talán felsőbb környezetben és szebben, de az érzelmek kifejezése a
több szólam variálásával egyszerűen nem ment.
Másrészt, bonyolódott a helyzet,
ez szintén nem egyszerű, hogy miért,
egy jó példa a következő lemez, talán kiderül, nem garantálom, mármint, hogy
mindenkinek.
A CD egy 1999-es Alpha, a zenekar a Le Poéme Harmonique, az énekesnő óriási kedvencem, Guillemette Laurens.
A szerző, Domenico Belli – életéről nem tudunk sokat, három
gyűjteményes kiadás élte túl a levéltári viszontagságokat, az Officiorium
Defunctorium, az Il Primo libro dell’Arie és az Orfeo Dolente, ez utóbbi az a
különleges opera, ahol a mű nagy részét Orfeo vívódásai és kesergései töltötték
ki, Euridike meg sem jelent a színen….és volt sok, amelyik elveszett, elnyelték
a századok. Ilyen volt a legendás Androméda, magasan a legnépszerűbb opera
akkoriban, melyből csak néhány intermezzo töredéke maradt meg, rekonstruálása
nem sikerült.
Kezdésből az Aria di Fiorenza, népszerűsége óriási volt,
gyakorlatilag Firenze himnuszaként szerepelt, Dumestre megemlíti, hogy 128 féle
korabeli variánsát találták elő
Belli élete nagy részét Firenzében töltötte, a Mediciek
szolgálatában. Firenze – óriási kulturális központ volt akkor is, itt jött
létre a Camerata de’Bardi – a kör, amely a zene és a vers, a zene és a dráma
kapcsolatát helyezte új alapokra.
Költők és képzőművészek éppúgy tagjai voltak, mint színházi emberek és zenészek, mint Galilei, Cavalieri, Caccini, Peri és Domenico Belli. Ami nagyon kiemelte őt kortársaitól, az a szenvedély és a végzetszerűség ábrázolása. 'Tűzben ég', ezt mondták róla; a tragikus momentumokra fókuszál, a szöveg érzelmi kifejezése fontosabb, mint az éneklés szépsége. Valóban, a prológ utáni Ardo egy merő fájdalom.
Költők és képzőművészek éppúgy tagjai voltak, mint színházi emberek és zenészek, mint Galilei, Cavalieri, Caccini, Peri és Domenico Belli. Ami nagyon kiemelte őt kortársaitól, az a szenvedély és a végzetszerűség ábrázolása. 'Tűzben ég', ezt mondták róla; a tragikus momentumokra fókuszál, a szöveg érzelmi kifejezése fontosabb, mint az éneklés szépsége. Valóban, a prológ utáni Ardo egy merő fájdalom.
Akkor ilyen lesz az egész lemez? Hogy bírták így az előkelő
vendégek az Uffizi palota dísztermeiben…? Szerencsére egyáltalán nem ennyire
szomorú a helyzet, a harmadik számnál el is érkeztünk a lemez egyik
középpontjához, amely gyönyörűen beékelődött a sok komoly szívmegszakadás közé.
Akkora gyönyörűséget sugároz, hogy amikor gyöngysorai szétgurultak a nép közé,
és mindenki, de tényleg mindenki ismerte és szerette, sok évvel később a fiatal
Lully megőrült érte és egészen Versailles-ig vitte – ez 400 év után, most is
így történik, csak kicsit többfelé szaladnak ezek a guruló csodák.
Első
hallgatásra lenyűgöző. Egyszerű formában hangzik el valami nagyon-nagyon
bonyolult – nem először tapasztalunk ilyet régizenében. Legalább három dolog
emeli fel ilyen magasra: maga a szisztéma, a megálmodás, a hangszerelés,
ahogyan Dumestre újrateremtette; aztán a vonósok egészen finom ölelkezése a
dobokkal, és végül, ami a legfontosabb, az énekhang. Guillemette mezzója olyat
mutat, amely még manapság is ritka, amikor tényleg hemzsegnek az elképesztő hangú
Early Music dívák.
Valami áttetsző könnyedséggel járkál ide-oda az egész zenei
horizontunkon, néhány szótag egymaga kap egy lépcsőháznyi kanyarodást, persze,
a téma a címből kitalálható, Occhi belli, szép szemek, Occhi celesti, mennyei
szemek, és itt szó szerint értették, mennyire szép ez így…szóval a szerelemről
van szó.
Aztán két komplett Ballo, ezek instrumentális, több részes
darabok, a tételek táncok neveit viselik, erős hasonlatossággal a későbbi
francia udvari baletthez, némelyik igen gyönyörű,
végtelen finomsággal gombolyítják a névadó ritmust, a kettő
között megint néhány komoly, szenvedélyes ária, az utolsó rész ismét
Guillemette varázslata, énekes darabok sorakoznak. A végén a különösen szép
Apre l’houmo infelice, kiadja a lemez második központját, tehát, akinek megy a
matek, az kitalálja, igen, a leírt ív egy ellipszis, pont olyan alakú pálya,
amelyen a planéták haladnak fölöttünk.
Visszakanyarodva az első felvetéshez, hogy vajon túlzottan
leegyszerűsödtek-é a dolgok ezzel az egyetlen szólammal, nem tudom, a szakértők
könyvtárnyit összeírtak erről a témáról és a Barokk születéséről; mindenki maga
eldöntheti.
Egy dolog bizonyos. Ezt a lemezt újonnan vettem, szép
borítója ma már enyhén rongyos, még éppen egyben van. Fény felé fordítva a
CD-t, különös dolog látszik a szivárványszín fénytörések meg a normál
karctenger közepette: egy koncentrikus sávban más színű lett, igen, itt lehet a
3. szám, az Occhi Belli, itt egyszerűen kivékonyodott, annyit hallgattam,
megmértem tolómérővel, és teli lett kicsi lyukakkal….
Amúgy még szól.