Koncert - Labyrinthe de la Mort et l'Amour - Recercare

 

Veszprémi Régizenei Napok.

Koncert. Labyrinthe de la Mort et l'Amour.
A kettő közül az egyik, amely módfelett érdekelt - ez alant fog látszani, úgy sejtem...

 

Már a műsorfüzettel elkezdődött.
Amely nem a megszokott gyorsan/olcsón kinyomtatott A4 alapú igénytelenség volt. Hanem merített papír, kézzel összefűzött, aranyfonállal, színes képpel, szépen komponált és nagy gonddal összeválogatott arányokkal, betűtípusokkal. Benne nyilván maga a műsor és az előadók, - plusz a versek fordításai, és egy rövid ismertető, amely megadta az irányt. Amely csak egy pár mondat, de mégis annyira fontos, hogy ez az egész cikk innen indult, innen merítette a gondolati lényeget.
Annyira igényes, hogy sajnálja az ember, hogy aztán eldobódik. Hasonlatos a virágokhoz. Szépségük a jelenben teljesedik ki.
Leállítják az időt.

Szépség ott keletkezik, ahol feszültség támad a pillanat és az időtlenség között.

Aki ezt megérti, meg hogy miért egy kicsi papírmanufaktúra készítette a füzetkét, nem pedig egy fénymásológép, az már egészen közel van a koncert lényegéhez.

 *

Műsoron nagyon régi zene, a 15. század szerelmes lírája. 

Kezdésből egy Attaignant, nagyon szép hangszereléssel. Majd egy gyönyörű Binchois darab; dallamossága egyenesen feltűnő; aztán, a furulya után az énekhang belépése, az valami egészen döbbenetes. Mert nem erővel jön, hanem azzal a lassú gyöngédséggel, amelyben több az erő, mint egy egész zenekar tuttijában. Alsó fekvésből emelkedik, halkan, finoman, elegánsan, nemesen. 

 

Emlékszünk?

... és azóta értem, hogy a gyengédség az ő legnagyobb ereje. Ez a szelídség. Ez az alázat. A finomság, a tapintat, az előzékenység, az udvariasság, a báj, a türelem, a diszkréció. … Azért olyan erős, mert olyan gyenge. …Az ő félelmetes hatalma azért mennydörög, mert ő a leghalkabb.

És innentől egészen pontosan tudom, hogy milyen lesz az egész koncert, pedig egyetlen próbán sem voltam, és ki sem nyitottam a kísérőfüzetet.
Van valami finom varázslat ebben a zenében, valami aura-féle, amely, mint valami pára, szépen beáramlott, és megtöltötte az egész templomot. Valami olyan zene, amely rendkívül sérülékeny, illékony és nehezen követhető. Mert egy másik zenei harmóniarendszer fedi el, az takarja. 

Azért fedi el, mert 500 év eltelt, és egyszerűen máshoz vagyunk szokva, teli vagyunk édeskés tercekkel, meg azzal a rengeteg másik zenével, amely ezalatt megszületett, és amelyből mindenki merített, ki- ki a saját ízlése és zenei környezete szerint.

Az, hogy egyáltalán meg tudjuk hallgatni, és az, hogy 'átjönnek', és rezonáltathatják a mai kor emberét, az maga egy erős bizonyíték arra, hogy a szerkezetek, a harmóniatan, a strukturális megoldások, ezek csak eszközök, valami jóval fontosabb dolog kifejezésére. Amelyhez a nyelv egyszerűen kevés, szépséges anyanyelvünk az összes metajelentéseivel együtt nem elegendő, bármennyire is szeretem.
A zene kell.

Ez a zene. Amely lassan árad, különös, rég elfeledett dallamai úgy jönnek elő, mintha nem is a hangszerekből érkeznének, nem is Fentről, nem is Lentről, hanem, mintha mindig is élnének, hangoznának valahol, és most csak egy ablakot nyitnának nekünk a Jezsuita Templomban.

Szépek a hangszertónusok, érezhetően felhasználják a 'külső héjazatot', minden együtt mozog, együtt rezeg.
Az énekhang egyenesen káprázatos. Teljesen más, mint amelyekért a nagy színpadokon rajongunk, más, mint az agyonképzett dívahangok. Pontosan olyan sérülékeny és illékony és titokzatos, mint maga a zene. 

Olyan, mint általában a nagyon szép dolgok a világban. A mulandóság különös állandóságát lehetett érezni. És Magdi megengedte azt a mérhetetlen luxust is, amely rendkívül ritkán megtapasztalható úgy általában ezen a területen: a halkan éneklés luxusát.  Amikor kellett, akkor a Levegőégig emelkedett a hangja, amikor nem, akkor viszont le merte engedni a hangerőt egészen.

 

Ilyenkor pontosan az történik, mint a hangszerek esetében; ahogyan csökken a hangerő, ahogyan lazulnak a húrok, csökken a feszültség (imádom ezt a nyelvet :)), fizikailag is növekszik a szabadságfok, és gyönyörűséges felhangözön kezd kiáradni; akkora tónusgazdagság lesz, hogy volt úgy, hogy tisztára úgy hallatszódott, mintha ketten énekelnének, uniszónóban. És sok volt az alsó fekvésű hang, ahol tényleg annyira visszaesett a hangerő, hogy egy Handel áriában ez hiba lenne; itt viszont a titokzatosságot szőtték tovább, a Labirintus titokzatosságát.

Valami különleges jó hangulat volt detektálható a színpadon. Mert 'benne' voltak, mindenki benne volt a zenében, egészen belül. Általában, az előadók jó része egyszerűen nincs tudatában annak, hogy ezt mi, nézők, a nézőtérről, milliméterre megmondjuk; mert egy egész órán keresztül nézzük őket, mint egy hivatásos megfigyelő, egyfolytában, koncentrálva. 

És bizony, minden látszik, de minden. Látszott már olyan is, ezeken a deszkákon, hogy egy rossz, vidéki haknizástól csak a jólneveltség választotta el a helyzetet; nem az előadóké, hanem a mienké, a közönségé...

Itt viszont mindenki benne volt a labirintusban, és ezért a hallgatóság is beszívódott, ez ennyire egyszerű. Középen, Zsolt, a gambás, csak úgy játszott, finoman, pontosan, elegánsan, nem volt szigorúság, nem volt feszültség, inkább egy enyhe csodálkozás, hogy ez mennyire jó zene. Kottát alig-alig nézte, és volt pár darab, ahol teljesen szabad improvizációnak tűnt a játék. A furulyaszó, konkrétan szép volt, ez nálam erősen ritka, még lemezekről is tucatnyi felvételt tudok mutatni, ahol vagy a hang nem jó, vagy a metronómot érzem, vagy szimplán idegesít, mert hiányzik a lényeg. Itt minden fanyalgás elfeledve, inkább az a különös párbeszéd lépett előtérbe, amelyet a szólamok kapcsolata adott. A lant, a dobok és a finom csörgők pedig 'észrevehetetlenek' voltak: mert pontosan akkor és úgy szólaltak meg, amikor a helyük volt; olyan kíséretet adtak, amely nem is kíséret volt inkább, itt szép anyanyelvünk egyszerűen eléri a meder alját... talán a latin alapú 'accompanied', az közelebb van, ahol 'társaság', mint a 'társ', igazi, egyenrangú, teljes értékű, a reneszánsz Egyenlő Húrok Elmélete szerint.

Nehéz rendszerbe sorolni ezt a zenei világot. Az erős érzelmi töltés átadása, amelyről most a Történet szól, majdhogynem megfejthetetlen számomra. Pedig egy szépen tagolt narráció adta a fonalat a Labirintusban a versekkel.
Nyilván nem a romantika direkt-siránkozós érzelgőssége volt, ez tudtuk a koncert előtt is; de nem is a Nuvoe Musiche kíséretes monódiája, amely a hangulatot akár szótagonként is le tudja követni, erre még 100 évet várni kell. Nem a Reneszánsz high-art polifóniájában megszokott bravúrok vitték a prímet, hiába passzol a kor, mármint, amit a tudomány meghatározott, persze jóval később. Valami olyasmi volt inkább, mint az Ars Subtilior idején, még 100 évvel visszafelé: egy képződmény, amely az Egek és a Föld között lebeg félúton, titokzatosan, megfejthetetlenül, gyönyörűségesen kiismerhetetlenül.

 

Mert ez a '15. század szerelmes lírája', ez valahogy sokkal több és bonyolultabb, mint pl. az a többszólamúság, amely ekkortájt dívott, amely tényleg annyira magas szintű volt, hogy sokkal később csak Bach tudott valamennyire újra megközelíteni. Itt most nem a szerkezeti bonyolultságról van szó, nem is a szólamok mátrix-táblázatáról, amely a kórusművekben adja az 'irányítást', és teljesen megszokott volt ebben az időszakban.
Hanem arról a furcsaságról, amely a Nő, és a nőhöz való viszonyból adódott. Igen, azt talán tudtuk eddig is, hogy az egész Reneszánsz a női szépség és a női test eszményi tisztelete volt, gyakorlatilag egy totális és emelkedett nőkultusz.
A Corps Feminin.

De azt talán kevésbé, hogy a Nő utáni reménytelen vágyódás, az akkoriban egy teljesen normális lelkiállapot volt, majdhogynem általános, és annyira erősen, hogy egyenesen a halálközeli élményig, sőt, a halálvágyig vitt. Amely, tekintve a kort, az erős spirituális beágyazottságot, természetesen 'tiltott zóna' volt. A menekülés ebből a labirintusból a szakralitáson át vezetett, egy emelkedés és megtisztulás a szent világában, ahol a Szent Szűz tisztelete és a szeretett nő utáni szerelem hőfoka eggyé vált. A visszatérés a létező világba pedig egyfajta misztikus újjászületés a lélek labirintusán keresztül.

A versek szinte kivétel nélkül erről szólnak.

*

 

Jó bonyolult, nem?
De gyönyörű, és annyira merész ívű elképzelés, hogy már ez maga esztétikai értékkel bír. Lehetséges, ma ezt szimplán úgy mondanánk, hogy 'önmegismerés', meg hogy 'erősen szerelmes', de szerintem érezhető az, hogy itt a metafizika besűrűsödésének  alapos okai voltak.

A zenei megfeleltetés pedig annyira, de annyira pontos volt, hogy óhatatlanul arra kell gondolni, ami még érthetetlenebbé teszi ezt az egészet: hogy a zene és a szöveg nem vált külön, ebben a korban ezt 'egységként' kezelték. Ma ilyen nincs, és nem is értjük, és logikailag sem stimmel az egész. Egészen addig, amíg meg nem hallgatjuk ezt a zenét, ezt a koncertet. Minden a helyére került. Mindent értünk. Érezzük.
Hogy pontosan mit is ...?, azt nem tudom, ezt most megmondom. Nincs szóalakú racionális megoldás, és vissza is értünk a labirintus belsejébe. 

Ez a nagyfokú 'belső bonyolultság', és ennek átadása engem teljesen és totálisan lenyűgöz. Élő koncerten én most értettem meg először valamit ebből az egészből. Lemezeken is nagyon kivételes esetben hallani ilyen fokú varázslatot.

 

Középtájt, a sok Ockeghem gyönyörűség között, volt egy Hayne van Ghizeghem darab, a Montecassinói Daloskönyvből. Nem ismertem, de az a lüktető monotónia, az olyan volt, mintha az én belső világom teremtette volna, komolyan. Személyre szabott zene?, persze, később megtudom, hogy másnak is feltűnt ez a különlegesség, ez a rondó-szerű végtelen hurok, ahol valami sokkal ősibb dolog szivárgott ki a hangjegyek mellől.

 

Végezetül, akik ott voltak, hallották, - de ti, akik nem voltatok ott, kellene valamit mutatni, hogy nehogy arra gondoljatok, hogy ez a zenei világ valami emészthetetlen és mai korban érthetetlen és megközelíthetetlen dolog. Itt egy Binchois, a koncert elejéről, amely most egy átirat, - ha ugyan minden nem átirat - ez jutott eszembe, Ez a videó, a mai korból, egy teljesen másik előadóval, ráadásul zongorára, ahol a hamis-csalós jóltemperált hangolása meg a ki-sem-volt-még-találva paradoxona, mindent összekészített ahhoz, hogy valami tévedés és rossz, hiteltelen dolog legyen.

És nem.
Egyszerűen gyönyörű. Még itt is működik.

Ezek a szálak mindenhol ott vannak. Világunk alapépítményét szövik át; olykor kilépnek a rejtőző időtlenségéből, és megmutatkoznak, de csak ritkán, amikor helyes a rítus, a szertartás, amikor igazi a varázslat.

 

 

Ez a koncert egy ilyen alkalom volt.

 

 

 

 

 *         *         *

____________________
A program itt: vrn.hu
Idézetek: Hamvas Béla, Patmosz / Scientica Sacra
Azt a pár mondatot, amelyet szinte szóról-szóra felhasználtam a műsorfüzetből, amely a cikk gondolati középpontja lett, Suda Magdolna írta. Ő énekelt, és ő fordította a verseket is.

____________________

Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9: Holló Zsuzsa -10-11-12-13-14-15-16-17-18-19