A Sárkány, a Szűz, és a Király - Savall és a Huelgas kódex

 

 

 

 

 

 

1905-ben, két bencés szerzetes, miközben gregorián lejegyzések után kutatott, a messzi Spanyolországban, Burgos-ban, a Szűz Máriának szentelt Las Huelgas ciszterci kolostor padlásán, előtalált egy sor pergament az 1320-as évek elejéről, amelyekről kiderült, hogy másolata egy jóval korábbi, százévekkel ezelőtti kódexnek. Ez lett a Codex Musical de las Huelgas, vagy egyszerűen a Codex las Huelgas. 

 

 

Ez a 186 művet tartalmazó középkori gyűjtemény csak jóval később vált híressé, merthogy a két szerzetes csak bekatalogizálta a többi kézirat közé; 1931-ben jelent meg a fakszimile kiadás, magyarázatokkal egy katalán zenetudóstól; 

 

 

1981-ben, a még a messzebb Ausztráliában, Gordon Athol Anderson középkorizene-specialista vette a bátorságot, hogy teljesen átcsoportosítsa a 170 pergamenlap műveit, és új megközelítéseket adjon az Ibériai-félsziget középkori többszólamú zenéivel kapcsolatban.

Legutóbb pedig Ismael Fernandez de la Cuesta, a gregorián-szakértő restaurálta a kéziratot, a sorrend és a mögé gondolt történet természetesen ismét változott.

A kutatás azóta is folyamatos. A hatás a régizenét játszó együttesekre igen jelentős, elég, ha Paul van Nevel együttesére gondolunk, akiket én módfelett szeretek, a nevük, igen, 'Huelgas Ensemble'; ezen kívül rengeteg színvonalas felvétel jelent meg ebből a forrásból, lemezek terén a helyzet egyenesen örvendetes.

Többségük az 'új' régizenejátszás szerint született; egyfajta egyenesség, erő, a nem evilági erő kifejezése az, ami hallatszik bennük, vannak, akik egyenesen azt gondolják, hogy valamiféle zenei archetípus ereje és egyszerűsége az, amely itt lényeges.

Jordi Savall, katalán érintettsége lévén is, régóta foglalkozik ezekkel a zenékkel. Most, hogy az új AliaVox lemez megjelent, idetette nekünk azt, amit ő gondol erről az egészről. Igen, kissé máshogyan képzeli, más a víziója, más, amit mutat nekünk.

 

A rendkívül igényes artwork-kel ékesített bookletben három miniesszét is találunk: az egyiket ő írta, az ő ráközelítése, szó-gondolatai a felvételről, a másodikat egy zenetudós, a kódex történetéről és belső rendszeréről, a harmadikat pedig egy szimbólumszakértő, a középkori bestiáriumokhoz tartozó  analógiákról.
Láthatóan Savall nem azzal kezdte, hogy nekiállt kifejteni a lejegyzések kottaképeit, aztán eljátszotta az együttesével nekünk. Hanem azzal, hogy megpróbált belehelyezkedni a korba: az akkori értékrendekbe, ideákba, életvitelekbe és szertartásokba; megteremteni az igazi hátteret, a megsejteni a helyes gondolatiságot 700 évvel ezelőttről. Ez nem egyszerű. Azért nem, mert maga a metafizikai keret más volt; más volt az eszmei beágyazottság, és természetesen más volt a zenei kifejezés is. Ráadásul, ahová ma eljutottunk, a régi zenék kifejtésével, még ez is folyamatosan változik, bővül, a kérdőjelek száma inkább növekszik, a bizonytalanság érezhetően nő, bármennyire is sok kutatás történik.

*

A Huelgas kódex másolatát vélhetően a Las Huelgas-i kolostor apátnője, Gonzales de Aguero rendelte meg, az évszám 1325, a másoló pedig Juan Rodriquez volt. Ezek a puszta nevek; ott vannak a pergamenen, amely, miért is ne, hogy ne legyen egyszerű?, egy palimpszeszt, vagyis, egy még régebbi kottára volt ráírva. Innentől a további homályosság majdhogynem lenyűgöző.

 

 

Mert a kolostor egy cisztercita kolostor volt - akkor is, és ma is, - de egy 'női' kolostor, ahol az apácáknak csendben, egyszerűségben, imában kellett élniük. Ugyanakkor egy királyi panteon, koronázási helyszín, és intenzív zenei élet epicentruma is volt. Ahol a kapcsolat a kasztíliai királyi családdal erős volt. És, ami enyhe szemöldökfelszökkenést okozhat, a korabeli arisztokrácia női tagjai előszeretettel látogatták a monostort.

A Cisztercium szellemisége nagyon erős volt, és úgy tűnik, hogy nem az egyszerű nép között hódított, hanem befolyásos és gazdag pártfogók gyűltek a zászlaja alá, akik nem csak a Szolgálatot, hanem a zenei életet is új magasságokba emelték. Ebben a korban 100 fős női kórus volt, 13 sconator segített, sok dologban, például, férfiként, nem csak a vízhordásban meg a favágásban, hanem a férfi szólamok éneklésében is.

Maga a zene, a darabok, egy gyűjtemény azokból a művekből, melyeket az apácák adhattak elő az 1187-es alapítás óta, és valószínűleg a szétszóródást megelőzendő volt maga a másolat-megrendelés. Motetták, orgonadarabok, szekvenciák, himnuszok, valamint mindenféle stílus a középkorból. Egyrészről, a(z akkor) régi 'Ars Antiqua', a Notre Dame de Paris iskola zenei keresztmetszete, másrészt, megjelennek az első többszólamú előadások is, ez az a forradalom, amely az 'Ars Nova' zenéje lesz, melyet későbbi szerzők sora fog kiteljesíteni de Vitry és Machaut vezetésével.

Itt rögtön adódik is egy sokadik bonyodalom az előadást illetően: a több szólam alkalmazása ekkoriban nem volt megengedett, valóban, ma is úgy tudjuk, hogy a gregorián, az egyszólamú. Mostanában körvonalazódik az a vélemény, miszerint a két szólam, a kétszólamúság, az mégis csak elfogadott volt ekkoriban, akár a gregorián előadások során is; a három, illetve több szólam, az viszont nem. És a Cisztercium itt nem volt szigorú, mint ahogyan azt sokáig gondolták: a Huelgas gyűjtemény kétharmada többszólamú darabokból áll.

 

*

És most jön az a terület, ahol Savall még hátrébb lépett, és egy jóval szélesebb horizontot mutat nekünk. Mottónak Raimon Panikkar-t idézi, ő egy XX. sz.-i spanyol katolikus pap, aki doktorált teológiából, kémiából, aztán pedig összehasonlító-teológiából. Egy valódi kémikus-atya.

 'A miszticizmus erdejébe nem könnyű behatolni. Nincsenek meghatározott utak. A valóság utolsó fátylát nem lehetséges fellebbenteni.'

Igazából itt nem is a miszticizmusról van szó, amit ma annak gondolunk, hanem a keresztény szimbolikáról. Amelybe, ha belenézünk, valami lenyűgöző, és nagyon bonyolult rendszer bontakozik ki.

Kezdve a fő alapoktól, az evangélisták által képviselt fő attribútumoktól,

Máté = Ember, ill. Angyal, Márk = Oroszlán, Lukács = Bika, János = Sas,

egészen a világunkban található minőségek végeláthatatlan soráig, pl. a nőiesség = tej, méz, kaptár; a Remény Kikötője és a megtisztulás = Szent Szűz, a Menny Királynője a planéták és a csillagok között, az Arany Csillag. A virágok is ide tartoztak az adott megfelelőségekkel, még a fűszernövények is, a rózsa, az ibolya, a sáfrány, a babér, és még folytathatnánk nagyon sokáig. És az egész rendszer természetesen a forgó Egek alatt működik, ahol a Szférák, Kristályegek, a planéták, angyalok és démonok és mindenféle kreatúrák szigorú szabályok szerint róják útjukat.

Ahol az emberek egészen komolyan hitték, hogy:

Ha egy farkas meglát egy embert, mielőtt az ember a farkast, az ember elveszti a hangját. Ha az ember először látja meg a farkast, az már nem fog támadni. Ha egy ember elveszti a hangját, mert a farkas látta meg először, vegye le minden ruháját, és üssön össze két szikladarabot, és a farkas nem fogja megtámadni.

Persze, második olvasatra, már-már átdereng némi etológiai / pszichoszomatikus lehetségesség. Vagy helyettesítsük be a farkas helyére, hogy ördög, az ember helyére, hogy hívek, a vesse le minden ruháját, helyett a keresztség által levetkőzi a világi énjét, a két szikladarab összeütése pedig a bűnök bocsánatáért kiszabott penitencia, szóval, kinevetni, első körön, mégsem célszerű...

*

Hogy hol a zenei kapcsolat?, hát, itt van a 'csavar', merthogy szinte az összes szöveg, amely a Huelgas kódexben szerepel, a Szentírás valamelyik részére vonatkozik, és telve van ezekkel a szimbólum-rendszerekkel. És itt van a külön 'Bestiárium' kapcsolódás: Savall úgy válogatott, hogy  'Krisztus állatai' megtalálhatók legyenek a darabokban, amelyekből a felvételt állította össze.

Vagyis, külön-külön, jönnek sorban a tracklistán, az első, a  Sas / Oroszlán / Bika / Ember 'csoport' egy prose a 'Iocundare, plebs fidelis, cuius Pater est in celis' címmel, aztán jön egy conductus, a Nap, Hold és a Csillagok a Világ végén, Audi Pontus, Audi Tellus címmel, és így tovább.

Mielőtt még valaki csillogó szemmel kérdezné, hogy ez akkor most olyan, hogy az Oroszlán, a zenében, akkor fenséges és irányító és királyi?, esetlegesen, ordít egy nagyot?, mint 400 évvel később, Vivaldinál, a vihar, amikor csapkod?, hát, leginkább nem, majdhogynem semennyire. Az utalások és szimbólumok sokkal-sokkal rejtettebbek, olyannyira, hogy a latin nyelv perfekt ismerete és az Ószövetség összes történetének és prófétájának könyv nélküli felmondása maximum kicsit megkönnyítené az analógiás ívek megértését, de az igazi varázslat, a 'megfelelés', az nem a nyelvben van, hanem a zenében és hozzá tartozó szövegben, csakis szorosan együtt, viszont teljességében kifejthetetlenül.

Miután átnéztük a teljes Bestiáriumot, a Sastól kezdve a Sárkányig és az Undorító Legyekig, meg a Pelikánt, a Bárányt és a Griffet, a Kígyót és a Galambot, a Szalamandrát és a Fejlábúakat meg az összes sokszárnyas Bestiát, a Férgeket sem kihagyva, végre szó kerülhet magáról az előadásról. Hogy mi is történik, amikor betesszük ezt az SACD-t a lejátszóba.

Valami nagyon más, mint amit eleddig megszoktunk. Az indítás, - az összes darab előtt ez lesz -, egy hangszer megszólalás, szinte óvatosan, ami átvált egy rövid, tényleg csak néhány taktusos improvizációba, majd erre a dallam- vagy ütemvázra csatlakozik maga a mű. Különböző formájú és műfajú zenék következnek, van, amelyik egy zarándokénekhez hasonlít, van, amelyik egy himnuszhoz, vagy egy százévekkel későbbi antifónához, van, amelyik emlékeztet a későbbi liturgiában szereplő motettákhoz, és van, ami semmi máshoz sem hasonlít, csak saját magára. És mindegyik befejezése egy-egy 'Amen'. De ezek úgy énekelve, hogy alig találom a szót, ami visszaadja azt a nagyszerűséget, amelyet ez a két szótag takar.
Szép a nyelvünk, nem?, igen, ez a tiszta nyelvi metafizika: takar, valóban, de mégis úgy takar, hogy valami nagyon erőset megmutat, mégis azt mondjuk, hogy 'takar'.

Az egész lemez pontosan ezt teszi. Elfed, homályosít, erősen titokzatoskodik, zenei bonyolultkodásokkal és szimbólum-rendszerekkel körülír valami nagyon fontosat. És ez mégis jobban elér, mintha kockás papíron kézírással, vagy egy A4-en kinyomtatva  idetenné a megoldást.

Mert így működik a világ.

 

Nem egyenesek mentén haladunk, hanem bonyolult spirálmozgások szerint. Mint a felhők meg a ciklonok és a szelek. Meg a gondolataink, leginkább.

Az énekesek előadása - az egyszerűen fantasztikus. Sok az uniszónó, a szopránok egyszerre, és Savall úgy válogatta össze őket, hogy a hangjuk így, együtt, kap valami enyhén furcsa, érdekes 'törzsi' jelleget. Igen, megint a meseszép nyelvünk: törzs, mert valamit tudtak a régi törzsek, amit már csak az éneklésükben őriznek, és ha egyenesen megkérdezzük őket, hogy mi is ez, ők maguk sem tudnák... ahogyan már sokan azt sem, hogy miért is volt kék Belmondo arca a filmen...

Bolond Pierrot - 1965

A hangszerek végtelen finomsággal kísérnek, vagy pedig adják olykor a középvonalat, mint egy felezővonal, vagy korlát, amely kijelöl és megtart dolgokat. A több szólam, ahol van, ott alig-alig tetten érhető; végtelenül tapintatosan, a háttérben vannak az 'Ars Nova' újkeletű titkos összecsengései; nincs bűvészkedés, még nagyon messze vagyunk a hardcore polifóniától; van olyan alsó szólam, amely inkább az organumhoz hasonlatos, de van olyan, amelyik már saját maga, de annyira 'óvatosan', hogy a gregoriánnál megszokott egyenességet abszolute nem befolyásolja.

 

*

Archetípus.
Valóban, a svájci doktor által divatba hozott kifejezés illik ide.

Valami őskép, ős-lényeg felbukkanása érződik a felvételen.
Annyira erősen, hogy a 'varázslat' kategóriát ki is meríti.

És most felmerül egy fontos kérdés, amely engem annyira érdekel, hogy tulajdonképpen az egész cikk ezért íródott. Nevezetesen, hogy ez a fajta zenei archetípus-közeliség, amely a Huelgas kódex lapjain maradt ránk, lehetett-e valóban így, ilyenformán előadva? Jelenti-e az archetípus a tipizálást, a rendszerbe foglalást, amely igazából egyszerűsödést, a lényeg felé egyenesedést jelent? Merthogy a 'típus', a fogalom ott van, a szóban, amely maga is egy absztrakció, ami nem is a dolog, hanem csak a keret?
A fent említett, régebbi, 'egyenes' előadások a helyesebbek? Vagy pedig ez a lemez, ahol az ősi rendszer, az alap, úgy tűnik, hogy egy bonyolult és cizellált és spirális geometriát jelent?

Itt most nyitott vagyok. Számomra a válasz egyértelmű, de tudom, hogy ez egy igen bonyolult téma, és sokan sokfélét gondolnak.
Ettől még zene, az egyszerűen gyönyörű.
Mindenféle zenetörténeti vagy filozófiai spekuláció nélkül, elsőre befogadható. A hangminőség, vagyis, a felvételkészítés művészete ebben óriási segítség: a helyes tónusok, a megnyerő és különleges énekhangok, tökéletes megszólalás és az SACD nagyvonalúan bőven-elegendő mintavételezési frekvenciája mind-mind segít eligazodni a Labirintusban.

 *

Ezeken gondolkodni: egy tisztán intellektuális gyönyörűség. És az, hogy ez egyúttal a zenei befogadás sokadik-dimenziós kiterjesztése is -  az egy különösen finom és unikális dolog.

A kódex egyik utolsó lapja:

Egy ülő alak, aki isteni kéz áldását kapja.

A régiek egészen pontosan tudták, hogy mennyire fontos a zene; ez a zene; és pont ez a gyűjtemény. A ritmusa, a dallama, a szépsége, minden hallható és nem hallható pillanata, a varázslata.

És hogy miféle erők és hatalmak létköreivel metszi a mi óvatos ívelésű átlóinkat.

*         *         *

__________
Képek:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19-20-21-22

Lisszaboni történet - A Fado nyomában

Lisszabon.

Bairro Alto kerület, a turistainvázió-célpontok árnyékában, csak egy saroknyira a zajos tülekedéstől. Kicsi bár, kívülről jellegtelen, belül 7-8 asztal csak, félhomály. A törzsvendégeknek saját üveg konyak, kint hagyva az asztalon. Lassú beszélgetések, de van, aki csak ül, nyugodtan, akár egyedül, ez itt nem gond. Éjfél után nem sokkal, a tulajdonos elhúz egy függönyt, mögötte pici emelvény és két szék. Az egyik asztaltól felállnak, az énekes és a két zenész, odamennek, még egyszer egyeztetik az akkordokat. Aztán teljes csend, a poharak letéve, még a villákhoz sem nyúl senki.

A Fado mindig a teljes csendből indul.

Elkezdik.

Folytatják, amit Maria Severa Onofriana elkezdett, valamikor az 1840-es években. A legendás ’Severa’, aki prostituált volt, és, illetve így, 26 évesen elvitte a tbc, és, aki egymaga egy teljesen új stílust, egy új műfajt hozott létre. Mondják, hogy valamiként a kikötők zenéjéből jött, a portugál tengerészek, az afrikai rabszolgák és az állandóan jelen lévő arab hagyomány mind-mind formálta, de a Fado, az jóval több, mint ezek keveréke.

Valami teljesen új dolog. Valami, amit aztán annyira megszerettek Portugáliában, hogy az első hangosfilmjük, 1920-ban, Severa-ról szólt. 

Ma már a Fado a Világörökség része.

Paul Van Nevel. 

Belgium szülötte. 

Hardcore szivarkedvelő. 

A szivarokban él. Állandó illatos füstfelhőben. 

Közben folyamatosan kutatja a Reneszánsz polifónia korai lejegyzéseit, megalapította a Huelgas Ensemble-t, még 1971-ben, ez mindjárt fél évszázad, számtalan koncertet és számos remek lemezt indított az útjára.

Nagyon sok éven át havonta elutazott Lisszabonba, ez a város különösen érdekelte, annyira, hogy a könyve, a Dertig jaar verslaafd aan Lissabon, inkább egy szerelmi vallomás lett, mint útikönyv…

Sok dologra ablakot nyitott, de a Fado, az, természetesen egy külön téma.

Ez a sok-sok kanyarulat és örvénylés és lelkesedés egyik szép metszéspontja lett ez a lemez, a Tears of Lisbon.

Blokkokban 16. sz,-i portugál kórusművek és fado-k, így, egymás után váltakozva.

De mi az, ami miatt ezeket össze lehet fűzni, ennyire szorosan? 

Hiszen, zeneileg nem is állhatnának távolabb egymástól. 

A portugál Reneszánsz nem-egyházi művei, a villancico-k, az 1500-as évek közepéről, többszólamúak, szigorú ritmussal, bonyolult belső szerkezettel, az énekesek gyakorlatilag feltűzve a kottára, mintha különleges orgonasípok lennének, saját érzelmek nélkül, a szólamok, a hangok és a hangszerek a Reneszánsz metafizika szerinti egyenlőség elvét követve, teljesen egyenrangúak. 

A Fado, ehhez képest egy érzelmeskedés, totál szentimentalizmus, megcsukló hangok, felhősödő tekintetek, teljesen szabad ritmus, egy igazi urban music, a századelő verseire.

A kulcs egy portugál kifejezés, egy szó, amely túl sok mindent jelent, gyönyörű szép nyelvünk itt vergődik egy jót, mert lefordítani rendkívül nehéz.

Saudade.

Az angol Wikipédia is bő két bekezdésben próbálja elmagyarázni, hogy mi minden rejlik benne.

Tehát. 

Vágyakozás, nosztalgia, enyhe szomorúság, melankólia, a boldogság elmúlása felett érzett fájdalom, de egyben jelenti a kellemes emlékezést, az új lehetőséget a szerelemre, az eljövendő boldogság finom ígéretét, a dolgok jóra fordulását.

Nem túlzás azt állítani, hogy a saudade, amikor hangzó dologgá válik, amikor megpendül, az maga a Fado.

Paul Van Nevel, áttanulmányozva rengeteg régi kottát, lejegyzést és szöveget, azt találta mondani, hogy, bármennyire is furcsa, és bármennyire is 500 év a különbség, a lényeg, a fundamentum, az alap a két zenében, amiért történnek a dolgok, az teljesen ugyanaz. 

A saudade,

A portugálok egyetlen szóval elmondják, amit mi, vagy az angolszászok, két bekezdéssel. Ráadásul egészen pontosan érzik, hogy miből mennyi, és milyen hangsúllyal van benne.

Wittgeinstein diadala…. a lefordíthatatlan nyelvek tézise…  szinte az a csoda, hogy azért kb. értjük egymást.

Paul Van Nevel, ráadásul, írt egy másik könyvet is, ami inkább egy tanulmány, amelyben részletesen kifejti, hogy a földrajzi meghatározottság a zenében mennyire tetten érhető. Azt mondja, hogy az ország, a táj, amit lát a szerző, főként gyermekkorában, annak lenyomata feltétlen ott lesz a zenében.

Igen, így kerek lett a történet ezzel a lemezzel. A reneszánsz kórusok és a Fado, mindkettő Portugália, nevezetesen Lisszabon élő lenyomata. Párlata. Vagy, akár, a könnyei, ez is a lemez címe.

A város, amely az Első Város Európa felé, és az Utolsó Város, az Óceán felé. Az igazi mélység, a végtelenség, ami nem a Földközi-tenger kényelmes párszáz kilométere, ahol Odüsszeuszék hajókáztak, egyik kalandos helyről a másikra, hanem, olyan hely, ahol, ha kiderül véletlenül, hogy a Föld mégis csak lapos, akkor visszatérés nincs…

Van Nevel megkeresett két híres fadistát ehhez a felvételhez. A régi iskolából. Beatriz de Conceicao és Antonio Rocha. Nem egyformák. Beatriz a nagyon mély kifejezés és a szomorú melankólia, az érzelmek hevessége és szélsősége, óriási dinamika; Antonio a fado-trubadúr, itt a szöveg, amelyek saját versek, nagyobb szerepet kap, 

A két gitáros, ők a fiatal generáció, akikből, sokszor, egyszer csak. fadista válik.    

A kórus, a Huelgas Ensemble, saját csapat, minden rezdülésben együtt vannak.

A kétféle zene erős különbözősége és erős egyezése nagyon különleges hangulatot generál. Erősítik egymást. És végig, folyamatosan, az első hangtól kezdve valami óriási tisztaság árad, Minden, amit ez az átható, finom szomorúság körbeölel, különös ragyogást kap.
Minden.
A Szűz Mária és Mária Magdaléna, Severa verseiben, 170 évvel ezelőtt. Később, a végtelen tenger, a szerelem. az elmúlás; vagy akár egy szép árnyék vonala - vagy egy félve elkapott tekintet, egy titkos sóhaj, egy mélyben felizzó vágy.

Akkor, irány Lisszabon? 2700 kilométer, de van közvetlen repülőjárat, nekem még barátom is lakik ott.

Hát, nem tudom. Ez a felvétel 22 éve készült, akkoriban Paul már csak három ilyen helyet ismert az egész városban.

Eltelt az idő. Sok szépség ragyogott fel és múlt el azóta. Beatriz 3 éve, hogy meghalt; Antonio pedig 80 évesen, már csak emlékezik a régi dicső évekre.

Új generáció, új fadisták vették át a helyet; Lisszabonban ötvennél több fado-bár van. 

Talán ez a hangulat is előtalálható valahol. 

Vagy legalább hasonló. 

Mert ezt a szépséget megtalálni nem fogjuk. Talán egy hasonlót. Mert a dolgok változnak, olykor végérvényesen eltűnnek, sajgó ürességet hagynak maguk után, akkor is, ha folyamatosan töltődnek és szövődnek az új szálak és az új lehetőségek.

Saudade.

Lassan-lassan, kezdem érteni.

*         *         *

___________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15