Átokpengetések

Messze földön járva kezembe akadt egy új Naivé kiadvány. És azért akadt a kezembe, mert a szemem megakadt a borítón, aztán meg a címen. A borítón tűk beleszúrva valamibe, talán tűpárnába, de vajon...?,

...hát nem tudni pontosan, de kissé woodoobabás ráérzés van, bár túl sok a tű, és kiderült aztán, hogy nem alaptalanul volt ez a borzongató elő-érzés. A cím Scaramanzia, mit is mondott Örkény?, azt. hogy a címre mindig figyeljünk, de itt most hiába szeretjük az Egyperceseket, mert én a jelentést nem tudtam. A tudattalan viszont csípőből vágta, mert rögtön valami homályos  varázsige-asszociációs érzés jött fel, és aztán kiderült, tényleg olyasmi, vagyis a borító telitalálat.
Mert a lemez igazából erről szól.
A varázslatról.

Az előadó Rolf Lislevand, vagyis új Lislevand lemez, ez kb. akkora hírérték pár embernek, mint amikor egy konkvisztátor elé odatesszük El Dorado pontos koordinátáit, útvonaltervvel meg üzemanyag-számvetéssel….

A bookletben csinos értekezés az osztinátó erejéről és a pengetős hangszerek misztikájáról és az improvizációról. A cím kb. babona/átok, vagy rontás, vagyis, amikor bizonyos dolgok bekövetkeztét vagy elkerülését adott rituálékkal előidézzük. Aztán hirtelen egy párhuzam a zenéből, az osztinátó, ez a sokat emlegetett basszus-alap, mint ismétlődő varázsige, hogy mikre is képes behatolva mélyre a tudattalanunkba; úgy adagolja a dallamot, a melódiát, hogy tudatunk a befejezés előtt kívánja, sőt, belül le is gyártja a teljes harmóniát, ami bennünk van, illetve a fenti világokban és a planéták járásában, de a kifejtés nem teljes, sokáig csak körbecsepegteti, kicsi modulációkkal körbejárja a dallamot, megmutatja, egy 3D színes élő megjelenítést mutat, egy végtelen spirálba csavarodva szédít minket a zene belsejébe.
A pengetős hangszerek (itt leginkább a barokk gitárról van szó) húrpendülése a hang elülte előtt még áthatol az összes többi hangszer hangján és testén, folyamatosan újradefiniálja magát….
Az improvizáció sokféleségében pedig ott az előregyártott díszítéses dallamkibontás, mint az akkoriban kedvelt diminúció, de az igazi improvizáció az egy real-time közvetlen alkotótevékenység, szoros kontaktusban a dallammal, a többi zenésszel és a közönséggel, ez a sok faktor persze rendkívül sérülékennyé teszi az egész képtelenség határán egyensúlyozó furcsaságot, na, kb. ilyesmikről ír Lislevand, aki dzsesszzenész barátaival előállt ezzel a kristálytiszta régizene felvétellel.

Mert az évszám az 1600–as évek eleje-közepe, a szerzők pedig a sokat említett Alfabeto-kör szerzői.
A szerkezetek egyszerűek, az egyetlen kivételben,  Corbetta táncaiban ott  árválkodik pár ellenpont a két gitár között, nincs fúga művészete, sem rejtett évszám és hangnem-jelentés. Ami itt rejtve van, az sokkal bonyolultabb.
Meghallgatva a lemezt, néhány gondolat.

Ismert dallamok, gyönyörű hangszerelés. A kíséret néhol teljesen olyan, mintha kissé elhangolt lenne, de következetesen és rendszer szerint, elmarad a diszkomfort, inkább valami kinyílik.
Ez azért erősen furcsa…mert igazából hamis. Pontosabban, disszonáns. Nem oda való, de úgy, hogy aztán mégis. Merthogy összekényszerítve a két nem harmonikus akkordot, feláll a szőr a hátunkon, de belehelyezve egy nagyobb rendszerbe, rájövünk hamar, hogy ez mégis így jó, nem zavarja a planéták futását, a szépség össz-mennyiség nő, sőt, egy különleges ízű futam lesz, amelyen aztán napokig lehet gondolkodni.

Tény, hogy a disszonancia alkalmazásáról komoly traktátusok szóltak a korai időkben, aztán vészes elbátortalanodás jött, szinte eltűnt a zenéből, amikor pedig visszatért a mai kortárs szerzőknél, a közönség elszaladt, mert valahogy sérti a szépség-alapot, nincs mit tenni…

Az ismétlődő részek mint egy-egy tégla, egy gyönyörű épületet építenek, egy spirális katedrálist az ég felé, kicsit rákoncentrálva egy végtelen finomság és nyugalom, befelé haladva egészen mélyre megy, lassan rájövök, hogy a spirál íve és a DNS–eim ívei ugyanazok; teljes és totális rezonancia.

A zenészek egymással: nem szimpla figyelem, hanem mint egy komplikált társastánc, minden lépés ott a helyén, egy bonyolult, láthatatlan koreográfia szerint.




Engem megtalált ez a lemez. Már a boltban, a meghallgatás előtt elfogult voltam, az is maradok.
Hogy nálatok mi lesz a helyzet, nem tudom.
A hifi meg a hangminőség?, na, azt most teljesen és totálisan elfelejtettem.
A csövek reggelig égtek.
Szép a fényük, nem sajnáltam.




___________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7

Karnevál - Hamvas Béla és Rolf Lislevand

Megjelent az új Lislevand lemez.

Ez akkora hírérték a rajongóknak, mint amikor a konkvisztátor elé odaterítjük El Dorado térképét, pontos útvonaltervvel és GPS koordinátákkal.

Aki pedig nem ismeri, mint ahogyan itt legtöbbetek?, hát az ránéz a borítóra, ECM kiadó valami elvont kép-fotó-izé, valami szürkeség, jó, eddig zéró, a repertoár?, Corbetta és de Visée művek, tehát francia barokk, jó sok tánc meg passacaglia meg chaconne, van sok ilyen lemez, menüettek XIV. Lajos alatt, fú, ez a Lislevand megint milyen felszínes zenéket játszik, elgitározgat, ahelyett, hogy beülne szépen egy normális nagyzenekarba, még szerencse, hogy felvette azt a Bach lemezét, ja, haladjunk tovább, a sarokban, balra ott vannak a szimfóniák meg a Mozart összes…

A helyzet azért jóval bonyolultabb.

Már a cím erősen elgondolkoztat. 

A booklet még jobban. 

Meghallgatva a lemezt, pedig könnyen egy intellektuálisan felzaklatott állapotba kerülhetünk.

Mascarade.
Mi is ez?

Velence megint? Most kivételesen nem, mert a színhely Versailles, Franciaország, az Udvar.

Valamiféle karnevál? Hogy kerül ez ide?

Nem túl egyszerű. A cím ugyanaz, mint Hamvas Béla Karnevál-ja, és a dolog lényege szép analógiákat mutat a regénnyel, illetve annak metafizikájával.

A 17.sz.-i zene bonyolultságát kb. úgy lehet elképzelni, hogy egy szöveg, amely megértésre vár; a későbbi klasszika és főleg a romantika pedig inkább festményeket kínál, amelyek megfejtése leginkább érzelmi alapon lehetséges.

Lislevand írja még, hogy van úgy, hogy az adott kor esztétikai ideái fordított relációban vannak az emberi élet viszonyaival. Ez talán abból jön, hogy pontosan a hiány az, ami az alkotásban szerepet játszik; a kreativitást messzemenően fokozza, és maga a stílus is kialakulhat belőle.

Ha nem fogalmazunk olyan szigorúan, akkor a hiány lehet a direkt nem-tökéletesség, az anyajegy a gyönyörű színésznő arcán, amely kiemeli szépségét, vagy egy agyonhordott farmernadrág, amely felélénkíti a funkcionalitásban megfáradt elmét, és menekülési utat ad a perfekcionizmus szorításából. 

Enyhén olyan érzés, mintha a Patmosz traktátusait olvasnánk, nem?

Minden, amit elértem, a hiányaimnak köszönhetek…
Az, ami nem nyilatkozott meg, előnyben van afölött, ami megnyilatkozott. A nemlétező erősebb, mint a létező. A láthatatlan erősebb a láthatónál. Az igazi erő az üresség, a szellem ott van, ahol nincs semmi Mindaz, ami van, ex nihilo keletkezett. A világot ebből a semmiből teremtették, ebből a ragyogó nemlétezőből, aminél tisztább és erősebb és keményebb és üresebb nincs.

Kicsit továbbgondolva a dolgot, a kicsi szeplőt, vagy a valóstól eltérő jellegzetességet elkezdjük nagyítani, akkor előbb vagy utóbb eljutunk a maszkhoz, amely mögé elrejthetjük az igazi lényegünket. Nem spanyolfal, amely az egész alakot takarja, itt csak az arcról van szó, amely ott van alatta.
Vagy nem...?

Ez a Style a la Francise, a kimódolt díszítéseivel, amely először a zene leglényegtelenebb részének tűnik, de aztán hirtelen a legfontosabb alapja lesz egy művészetnek, egy másik fajta esztétikai alapállásnak. És minél bonyolultabb a díszítés, a kód annál erősebbé válik, és annál jobban vissza kell lépni a dinamikai skálán, a hangsúly teljesen lekerül, pont fordítva, mint ahogyan várnánk, vagy ahogyan a mai zenékben megfigyelhető. 

Mintha örömünket lelnénk abban, hogy meg sem mutatjuk, mit is tudunk igazából, hogy kik vagyunk valójában. Hogy miért lett ez így?, nem tudni; az tény, hogy a legkorábbi, Ganassi-féle traktátus, 1535-ből, amely a zenei előadóművészet területén az ujjrendtől kezdve a szemek forgatásáig mindenre kitér, részletesen taglalja ezt a nem-mutatom-meg-ki-vagyok kérdéskört.

 A Mascara nem az igazi arc. Bármely megállapítás csak a második, harmadik szinten érthető meg igazán. Semmi sem veendő irodalminak. Minden csak maszk, rejtett igazi identitással. Egy színes forgatag. 

Tisztára Karnevál, nem?

Emlékszünk, amikor Barnabás kimegy a pályaudvarra, hogy fogadja rég nem látott testvérét, Andreát? Szilárd rögeszmével úgy kombinál, hogy úgysem fogja megismerni ennyi év után, és amúgy is mindenki álca mögött él, tehát célszerű a legkevésbé hasonló emberek között keresni, és ravasz módon úgy, hogy ő maga is maszkot ölt. Így, mivel Andrea sovány volt, ki is nézett magának egy igen kövér embert, aki épp lekászálódott a vonatról.

Barnabás Maximus feltevése nem bizonyult helyesnek. Az utasok, nem tudni, mi okból, nem
voltak álöltözetben, és ez a mammut, akit Barnabás Andreának tartott, valóban nem volt
Andrea.
Barnabás eleinte nem hitte el, és a vízilovat le is szidta.
Azt hiszi, hogy nem ismerem fel! Saját öcsémet! Kinek gondol ön engem –
Gambrinus vagyok, szólt a bálna.
Barnabás álarcát levette.
A tréfából elég, szólt, most vegye le az álarcát ön is.
Gambrinus erre kijelentette, hogy elismeri, álarc, de az anyagi természettől születésekor
rászabott álarc ez, amelyet csak elköltözésekor fog tudni levetni –
Barnabást a válasz meglepte. Tüstént látta, hogy akivel szemben áll, nem közönséges ember.
Ön tehát tényleg nem Andrea.
Valóban, válaszolt az idegen, Andrea urat nincs szerencsém ismerni.
Önök akkor tehát nem utaztak álöltözetben.
Semmiféle álöltözetről szó sem volt. Ez így, ahogy mondom, igaz.
Akkor önök
De kérem, nem tudták önök, ha az ember utazik, a leghelyesebb maszkban utazni, mert ezzel
a démonokat megtéveszti?
Talán, szólt Gambrinus, talán voltak közöttünk, akiknek erről tudomása volt. Én például
tudtam róla, de bevallom, nem gondoltam rá –
Elég könnyelműen, elhanyagolta –
Bevallom, el. Ha legközelebb utazni fogok, nem leszek ilyen gondtalan, már csak azért is,
nehogy a jövőben velem hasonló –

 Tehát a zenei karakter sem valódi, csak álarc. Amikor az identitás veszélybe kerül, túl közel a kontakthoz, a maszk egy jó eszköz, hogy a titkokat megőrizze. Egyfajta aggódás-művészet, hogy el ne veszítsük az eleganciát, és semmiképp se legyünk előrejelezhetőek.

Lislevand még azon töprengett, hogy tudja betartani azt az szimpla előírást, hogy minden hangjegy a saját halálával végződjön  (Toute note doit finirr en mourant). Hogyan lehet ezt egyetlen pengetős hangszerrel elérni? Hogyan tartalmazhatja az egy hangjegy a saját életét, születéstől a haláláig? Ennyire beszélne a hang? Ennyire más lenne, mint a mai klasszikus hangszerek hízelgő és elkényeztetett hangja? 

És sodródva visszafelé a párizsi metrón látta a mai élő maszkarádét, merthogy mindenkin napszemüveg és head-szett volt…

Meghallgatva a lemezt, még néhány dolog.

A hangszerválasztás tökéletes: talán nincs is két ellentétesebb hangszer a pengetősök között. A barokk gitár, jóval kisebb a mai utódjainál, szimpla öt húr, uniszónóra/oktávra hangolva, rendkívül szép hangzás, de teljesen alkalmatlan a komoly polifóniára, sokak szerint a komolyzenére sem, valóban, behódolás a klasszikus zenéhez soha nem történt meg.

A theorba, a basszus-lant, a lantfélék királya. Megszámlálhatatlan húrpár, vagy akár triplet, számos külön basszusúrral, komoly hangterjedelem, impozáns méretek, jóval nagyobb hangerő.
Igazi Barokk filozófia. A forma küzdelme, hogy felülmúlja saját korlátjait.
Mint egy kisebb gőzgép.

A két szerző, Corbetta és de Visée, mester és tanítvány. Corbetta itáliai születésű, de Franciaföldön lett híres, de Visée pedig a Napkirály megbecsült udvari zenésze lett. Akkor is, ha ez azt jelentette, hogy sokszor két lépéssel a király mögött kellett pengetnie, amíg az az udvari sétáját végezte. A zenetörténet első, még humanoid iPod-ja.

Az előadás? Egyszerre áttetsző és multidimenzionális. A több réteg elsőre feltűnő, aztán, hogy kinek mi jut, azt én nem tudhatom.

Valami nagyon érdekes gördülősség az, amely erősen lenyűgöz. Olyan magától értetődő játékmód, a rengeteg díszítés néhol olyan finoman tekeredik, mint egy színes gombolyag cérna, máshol pedig olyan érzés, mint amikor szétgurul egy gyöngysor, és a szélrózsa minden irányába, a nagyját rögtön felszedjük, de még hetek után is mindenhol találunk belőle.

Gurulós, tényleg ez a jó szó.

Aki valamennyire tájékozott a régizenében, ezeket a darabokat ismerte. Aztán rájön, hogy mégsem. Csak a dallamvázat, a szerkezetet. Most a kép teljesebb, a színek megjöttek. Sőt. Egészen új dolgok is.

Persze ne legyenek illúzióink.
Mert csak illúziók vannak.

A Karnevál néhány ember szerint olvashatatlan. Mások szerint egyenesen egy beavató-regény. Valószínűleg túl bonyolult ahhoz, hogy  egyszerűsége könnyedén kiderüljön.

Ezzel a lemezzel szintén nem leszünk egyformák. Sokaknak talán túl egyszerű ahhoz, hogy eljussanak a bonyolultságához.

Akárhogyan is, részemről -

Feltétlen, különösen, módfelett ajánlott.

*         *         *

_____________________________________________

Képek: Holló Zsuzsa