Hangosság-háború

 

A zene és a hangszerek fejlődése, mint minden fejlődés, furcsa kanyarulatokkal volt tarkított; nem túlzás azt mondani, hogy a haladás bizonyos szempontból a hangosság növekedése mentén  történt.
A viola da gamba hangereje kb. fele a csellóénak. A zongora és a lant húrfeszítése között két nagyságrend van. A bélhúr jóval halkabb még az aránylag nem rossz hangú kompozit műanyag húrnál is. A portatív orgona nagy sípja 70 cm, egy nagy romantikus orgonáé 5 méter. Egy lakáskoncerten húszan, a MÜPA-ban 1700-an férnek el.

Ezek persze csak számok. A metafizikai eltérések jóval fontosabbak.

A Barokk volt az utolsó tisztán eszmei zene, ezért nem meglepő, hogy ezután több vonalon is itt figyelhető meg törés. A következő korszakban a felső harmóniák lehozatala helyett az individuumbetörés evilági, többszörösen átszűrt, egyénből kiinduló és érzelmeken alapuló pszichológiai helyzetjelentései (romantika), illetve a szerkezetek béklyójába kényszerített lesatuzott, improvizáció-ellenes kockavilága (klasszika) kápráztathat el. A későbbi / jelenkori kortárs zene kiszélesedett követhetetlensége pedig a közönséget konkrétan le is dobta magáról.

Ez a fejlődéssel összekevert jelenség, amely szimplán időbeni lefutásokat jelent, nyilván kikövetelte magának a megfelelő formát az adott időszakokban: ilyetén a csúcs, az a romantikus nagyzenekar lett, 150 fővel, három üstdobbal és komplett rezeszenekar-szekcióval, és akkora kórussal, hogy 3 busz kell, csak a szoprán szólamhoz….

Az igazi sztárok pedig nem a szerzők lettek, hanem a karmesterek és a zongoristák. És az énekesek. Emlékszünk még a Reneszánsz eszmeiségre?, ahol az egy szólam soha nem szólt egyetlen énekhanggal, ahol a reneszánsz lant húrjai kórusokba rendezettek, merthogy egy húr magamutogatása az egyenesen ízléstelen volt?
Ettől nagyon messzire került a zenei világ.

A csend szerepe és megközelítése is megváltozott.

A matematikában a nulla bevezetése majdnem fejre állította a rendszert. Itt fordított a helyzet. A régizenében minden a csenddel kezdődik, az isteni szingularitással, és oda tér vissza. A csend teljes értékű hangjegy volt. Az újabb zenék mintha félnének  a csendtől. Hangjegyeket  akarnak, minél többet, minél több hangszerrel. A rendszerből, a Harmóniából kiesettek nemléttől való szorongása, ennek tipikus projekciója, a vákuum kényszerű kitöltése. A pszichológiai vonatkozásokkal a bécsi doktor valószínűleg egyetértene.

Ezekre a tendenciákra sokan és sokféleképp felfigyeltek. Gyönyörű helyreállítási kísérletek léteznek a Harmónia újrateremtésére. Ilyen a ’90-es évektől az új Early Music felfutása is;  a lényeges csomópontok a kiadott lemezek tükrében szépen lekövethetők.

Nikolaus Harnoncourt

Nagyívű folyamatok, önszerveződő kritikus rendszerek és bonyolult történeti-evolúciós mozgások árnyékában meghúzódva az egyes ember szerepe valóban nem tűnik meghatározónak, mégis fontos az, hogy milyen zenével vesszük körbe magunkat otthon. Mert a Harmónia visszaállítása az is, amikor egy jó lemezt hallgatunk. Ezt sokféleképp tehetjük, manapság, az Internet korában, bárhol, bármikor és bármit. Óriási, régebben egyszerűen elképzelhetetlen választási szabadság köszöntött be, gyakorlatilag mindenki részére. Ez annyira kiszámíthatatlan volt, hogy ezen a területen az összes jövőkutató tévedett; a teljesen új tényezők betörése mindig is a lemodellezhetetlenséget jelentette.

Akkor eljött az aranykor? Irány a Youtube, és ott vannak a jó zenék, és csak két kattintás, és már rendben is van minden?

Sajnos, ellenkezőleg. A két kattintással valóban kinyitható lett a kincseskamra; gyakorlatilag még a magas minőségű, lemezen már hozzáférhetetlen, erősen rétegzenék is könnyedén fellelhetők. De furcsa módon a dolgok akkor szeretnek leginkább retrográd módon viselkedni, amikor a legnagyobb fejlődést várnánk. És valahogy nem lett jó  az egész szisztéma.
Vajon miért?
A fő gond ott a címben. A hangerő, a hangtér-kitöltés maximum-sóvárgása, a mennyiség előretörése, és az ezt kísérő infláció rettenete. Ez pedig annyira széthangolta a dolgokat, mint amikor erőltetett művi matematikával írunk le élő rendszereket. Ez pedig hasonlatos lesz, mint a nullával való osztás. Kikerülhetetlen kikerülés az értelmezhetőségi tartományból.

Nézzünk egy példát.

Az ezer az több, mint a tíz. Ez triviális axióma. A gond csak annyi, hogy ez nem mindenhol igaz. És most nem a kvantumfizika jön, ahol azt kell megérteni, hogy az elektron ott van, ahol éppen mérjük, vagyis, ahová nézek, amúgy meg csak előfordulási felhők gomolyognak, és van úgy, hogy egy elektron egyszerre két helyen is ott van… 

Ezt a pár képet azóta sem érti senki. ld. a jegyzetekben

Hanem az, hogy kiteszünk tíz jó lemezt az egyik oldalra, és kiteszünk ezer jó lemezt a másik oldalra. Wittgeinstein-nek teljesen igaza van: már válaszadás előtt a nyelvünk tiltakozik, valahol a mélyben lázad; valami nincs rendben ezzel a relációval. És valóban. Az ezer lemez, az most nagyon kevésnek tűnik, mert a tíz felvételért lelkesedünk igazán. A 40 gigabájt Mozart egy winchesteren, az pedig közelít a nullához.

Tehát a vélt aranykor, a korlátlan lehetőségeivel, gyakorlatilag a vaskorba vet vissza a zenehallgatás és a lemezek területén. Minél több van, annál kevesebbet ismerünk, és még kevesebbet hallgatunk. És ez mindenkire igaz; a kivétel annyira kevés, hogy a hibahatárral összemérhető.
Van egy youtube csatornám. Komolyzene, az igazán érdeklődőknek. Egy megszűrt, VIP társaság, aki látogatja. És látom a statisztikát, az nem csal: sok éve már az átlagos megtekintési idő 55 mp. és 1 perc 10 másodperc között van. Pedig, öt percnél hosszabbakat fel sem teszek. Vagyis, nem ember-szintű a tendencia, hanem rendszer-szintű.

A nyomasztó és elkerülhetetlen törvényszerűségek kocka-mátrixjából mindig létezik menekülési útvonal. Az egyik, mint oly sokszor, a kultúra, a művészet. Amely nem engedelmeskedik. Nem néz relációkat és nem írható le a szokott függvényekkel. Ahol a jövőkutatók és a galériavezetők, mindig, rendszeresen, és folyamatosan tévednek.

Pablo Picasso

A 'kultúra', az ezerszálú. Ez adja az egyik fő erejét. Sokfélesége rendkívül szerteágazó; akár a tisztán technikai tevékenységekben felbukkanhat.

Van egy igen vékony szál, egy titkos társaság, ahol az otthoni zenehallgatást nagyon komolyan veszik. Két nagy csoportjuk: a lemezgyűjtők és a hifisták. Szeretnek keveredni. A gyűjtők sokszor nem hifiznek, de a hifisták szinte mindig gyűjtők.

Audiokultúra. HighEnd. Ahol a megszólaltatás hogyanja kulcskérdés. Több csoport, lelkes hívők, általában nagy márkák köré csoportosulva, párás szemmel zengik a dicshimnuszokat az imádott készülékekről, kiegészítőkről, hangmérnökökről.
Meg azért a zenéről is olykor.:)

Horror árak.
De úgy igazán.

Számos alcsoport, a kábelhívők, az akkumulátor-tápegységesek, a drótfonók, az egyberendszer-apostolok, az elektroncsövesek, a tranzisztorosok, az A osztályúak, a zárt-dobozosok, OB fanok, van néhány érdekes szekta pl. az alátét-hívők vagy az áramkondícionálók, sőt, a kékgyöngy-kirakók is ide tartoznak.
És mindezek a bábeli keveredése, ahol minden igaz, meg az ellenkezője is. 

A forrás, a zene, az manapság háromfelé oszlik, az LP-sek, a CD-sek, és a számítógépesek, ők a fájl-alapúak, az új kor érezhetően ide billenti el a mérleg nyelvét. Fel-fellángoló vallásháborúk, digitális-analóg ellentét, ahol a bakelitrajongók zászlajára hímezve, aranybetűkkel, hogy az érzelmeket nem lehet kifejezni egyesekkel és nullákkal…. Egyszer nekem szegezték ezt a dogmát, én, CD-szimpatizáns, ijedtemben azt találtam mondani, hogy hallottatok-e már a youtube-on József Attila verset, mondjuk a  'Tiszta szívvel'-t, ahogy pl. Latinovits mondja? Amely, technikailag 1-esek és nullák speciális mátrixa?
Hát, akinek azon nem lesz könnyes a szeme, legalább egy kicsit, az valószínűleg csak egy robot….

Szerethető társaság, igazi szubkultúra. Valami komoly és nagyszerű dologért lobognak; persze éppúgy nem találják, mint a Szent Grált a régi lovagok. Mert a keresés a lényeg, a szellemiség, és a hit. És az, hogy közben olyan fókuszált figyelmet kap maga a zene, amelyet egy koncert nézőterén hiába is keresnénk.

A nagyfokú divergencia mellett azért számos dologban egyetértenek.

Hogy a hangosítások Magyarországon kritikán aluliak. A könnyűzenei koncertek sem kivételek.

Hogy a benzines fűnyírókat meg láncfűrészeket meg a sarokköszörűket be kellene tiltani.

Hogy a Coca-Cola legnagyobb bűne az nem az öt kiló cukor literenként meg a műanyag üveg, meg ami benne van, hanem a kóláshűtők iszonyú zajszintje, amely egy csendes kávézóból kibírhatatlan helyet csinál.

Hogy 100 év alatt 10 dB-lel romlott az átlag hallásküszöb.

Hogy a mozikban kibírhatatlan hangosság uralkodik.

Hogy űrszondát küldtünk a Marsra, de csak mostanában kezdenek gyártani igazán csendes porszívót, pedig 50 éve megvan a technológia hozzá.

Hogy a kereskedelmi rádiók és internetes adók szemetet eresztenek a fejünkre.

Hogy a Facebook úgy szövi a társasági hálót, hogy gátlástalanul ránevel a legörgetésre, a belekapkodásba; a zenék átlag hallgatási hossza a kritikus alá került.

Hogy az Amazon és a többi nagy 'zenebolt', lassan már csak veszteségesen tömörített albumokat árul, egyesével, számonként, és ezért ki kellene menni az utcára és barikádokat emelni. Most.

Hogy a rossz  zene elárasztotta az országot, azt tudtuk eddig is, de hogy mindezt rossz hangminőséggel párosítva, az egészen elkeserítő.

A feszültség mindig ellenhatásokat és ellenmozgásokat gerjeszt; máskülönben két perc alatt lehetne örökmozgót készíteni, akinek megy a fizika, ezt tudja. Ezek a lázadások már a hanyatlással párhuzamosan elindultak. 

Rejtett szálak. 

Fórumok, levelezések, beszélgetések, eszmecserék. 

Zenehallgatások. 

Különlegesen jó, ma már beszerezhetetlen lemezek szamizdat-szerű terjesztése, másolása. 

Lemezajánlók.
A Komoly Zenei Ajánló.

Elhúzódó viták Vivaldi és Bach zenéjéről. 

Olyan felvételek, amelyek hallgatásakor odafent szebben forognak a planéták, idelent pedig átalakul a szoba levegőjének molekulaszerkezete. 

Az igényes hangminőség szeretete.
Olyan hifis manufaktúrák és olyan készülékek, amelyek a hangzás varázslatával bele tudják húzni az ártatlanokat a zene varázslatába.

A teltházak a MÜPA-ban és a Zeneakadémián. Amikor akkora a csend a nézőtéren egy kontraalt ária közben, mint amikor beáll a szupravezetés, és leállnak az elektronok, és megáll az idő, és azt gondoljuk, hogy ha valaha még magunkhoz térünk az Abszolút Szépségből, akkor utánamegyünk, minden egyes koncertjére, és isszuk a hangját, és a küszöbjén fogunk aludni.

A lakáskoncertek feltűnése. 

Barokk kisopera a Zeneakadémián, ahol közmondásos a lemaradásunk ezen a területen. 

Sokadik Régizene Fesztivál, nálunk, Veszprémben is. 

Barátok, akik szemrebbenés nélkül bólintanak 500 km vezetésre, ha egy Savall koncert van Romániában.
Hogy divat lett tájékozottnak lenni az igényes zenék területén.

Az Early Music óriási sodrása Európában a függvénymaximum után van, lassú lecsengés figyelhető meg. Az, hogy lesz-e valami helyette, vagy hogy ez a kérdés egyáltalán feltehető lesz-e, azt ma megmondani még kétséges. A CD lemez dicsőséges korszaka, amely felhúzta a klasszikus zenét is, lejárt, meredek visszaesés figyelhető meg az eladásokban. Az, hogy az emberek majd kevesebb igényesebb zenét hallgatnak?, ez kicsit olyan, mint az óbégatás azon, hogy nem olvas az új generáció.
Miért is olvasna?, hiszen, ha ránézünk a naptárra, kb. 150 éve olvasnak az emberek, előtte ez a fajta tudás vagy készség hasonlatos volt bármelyik más foglalkozási ághoz. Nem volt kötelező; az írástudók privilégiuma volt.

És azért a világ működött, a Hermelines Hölgy megszületett. A más létezési stratégia szerint is. Monteverdi idején egy 5 órás mise nem volt ritkaság; valószínűleg onnan nem is hinnék el azt, hogy ma a 60 perc végigülése is kétséges, ugyanabban a templomban, ugyanazon a szertartáson..

Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel

A nagy válság-tendenciák láthatóak.
Az ellenhatások nagy része láthatatlan.
Ráadásul a kettő olykor más mértékegységben számolódik, arányuk nehezen felbecsülhető. A vehemens, lomha, feltartóztathatatlanul lefelé áradó vastömeget a vékony aranyszálak kötege egyensúlyozza.

A jobb pillanatokban fel is tudja emelni kicsit.

Ez a nemes remény édesíti meg magányom.

*         *         *

_________________________________________


Jegyzet, a 9. képhez.
Az a pár felvétel, amely megváltoztatta a világot.
Kvantumfizika. Nem kell megijedni, kellően érthetetlen.
Van egy elektronágyú, amely sorozatban lő elektronokat, pásztázva, mint egy géppuska. Egyesével, nagyon gyorsan, de mindig csak egyet. Van egy céltárgy, egy detektor, ahol apró fénypont látszik minden becsapódás után, ez a sötét téglalap. A kettő között van egy fal, két pici réssel. Ha elindul a dolog, három eset lehetséges.
1.    az elektron a falba ütközik, elnyelődik, semmi.
2.    az elektron épp az egyik rés felé volt irányozva, átjut, pici villanás a céltárgyon.
3.    az elektron épp a másik rés felé volt irányozva, átjut, pici villanás a céltárgyon.
A kísérlet során eleinte szépen következtek a villanások, véletlenszerű eloszlásban, ahogyan kell. Aztán sávok jelennek meg.
Ennyi? Mi ebben a nagy durranás?
Hát az, hogy a sávok interferencia-sávok, amelyek azt jelentik, hogy két eltérő hullám egymásra vetül, és mivel picit különböznek, néhol erősítik egymást, néhol kioltják egymást, innen a sávok-elrendeződés.
De ehhez a produkcióhoz több elektron kell egyszerre, egy időben, Nem sok, de minimum kettő, az holtbiztos, máskülönben nemhogy interferencia, de hullám sem jön létre. De az elektronok egyesével érkeztek, egymás után, konkrét, kiszámított idővel.
Bármennyit ismételték a kísérletet, mindig ez jött ki.
Két helyen van az, ami egy darab. Ha nagyon belemértek, a ravaszdi elektron mindig ott volt, ahol éppen mértek. Einstein, aki szerint ez az egész baromság, gúnyosan azt mondta Bohr-nak, ja, a Hold is akkor van ott, ha ránézek…
Ezt a kefét eszik a fizikusok azóta is.
Nincs megoldás.
Vagy az, hogy a valóság tényleg nem úgy van, mint ahogyan látjuk és ahogyan gondoljuk. Hanem másképp. Ahogy a szubatomi kísérletek sejtetik. Mi azonban valami tisztázatlan ok miatt teljesen mást érzékelünk.
Az összes vallás és az összes misztikus ezt tanítja.
Tükör által homályosan. Hetvenezer fátyol mögött.
De hogy kerül ide a zene?
Hát úgy, hogy a jó zene az igazi, a fátyol mögötti valóságból szűrődik át.



___________________________________

Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19

___________________________________

Idézet:

Jorge Luis Borges: A bábeli könyvtár

Húsz szerb - A Tractatus

Van egy lemez. 

Mindig így kezdődik. 

Mert mindig a történet a fontos, nem?

Egy lemez, amely furcsaságok egész sorozatát rejti. Kortárs zene. Amely már megjelenésétől komolyan magával ragadott, és kimondottan nagyon sok gondolkodás után került most a Komolyzenei Ajánlóba, amelynek a legérzékenyebb területe, amelyről a cikkek 90%-a szól, az 1600-as évek legeleje, a Reneszánsz – Barokk átmenet. És pont beleillik, bele, a közepébe, ez több, mint meglepő, mert a 400 év különbség a zenei kifejezést a  galaxis átellenes szélére sodorta. 

Persze, aztán majd kiderül, hogy kb. úgy járunk, mint az Alapítvány Trilógiában, amikor az Univerzum peremvidékén keresett titkos és fontos hely az igazából tényleg ott volt, vagyis, a centrumban…. és, hogy ez hogyan lehetséges, hát, az most tényleg bonyolult lesz.

Igazából csak kb. annyira, mint amikor megfogjuk a lemezt, és próbáljuk kitalálni, hogy a borítókép meg a CD plexi tokjára rányomtatott írásjelek/szimbólumok vajon hol kapnak helyet a történetben.

Ráadásul, a Leo Records pár sora, elsőre, nem biztos, hogy a bizonytalanságot jóleső szellemi zaklatottsággá tudja változtatni.

Duration of this recording is 30 minutes and 33 seconds. Our original plan was to have another long piece on this CD, but having listened to the final mix of TRACTATUS it became obvious to us that this piece of music is totally unique. It should stand on its own.

Szóval, valami, amely egyedül-akarni-álló.

Meghallgatva ezt a 30 percet, tényszerűen, egy dúdolás, végig, ugyanaz a néhány akkord, minimál hangszerkísérettel, és, közben, különböző nyelveken és különböző emberek által felolvasva, rövid, pár szavas részletek Wittgenstein Tractatus logico-philosophicus c. művéből.

Nem tényszerűen, pedig valami, amelynek szellemi lokalizálása bizonyosan meghaladja a nyelvi írásbeliség lehetőségeit. Annyira, hogy érdemesebb inkább egy pohár borral, vagy egy jó kávéval a kézben, meghallgatni mondjuk még egyszer.

Szóval, innentől inkább csak adalékok következnek.

Hogy Ludwig Wittgenstein professzor volt az, aki 1946-ban, a Cambridge Moral Science Club ülésén Karl Popper-rel és Bertrand Russell-lel úgy összevitatkozott, hogy izzó piszkavassal hadonászva fejtette ki téziseit? – ez valószínűleg csak anekdota.

De az, hogy Wittgenstein jórészt nyelv-filozófus volt, az tényleg rémisztően megbonyolítja a helyzetet. Egyrészt, mert a laikusok híján vannak annak az eszköztárnak, annak a szak(adék)-nyelvnek, amellyel egy ilyen kaliberű ember ki tudta fejezni magát. (nem a piszkavasra gondolok.:)) Másrészt, mert nyíltan megkérdőjelezi azt, hogy a világ kifejezhető-e nyelvileg, hogy egyáltalán, a világ leírható-e szavakkal és kifejezésekkel.

Az 1950-es évektől a jelentésfunkcionalizmus előretörése a nyugati filozófiában pont Wittgenstein munkásságából merít. Egyenrangú nyelvjátékok elmélete; belső izomorfia a leképezésben; családi hasonlóság a nyelvben; jelentéstulajdonítás nyilvános és koherens / kognitív reprezentációinak elméleti és gyakorlati megközelítése, a korrespondencia elmélet kritikája, a radikális fordítás, és még sok-sok bonyolult nyelvfilozófiai publikáció próbál azóta is rendet tenni…

Tractatus Logico-Philosophicus.

A Tractatus leképezéselmélete feltételez valamilyen, a szemlélőtől független tényállásokból összetevődő világot, melynek leképezése – többek között – a nyelvben is megtörténhet. Mintául a kép szolgál: amilyen viszonyban a kép áll az általa leképezettel, ugyanolyan viszony fedezhető fel minden más reprezentációs eljárásban, melyben a világ tükröződik. 

Vagyis, itt elsősorban olyan, tág értelemben vett funkcionalista felfogás érhető tetten, amely a leképező funkciónak megfelelő eszközök egyenrangúságán alapszik. Ez egyfajta metafizikai funkcionalizmus, amely szerint a valóság objektumai, a kép elemei, a kijelentésjel szavai, a kotta hangjegyei vagy a hanglemez barázdái hasonló, izomorf rendben állnak. A leképező eszközöknek egyetlen funkciónak, a leképezés funkciójának kell megfelelniük, e megfelelést pedig a belső izomorfia, a forma adja.

A leképezés szempontjából a világ tehát nem tények alapján, hanem formailag határozható meg – és e forma kell hogy felfedezhető legyen minden, a valóságra vonatkozó képen.

Az általános szabály a leképezés szabálya, az, ami lehetővé teszi, hogy a képek, hangjegyek, hanglemezbarázdák vagy szavak nyelvei – a legáltalánosabb, elvont értelemben – egymásra lefordíthatók legyenek.

Mi képeket alkotunk magunknak a tényekről, mondja a Tractatus-ban. 

És így értjük a kijelentést, ha értjük alkotórészeit.

Így elsőre nehéz ezzel vitába szállni. Gondoljunk a mai világra, mert itt egy nagyon erős áthallás van valami fontosra, amelynek mindenhova-beépülését Wittgenstein persze nem élte meg. A digitális technikára gondolok. Az, hogy ezt olvassátok, hogy működnek a számítógép algoritmusai, szigorú szabályok szerinti leképezési és vissza-megfelelési konverziók sorozata teszik lehetővé. 

A CD lemez hallgatása, a netfixes sorozatnézés, vagy az autónkban a blokkolásgátló, mind-mind a pontos leképezéseken alapul.
A kijelentésnek a valóságot igenre vagy nemre kell meghatároznia.
50 év után, ilyeneket mondunk, hogy igen-nem kapu, meg hogy digitalizálás.

De.

Most jön a de sor. 

Aki hifizik, az elég hamar szembesül azzal, hogy ugyanaz az 1-0 sorozat egy CD lemezről totálisan másképp szólal meg a különböző berendezéseken. 

Aki koncertekre jár, tudja, hogy ugyanabból a kottából, amely annyira pontos, hogy majdnem a lélegzetvételt is szabályozza, egy másik karmester, majdhogynem egy másik zenét tud megszólaltatni. 

Aki egy hosszabb távú meteorológiai előrejelzést meghallgat, jót mosolyog magában a leképezések tökéletlenségein. 

Wittgenstein azt mondta, hogy munkásságának nagyobb része igazából az, hogy a korai Tractatus alapvető hibáit helyrehozza…

Mert rájött, hogy a történet sokkal-sokkal bonyolultabb. Hogy az, ami a Tractatus zászlajára volt hímezve, hogy minden helyes szimbolikának bármely másikra lefordíthatónak kell lennie, az egyszerűen nem teljesül. Hogy a szójelentés a nyelv egészéhez kötött, a szavak jelentésüket csak a nyelv rendszerében betöltött funkcionális szerepük alapján nyerik el. Hogy a nyelvet nem a szavak és a dolgok közötti megfelelés rögzítésével tanuljuk, hanem megtanuljuk, bizonyos helyzetekre milyen nyelvi reakcióval feleljünk. Nem lehetséges csak rámutatással nyelvet tanulni, mert akkor jobbára csak főneveket tanulnánk meg. Egy mintát, viselkedést sajátítunk el az anyanyelv tanulása során.

Játékba hozzuk a nyelvet.

Ebből persze sok dolog következik. Pl. a nyelvek közötti átjárhatóság, a fordítás, mint értelmes, vagy valamennyire pontos művelet, az alapjaiban kérdőjeleződik meg. Aki fordító, és mondjuk egy technikai szöveg után próbált már hirtelen egy komolyabb verset fordítani, az, attól tartok, ezzel mélységesen egyet fog érteni.

És ez a szimpla példa a Tractatusban, hogy 

gondoljunk arra, hogyan jelenik meg ez az ellentmondás a fizikában: körülbelül úgy, hogy egy részecske egy és ugyanazon időben nem bírhat két sebességgel; azaz   egy   és   ugyanazon   időben   nem   lehet   két   helyen;   azaz   az   egy   időben különböző helyeken tartózkodó részecskék nem lehetnek azonosak.

Erre ma, 2020-ban, csak ezt az egyetlen fenti képet kell mutatni, vagy egyetlen szót kell mondani, hogy „kvantumfizika”, és hirtelen összeomlik az egész érvelés, és minden esetlegessé és bizonytalanná válik.

Szóval, káosz. 

Ez látszik messziről. 

Ma is folynak a nyelv-filozófiai csatározások. És a Tractatus, a mai napig porondon van, hiába cáfolta maga Wittgenstein is, egyszerűen túl erősre sikerült. És a Google-fordítók meg egyre jobbak, akkor is, ha az egyetlen elektron két helyen is ott lehet egyszerre.

Amikor elakadunk bizonyos dolgokban, mert egyszerűen nem megy, célszerű máshol keresni a megoldást. Hogy hol?, hát, igen, a zene, az jön, mint annyiszor.

Meg Szemző Tibor. Aki nem fogja egy elegáns értekezéssel lezárni az 50 éves tudományos vitát.

Inkább új, szélesebb horizontokat mutat.

Hogy ő ki, arra ott a net, pár kattintás, és beleláthatunk a világába. Sok írás, riport, videó, mindenki kiszedheti azt, amit lényegnek tart – most épp egy ilyen világban élünk.

Hogy nem harmóniaalapú az a világ, ami foglalkoztatja, emberi hangokkal, beszélt szövegekkel dolgozik, amelyek, szerinte, nemcsak egy teret, hanem egy másik, humán réteget képviselnek, és még annál sokkal többet is; és a hang csak a jéghegy csúcsa; egy sokkal mélyebben fekvő valaminek a legkülső felülete az, amit hallunk. De hogy mi ez a valami, bevallja, hogy arról nem nagyon tud mondani bármi érdemlegeset.

És végre valaki, aki simán kimondja, a Kodály-módszer szép Magyarországán, hogy az oktatás, legalábbis a hagyományos zeneoktatás maga szerintem teljesen hibás. A kottát sulykolják, és ez valahogy mintha arra irányulna, hogy az embert az egész zenélési folyamatból kikapcsolják. Akik pedig ezeken a hivatalos csatornákon kívül, autodidaktaként vagy ilyen fölszedett tudásokkal tanulnak zenét, azoknál nagy a veszélye annak, hogy fölszívja őket a szórakoztatóipari hatás, ami szintén meglehetősen egyoldalú. Eléggé távol vagyunk a zene eredeti funkciójától – vagyis nem tudom, mi az eredeti funkciója, mindenesetre attól távol vagyunk, hogy az ember primer módon önkifejezéshez jusson, gyönyörűsége legyen a zenében, vagy föloldódjon az időben vagy a térben vagy a létezésben.

A Zeneakadémián vajon mit gondolnak erről…?

Az emberi beszéd ritmusának a zeneiségéről pedig ezt mondja:

Létrejön egy hangzó felület, ahol valaki beszél. Az ember erre ráhallgat, és valóban, a szövegnek magának van egy tempója, egy ritmusa, egy karaktere, egy üzenete. Itt a kedvenc anekdotám, amit a Kunderától ismerek, az az, hogy a Janáček rohangál Brünnben a villamosmegállóban, és egy hangjegyfüzetbe írja le, amit ott a kofák beszélgetnek. Én nem zenei megfeleltetésekre törekszem, hanem elsősorban a szöveg mögé megpróbálok egy metrikus tempót érezni; olyat, amit ha a szabad beszéd elé vagy mögé vagy mellé helyezek, akkor annak zenei jelentése lesz. Ráadásul abban a pillanatban akusztikus térbe is kerül, tehát a szöveg minden szempontból megágyaz egy leendő zenei tételnek. Ezután kezdem hangképekké feldúsítani, a térben és az időben különböző hangokkal feltölteni, részben megírt, részben rögtönzött szólamokkal, részben a stúdióban, részben pedig utána a vágás során, ami mind a komponálás része.

És ne felejtsük el, hogy a hangunk sokkal több, mint egy beszélt szöveg: sokkal többről árulkodik, mint ami az elmondott szövegnek a tartalma. A hangunk rettentő komplex dolog, minden rajta van.

Hát igen. A ’hang’ helyére betesszük a kimondott ’szó’-t, és rögtön a Tractatus közepében találjuk magunkat.

És, ezek a felolvasások a lemezen?, a szöveg számunkra érthetetlen nyelveken történő recitálása elszakad diszkurzív jelentésétől és zenei szövetté változik, ahol egy nyelv ritmusa, dallama, hangképzése, tagoltsága valamely nem textuális szinten működő, intuitív megértés vagy inkább megérzés hordozójává válik.

Megérzés?, pontosan ez történik, a Tractatus részletei valami feelinget is adnak, valami sejtelmet, hogy tényleg, amiről itt szó van, az a komplett jelentésmezőnek nevezett megfoghatatlanság, az egy igen erősen bonyolult és határok nélküli játéktér a nyelvben, komplett sorsokkal, személyiségekkel, kultúratörténettel - majdhogynem mindennel.

És, akkor hogyan kapcsolódik mindez a régizenéhez meg az 1600-as évek elejéhez? 

Hogyan zárul ez a jó nagy karika? 

Hát úgy, hogy az akkori Firenzében, a Camerata társaságok szintúgy zene-filozófiai értekezések nyomán haladtak; a Nuove Musiche eleinte egy kísérleti zene volt; ma már (főleg külföldön) senki sem gondolja, hogy evolúciós lépésről volt szó. Fő célkitűzésük volt az antik hagyományokhoz való visszatérés, ezen belül, nevezetesen, a szöveg Prima státuszának visszaállítása, hogy a zene figyelje a szöveget, hogy mit mond, az érzelmeket, az egész történetet. 

A Történet, megint. 

Mindig ide jutunk. 

A szavakkal, a szöveggel volt valami ott is. Egy újfajta szövetséget konstruáltak a szó és a zene között. Remélem, emlékszünk arra, hogy mi is az a kíséretes monódia, meg hogy ki az a Caccini, a verekedős pap, aki átfordította a zenetörténetet Európában, és akinek szellemiségéből nem csak az opera, hanem sok évszázad zenéje is merített.

És ha picit kidugjuk a fejünket a homokból, Szemző mit is csinált itt ezekkel a szövegekkel? a zenéjében a szöveg nála is Prima?, erre a nagy analógiás lelkesedés?, hát, ez így kevés, én azt mondom, hogy minimum Prima Suprema, hogy nem csak figyeli a szöveget, hanem annak láthatatlan történetét is, amely sokszor jóval nagyobb kiterjedésű és sokkal fontosabb, mint maga a kiejtett szóalak. 

És ott is a szó varázslata van a zenében, ahol hiába keressük leírva. 

Mert nincs ott. 

És mégis ott van. 

Mint a latin nyelvű misében.

Furcsa, de a történet jelenléte itt is, meg a jó régizenében is megvan. Mindig hajtogattam, hogy az Early Music a romantika vagy a klasszika zenéjével kb. diszjunkt halmaz, de bizonyos kortárs zenékkel viszont kapcsolatban lehet. Az Orfeó éppúgy nem Monteverdi érzéseiről szól, mint ahogyan a Tractatus sem Szemző érzéseiről. Ez utóbbi persze jóval merészebb és bonyolultabb dolgokat érint, a Történet határai nem is látszanak, de legalábbis megfejthetetlenül messzire nyúlnak. Egy reneszánsz osztinátó monotonitásba álcázott variáció-sokszínűsége egy hasonlóan irracionális határtalanságot tartalmaz. 

A különös az, hogy a nyelv-filozófia használt nyelvezete és beszélt/leírt terminusai, egy idő után annyira komplikáltak lesznek, hogy a laikus közönségnek nem marad elég perem, ahol a lábukat megvessék, és beesnek az érthetetlenség szakadékába; ez a zenei megközelítés, a Tractatus, amely szintén egyfajta magyarázat, ugyan sokszorosan kódolt, meg a felolvasott részletek atompontos koreográfiában vannak, Szemző hónapokig dolgozott a vágásokkal a stúdióban, viszont a zenei eszköztár egészen vissza-egyszerűsödik; az a két-három harmonikus akkord erősen híján van a manapság hőn szeretett zenei presztizs-komplikációknak, vagyis, a periféria az tényleg maga a centrum, a dolgok belseje az a felszín, és valóban, a legbonyolultabb dolgok magyarázata olykor a legegyszerűbb.

A lemezen, a közepétől, a dúdolásban, foszlányszerűen felhangzik valami, amit én egészen haloványan, ráérzésre, mindig ’szerbusz öccse’-nek hallok, de nem is egészen hallani, és megkérdezték, hogy mi ez, és Szemző azt mondta, hogy ez tényleg a Szerb húsz, öt cseh mondóka eleje, amit 25 éve dúdolt altatónak a kisfiának…

Szóval.

Altató.

Lesz, akinek ez a Tractatus egy szép altató.

Meg lesz, akinek nem.

Azt hiszem, ez így rendben is van.

A rejtély nem létezik. Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt.

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

Így végződik a Tractatus. 

Hogy tudományosan túlhaladott? 

Lehet. 

De valami különös többlet van benne. 

Valami végtelen egyenesség, valami világos céltudatosság, valami lobogás, valami olyan egészséges rendszer-szeretni-akarás, amelyet csak egy alig 30 éves fiatal zseni írhatott…

A zenei lenyomat, amely ezen az albumon megszületett, pontosan ezen a nyomvonalon halad.

A számtalan monográfia meg idézet meg Tractatus elemzés meg nyelv-filozófiai hivatkozás közül nekem ez a lemez, ez most a legszebb és legőszintébb tisztelgés Wittgenstein szellemisége előtt.

*         *         *

___________________________________________________________________

Idézetek, beemelések a következő helyekről:

Lehmann Miklós: A funkcionalizmus Wittgenstein filozófiájában

A hangunk sokkal többről árulkodik, mint a kimondott szöveg - Recorder interjú

Ludwig Wittgenstein: Nyelvjáték-elmélet - Doktori programok - Haász Sándor összefoglalója

Nyíri Kristóf: Ludwig Wittgenstein

Ludwig Wittgenstein: Logikai-filozófiai értekezés

___________________________________________________________________

Képek:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19-20-21-22-23-24-25-26