Koncert.
MÜPA.
Megint ez a giga-kreáció; nem tudok mit tenni, a kedvenc zenekarok sokszor itt landolnak Magyarországon. Pedig mindenki tudja, hogy ez a tér, bármennyire is jó (vagy nem jó) az akusztika, egyszerűen túl nagy egy ekkora zenekarhoz.
Illetve, tudtam mit tenni: nagy bátran az 1. sorba vettem jegyet, középre, hogy ne a mákszemnyi énekesek alig hallható hangjában gyönyörködjek. Nyilván, a kockázat nem volt kicsi; ha a zenekar a 'stage' szélétől áll fel, akkor óhatatlanul szét fog esni a hallott hang.
De szerencsém volt. A szcenírozás miatt kellett egy kb. 10 méter mélységű színpad, így a zenekar 10 méterre 'kezdődött'.
És így a hang fantasztikusan jó volt; annyira, hogy talán az egyik legjobb koncertélményemhez igen sokat tett hozzá. Mert hifizek, és a jó hangzás az nekem jóval többet jelent, mint legtöbbeteknek.
Hogy mi az, ami még ehhez hozzájárult, illetve az alapot adta?, persze, maga az előadás, úgy, ahogyan volt.
Az, hogy ennyire tetszett a koncert, akár sok évvel ezelőtt borítékolható lett volna. Mert az előadók, a Les Arts Florissants, William Christie vezetésével, jó pár évtized alatt, olyan kaliberű lemezekkel örvendeztették meg a közönséget, hogy kitermeltek egy rajongó réteget. Akik szeretik őket, de úgy igazán. Nem titok, én is közéjük tartozom.
Mert úgy játszanak.
Hogy mégis, hogyan?, a válasz egyszerű: meg kell hallgatni valamelyik lemezüket. Gyakorlatilag bármelyiket. Sőt, elegendő akár néhány perc is. A rengeteg vitában, amelyben részt vettem, általában honi zenészekkel, hogy miért is nem jó a régizene-játszás Magyarországon, még ma sem, a kedvenc, támadhatatlan érvem sokszor az volt, hogy 'Hallgassatok meg egy Les Arts Florissants lemezt, hogy milyen a hegedűs szekciójuk van, hogy miként játszanak pl. egy barokk operában, és meghalljátok azt, hogy ez egy másik galaxis, egy másik birodalom, fényévnyi messzeségben ragyogva; lehet sírni, hogy miért, ez nem az én dolgom, de ez van, és ezt kell szeretni, mármint, azt, amelyik a jó....'
Igen, szeretek elfogult lenni, ez, gondolom, eddig is lejött.
Amit itt élőben produkáltak, az viszont minden várakozásomat felülmúlta.
A mű, egy Handel opera, a Partenope; aránylag ismeretlen. Nem, nem aránylag, én még életemben nem hallottam róla. A zene jó; nem hemzseg a fülbemászó, világ-ismert nagyáriáktól, szépek a harmóniák, semmi különös, az énekeseknél sem, szép áriák, meg a szokásosan rengeteg recitativo, amely, némi túlzással, az összes barokk operában kb. egyforma. A librettó sem egy filozófia-tankönyv: mindenki szerelmes, mindenki lohol a nőért/férfiért, álruha és száműzött uralkodó, cselvetés és csata, és szerelem, megint, szívmegszakadások és boldogság-ömlések felváltva, megvallom, én elvesztem a cselekmény folyondárjai között, a nem túl sok nevet sem nagyon tudtam megjegyezni.
Hogy hogyan lett ebből egy zseniális előadás?, na, ezen gondolkodtam egy sort, mert a válasz nem túl egyszerű.
Valahogy azt érzem, hogy a szálak egy láthatatlan centrumban futnak össze. Nevezetesen egy pár piros zoknival jelzett centrumban. Igen, William Christie, kifogástalan szürke előadói 'karmester' öltözetben, kifogástalan cipővel, és egy pazarul kilátszó piros zoknival... Igen, nagyon közel ültem, és nagyon sok mindent láttam-hallottam.:)
Egy majdnem 80 éves vénember.
Annyira idős, hogy ő volt a sok fiatal közül az egyik, aki a vietnámi háború elleni tiltakozásból hagyta el az Egyesült Államokat. És aztán 1979-ben megalapította együttesét, a Les Arts Florissants-t. És azóta tartja, atomkeményen és változatlanul azt a titokzatos valamit, amelyet nevezhetünk 'stílusnak', vagy valamiféle zenei ráközelítésnek. Amely egy régizenei előadásban talán a legfontosabb. Ő nem változott; a világ változott hozzá. Csak emlékezzetek, miket is hallgattunk itt Magyarországon a '80-as években.... A régi felvételei közül bármelyik megáll, ma is. Sőt, teljes fényükben ragyognak, akár a nemrég tetőpontra futott Early Music dicső évei alatt is. Iskolateremtők, így is mondhatjuk.
Ja, és az idő múlásával nem lett az együttes egy agg-menhely; két-három idősebb arc, de az összes többi középkorú, a koncertmester konkrétan 33 éves.
 |
| Emmanuel Resche |
Van valami nagyon enyhe, alig észrevehető furcsaság a zenekar játékában; egyfajta íz, egy aroma, amely semmivel össze nem téveszthető; aki szereti, ezer felvétel közül ki tudja őket választani. A hegedűk hangján ül valami finom díszítettség, valami franciás eleganciával. És enyhe feszítettség, de olyan jóleső. Valami a vonókezeléssel, a megformálással lehet. Nem egészen tudom, hogy mi. A hozzáértő zenészek sem, ez vigasztal.:) A recitativo-k sem olyanok, mint a megszokott.
Amit a csellista, David Simpson, a basso continuo-ban művelt, azzal a gyönyörű régi mintázatú hangszerén, olyat én még soha nem hallottam. Senkitől. Sem csellón, sem gambán, semmikor. Valami aurában volt; a végén, a taps alatt, a meghajláskor, egy átlag jófej zenész-kinézet, de amíg a hangszeren játszott, valami átlényegülés látszott; tisztára, mintha ő maga zenélt volna, nem pedig a hangszer. És a legszebb csellóhang, amit eleddig volt szerencsém hallani.
És mindezek alatt, egy különleges, virginál-hangú csembaló.... el sem hittem ezt a hangi gyönyörűséget.
Az igazi meglepődés, számomra, az énekesek.
Először is: fiatalok.
Nem csak úgy 'simán' fiatalok, hanem nagyon fiatalok. 25 körülieknek saccoltam őket, de inkább fiatalabbaknak. Igen, elszoktunk az ennyire fiatal énekesektől. Nagyon. 'Megcsinált' dívák világában élünk; a lemezeken is fenomenális hangok, mesteri koloratúra-akrobatikák és óriási, a MÜPA silót is betöltő hangok.
Itt valami más történik. Hogy mi ez a más, azt már elkezdtem keresgélni Lea Desandre kapcsán, a Jupiter-dialógusokban. A közös pont?, hát igen, megint William Christie. Az ő akadémiájának növendékei, mindannyian.
Ana Vieira Leite & Hugh Cutting
Közel ültem, nagyon. Közvetlenül előttem énekeltek. Meg rohangáltak, játszottak, mint az önfeledt gyerekek. Sokat mosolyogtak közben. Nekik tényleg elhittem ezt a szertelen szerelem-utáni kavarodást. És a hangjuk, az nagyon-nagyon jó volt. Pedig csak úgy simán énekeltek. Mindenféle erőlködés nélkül.
Matthieu Walendzik & Alberto Miguélez Rouco
Nem túl hangosan, annyira nem, hogy nekem néhány méterre, pont jó volt. Pedig ki nem állhatom a túlzott hangerőt; zenét is halkan hallgatok. Nem billentette őket ki az a 100 méter sem, amely a hangár legtávolabbi pontján ülő kevésbé szerencsés nézők számára a 'nem-hallom-rendesen-őket' lett. És ez a 'normál' énekhangerő valami hihetetlen természetességet és tónusgazdagságot hozott. Néhány emelésben azért kijött, hogy micsoda lóerő-halom rejtőzik a mélyben, de nem kell a padlógáz mindig, ez nagyon beigazolódott.
Tisztaság, egyenesség, fiatalság. Üdeség. És, valami a mélyben, talán érzések?, vagy érzékenység?, nem tudom, de a hatás igen erős.
És ebből az egészből egy különös furcsaság jött. Megy egy barokk opera; jó a zenekar, jók az énekesek, jó a hang, látszólag semmi különös, megy a sztori, én már rég nem tudom, ki kinek az álruhájában van és hogy kibe is szerelmes, pedig kulturáltan kivetítve a fordítás; a recitativók mennek, az áriákkal váltakozva, jó hosszúra eresztve. És igen, minden adva van, hogy unalmas legyen.
És nem. Mert ez a 'látszólag semmi különös', ebben a 'látszólag' a kulcs. Mert ez igazából azt jelenti, hogy nagyon is különös. Kb. a másfeledik perctől 'beszív' a zene, belém hatol az előadás. Mintha ott lennék, benne a cselekményben.
Helen Charlston - Rosmira
Ahogyan elszáguldoznak előttem, vagy éppen megállnak, tisztán érzem a parfümöket, amelyeket használtak; Rosmira-é, azt megkedveltem erősen...
Megindul az egész.
Megindulok én is.
Nem, nem tudom a neveket sem igazán, a szövegkövetést szinte feladom.
Mégis mozog minden.
Élő rendszer.
Ez maga a varázslat.
Ez az igazi Opera, lehet.
És közben, látom, hogy olykor picit hátrafordul William Christie; nézi a gyerekeket, ahogy énekelnek, ahogy hancúroznak, akik unokái lehetnének, mosolyog, finoman bólint, hogy 'igen, így, gondoltam, rendben', aztán ránéz a hegedűsökre, mire picit felemeli a kezét, azok már a kért fortét játsszák, egy milliméter fejfordítás, a fúvósok visszahalkulnak, a jobb kezének egyik ujjával egy rezdülésnyit jelez, és a csellók picit gyorsítanak, és ez így megy végig... Láthatatlan pókhálófonálon tartja a zenekarát és az énekeseit.
És folyamatosan engedi őket játszani.
Vége, óriási taps, emelkedettség. Meghajlások, énekesek egyenként jönnek, a zenekar, a szokásos záró-koreográfia.
Aztán közrefogják. Most látszik szemből az arca; tényleg megidősödött. A gyerekek között viszont ragyog, gyönyörűségesen ragyog.
Egyszerűen elcserélte öregségét az ő fiatalságukra.
* * *
Tekerem a biciklit, autó alig, az esti Budapest meseszép, barátoknál alszom majd, és szívok mélyeket a Duna felőli friss levegőből.
És a kastélyra gondolok, ott, valahol Franciaországban, az alapítványra, az Akadémiára, a Le Jardin des Voix-ra, ahonnan ezek a fiatalok jöttek, és amiről azt mondta, hogy ez egy zenéről és kertekről szőtt álom megvalósítása, és itt ér össze minden vágya, és hogy itt kezdődik minden...
...meg hogy micsoda egy csoda-park lehet ott tényleg, ott, Thiré-ben, és mennyi szépség, hogy ilyen hangokat terem; és hogy a gondolat teremtő ereje, az hogyan is van, hogy ez a vénember micsoda szédületes szellemi tartalmat realizált, meg hogy a múzsák, hogy ők tényleg léteznek, ma is, itt voltak ezen az estén is,
... és közben tekerek, kicsit lekapcsolom az elektromos segítséget, hogy lihegjek... legalább egy kicsit... hogy hátha előtalálok még egy-egy molekulányit Rosmira parfümjéből....
* * *
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19-20-21-22
