Korán érkezünk; mindenképpen jó helyre akartam leülni. Mert nekem fontos ez a koncert, a héten a legfontosabb, mert ezt a zenét különösen szeretem.
Beóvatoskodom a templomba - még folynak az előkészületek; hangolás, rendezkedés, az ilyenkor szokásos kulissza mögötti dolgok. Megismernek rögtön, ölelgetjük egymást, mondom, de mennyire jó, hogy megint itt vagytok. Bruno sokkal magasabb, mint emlékeztem, Richard meg egyáltalán nem is kövér...:) Gyorsan aláíratom velük az Ortíz lemezt, mondom, hogy ez mennyire ultraexcellent, remélem, játszotok belőle, ugye?, lesz, persze, az elején, aztán gyorsan kislisszolok, tudom, ilyenkor ez intimszféra, hagyni kell őket, akkor is, ha Bruno aztán üldögél egy széken, meg a mobiljával pár képet készít, látszólag semmit sem csinál, de tudom, hogy belül nagyon komoly munka folyik.
Aztán, amikor beülünk, akkor látszik, mennyi hangszer lesz, tisztára, mint valami viola-kiállítás. Ott van még a csembaló, egy bőgő, és oldalt, amit még soha nem hallottam élőben, egy kicsi reneszánsz orgona.
Kezdés.
Ortíz, óriási kedvencem. Kettő másodperc, és egészen pontosan beugrik, hogy melyik darab szólal meg, a lemezt kívülről ismerem, minden pillanatát, minden digitet a korongon, annyira, hogy adjatok egy kockás lapot, felírom az első számot akár egyesekbe és nullákba. És már előtte, tényleg az első megszólaló hanggal egyidőben, a megszólaló hangzás, az annyira-annyira gyönyörű, hogy tisztán érzem, hogy bizony, a magyar régizenét játszó együttesek, zenészek hangszerei ehhez képest mennyire fakóak és színtelenek és átlagosak, mennyire hiányzik belőlük az a tónus, amely azt hívná elő a hallgatóban, amit most bennem: hogy ez a hangzás, ez igen, ez mennyire jó, ez őrületesen jó, ezért én bárhová elmennék, és most bármit játszhatnak, akár még Bachot is, vagy Stockhausent, tényleg mindegy, mert egyszerűen annyira jó a hang, hogy konkrétan, fiziológiailag jólesik.
Ortíz nagyon különleges. Látszólag egyszerű harmóniák. Azért látszólag, mert ezeket a legnehezebb úgy eljátszani, hogy kijöjjön belőlük az a titkos összetevő, amely a Reneszánsz idején teljesen megszokott volt. És hiába mondják a zenészek, hogy csak pár akkor; valóban pár akkord, de az arra képtelenek nem tudtak megbirkózni ezzel a tényleg nem könnyű feladattal, itt, ebben a templomban sem, ezen a fesztiválon is megtörtént ez, pár napja, ott voltam, hallottam, de 15 perc után kijöttem, pedig nem szokásom, komolyan. Tisztelem általában a zenészeket, de egyszerűen nem bírtam elviselni, mit tesznek ezzel a csodálatos zenével, meg így velem, aki ezreket rángatott be a régizenébe, velem toltak ki, és ellenem dolgoztak, erre nincs bocsánat, szóval kijöttem, és kész.
Most szerencsére a másik véglet. Ugyanazt érzem, mint a lemezen. Nincs minőséghajszolás, nincs akrobatika, nincs közönség-kegy-keresés. Egyszerűen belehelyezkedtek egy mintázatba, egy régi szisztémába, és csak adnak, átadnak, odaadnak, folyamatosan. Néhány darab alatt a kicsi orgona megy, majdnem azt írtam, hogy adja a continuót, de nem, mert az 1500-as évek közepén az ki sem volt még találva, Caccini Firenzében csak 100 év után jön a kíséretes monódiával. Inkább valami különleges kitámasztás történik, valami olyan, ahol felsejlik még a Reneszánsz Egyenlőség elfeledett eszmeisége. A kicsi orgona hangja különösmód illik ide, a templom úgy viselkedik, mint egy hangszertest, egy második héjazat, igen, ez sokaknak feltűnt már itt, ők így mondták, hogy 'különlegesen jó akusztika'.
Aztán szépen haladunk az időben előrefelé; a közös fonal, amire az egész koncert felfűződik, az Nápoly hatása, a híres Napolitan Music, amely annyira erős volt, hogy századokon keresztül átívelte az európai zenei kultúrát. Akkoriban mindegyik komoly szerző megfordult Nápolyban, pár hónapra, vagy néhány évre, kivétel nem volt. Tanulni, felszívni, ezt a mit is?, hát, nem egyszerű kérdés, jómagam nagyon szeretem, a régi billentyűsöknél különösen, szóval, valami, ami a Dél, a mediterrán déli tartománya, ahol már valami vadság beszűrődik, de akkora szépségkultusszal, amelyhez hasonlatos nem nagyon akad.
Ez talán akkor érthető, ha megyünk egy kört Pompeii-ben, és rádöbbenünk, hogy itt milyen esztétikai színvonalon éltek 2000 évvel ezelőtt, miközben mi ettük a szárított lóhúst; nem, nem azért mondom, nem bántásból, én is igazi Szíriuszról származó büszke magyar vagyok, táltos-sátortakaró van a falon, imádom ezt a nyelvet, az országot, mindent, de tényleg kell tenni egy kört Pompeii-ben, hogy néhány dolog a helyére kerüljön.
Aztán Falconieri jön. Andrea Falconieri, aki fiatalon, kezdő zenészként, egy szál tarisznyával, meg egy hangszerrel érkezett Nápolyból Rómába, lantjában ezt a dallamot hozta, ez volt a szép Suave Melodia, és mindenkit elbűvölt, de annyira, hogy pár hónap után futótűzként terjedt szét, a királyi udvarokban és a kocsmák porában egyaránt megtalálta az utat a szívekhez, egyszerűen mindenhol ezt játszották.
A violák közben cserélődnek, van egy kicsi gamba, faberakással a fogólapon, ez egészen varázslatosan szól; az egyik cselló, a kicsit elnyújtott formájával, ilyen finom hangot életemben kevésszer hallottam.
Későbbi zenék következnek, sorra, Scarlattitól Lanzettiig, Porporától Vivaldiig, ez utóbbi műve a 'nápolyi verzió', kicsit szárazabb, kicsit direktebb, kicsit nagyon jó.
Közben egy-egy szóló csembalódarab; régibillentyűs-kedvelőként ezek nálam nyilván elevenbe találnak; Gesualdo, erősen kedvelt, de nem könnyed ismerős a lemezekről, ízéről akármikor felismerem a Canzona Francese del Principe-t; és természetesen a hírhedt Consonance Stravagante, Trabaci lejegyzése, azért hírhedt, mert századokon át egy macska-visszafele-simogatós perverzitással teszi próbára kromatikus tűrőképességünket, az arra fogékonyaknál erős libabőrös gyönyörűséget okozva; Scarlatti pedig, ha Nápolyról van szó, nyilván nem maradhat ki.
És mindezt egy olyan csembalón, amelyhez hasonlót Magyarországon nem hallani, azért, mert egyszerűen nincs; sem hangszer, sem pedig ilyen kaliberű csembalista. Lemezeken annál inkább, és igen, most pont ő játszik, Bertrand Cuiller, akit annyira szeretek.
A vége felé érezhetően előnyomul a virtuozitás, ahogyan haladt az idő előrefelé, egészen az akrobatikáig nyújtóztak, miközben a szellemi tartalom kb. egyenes arányban csökkent.
Ez a hangszertudás, ez egyszerűen lenyűgöző, az ember csak kapkodja a fejét, hogy hova figyeljen. A két cselló, amikor duóban szól, vagy amikor a gamba alatt egy leheletfinom billentyűs kíséret hallatszik, különösen megnyerő.
Aztán lemegy az utolsó darab is, óriási taps, a ráadások következnek; figyelek, közel vagyok, látom, hogy kettőre felkészültek, ott vannak diszkréten bekészítve a kották. Nyilván a virtuózabb, közönség-ingerlőbb részletek jönnek; a siker garantált. És egy harmadikat is kikövetel a közönség, itt, némi tanakodás után, Bruno lapozgatja visszafelé a kottákat, egy tizedmásodpercig rám néz, és lapoz vissza, igen, kb. a Falconieri-nél tart, aztán még vissza, és hátha... És igen, Ortíz jön, a gambák varázslata, Bertrand díszítései a csembalón pedig átcsúsznak az improvizációba, és valami finom szépség-aura ellepi az egész templomot, én meg majdnem felrepülök a Levegőégbe, annyira tetszik.
Gratulálunk, utána beszélgetünk, a csembalónál nem keveset, aztán odakint mondom Palinak, hogy köszönöm, hogy ideszervezték ezt a műsort, mondja, hogy ez Balázs érdeme inkább, de hogy teljesen meghatódott azon, hogy rágondolt a sok évvel ezelőtti állapotokra, amikor ez a templom zárva volt, egy lepukkant raktárépületként sínylődött, most pedig, kívülről is szép, a belső ragyogását pedig ezek a zenék teljesítik ki, mert igazából erre készült, a Földi és Égi dolgok összeköttetésére.
Én meg mondom, hogy láttam a képet, amikor bepakoltak, még Franciaországban, indultak Veszprémbe, koncertre, és hogy mennyi rengeteg hangszer, meg az a kicsi Reneszánsz orgona, de azért a 100 kilójával, alig fért be, és a koncerten nem szerepelt igazából még 10 percet sem, de ezért a 6-7 percért ideutaztatták, 1500 km-t, aztán majd vissza, az 3000 kilométer, mert kell, mert kellett, mert ők ezt így álmodták meg, és ebből egy centit sem adtak fel, és nem érdekelte őket a kilométer meg a költség meg a hőség... és ez az eltökéltség engem teljesen szíven üt, és ezt lehetett hallani, ez beleszivárgott az előadásba is.
És igen, valahogy így kellene a dolgainkat csinálni, így tenni szebbé a planéták forgását odafenn.
* * *
_________________
