Bologna.
Mi jut eszünkbe, elsőre?
A spagetti.
Nincs mit tenni. Nekem is, nem kell izgulni.
Gyönyörű anyanyelvünk rögzült és lassan mozgó szférái elől
nincs kitérés.
Valóban, Bologna az egyik híres itáliai gasztronómiai
központ, de jegyezzük meg, hogy nem a spagetti a nagy dobás itt, hanem a
tortellini, amit Lucrezia Borgia köldökéről mintázott egy felhevült fogadós,
aki a kulcslyukon át leste, szóval legyünk gasztro-társalkodóképesek, akkor is,
ha van, ami most jóval érdekesebb.
Mint például az, hogy 180 torony volt a városban az 1200-as
években. Ma csak találgatjuk, hogy mi célt szolgált ez a rengeteg, 60-80 m magas
középkori felhőkarcoló, nem olyan túl nagy területen.
Ez több, mint elképesztő.
Mert ez pont egy mai húszemeletes épület magassága, de úgy, hogy nem ismerték a
feszített vasbetont, sem az acél tartósíneket, és kétöklömnyi téglából és kőből
építették ezeket a gigászi és karcsú furcsaságokat, melyek belsejében csak egy
bonyolult lépcsősor volt, hogy ki lehessen menni a tetőre.
Ma a számuk ’csak’ húsz, közöttük a Két Torony, amely többek között az Ikertornyok tervezőjét is inspirálta.
Ma a számuk ’csak’ húsz, közöttük a Két Torony, amely többek között az Ikertornyok tervezőjét is inspirálta.
Könyvtárában az akkori világ tudása, könyvügynökei pedig csak
a Nagy Falnál fordultak vissza.
A gigantikus San Petronio bazilika, a keresztény világ
legnagyobb templomának indult, aztán IV. Piusz pápa megelégelte az elképesztő
pénzszórást, így csak 47 m magas lett belül, hogy levegőt és spirituális
perspektívát kapjon a publikum.
Az a 25 ezer ember, aki befér.
Ülve.
És itt élt Alessandro Piccinini.
Aki lantos volt, szerző és előadó. Ebben a furcsa tornyos
városban lakott és sétált, ahol a hosszított kiterjedések különös árnyéka
úszott a levegőben, ahol a bevitt vertikális horizont-többlet hatással volt
mindenre és mindenkire. Piccinini sem volt kivétel: a reneszánsz lant
felszerszámozása plusz húrokkal és hosszabb nyakkal az ő nevéhez fűződik, ma
ezekre a nyújtott és hosszított instrumentekre azt mondjuk, hogy theorba, meg
archiluto.
Két kötetet nyomtatott ki a fia Intavolatura di Liuto et
di Chitarrone, libro primo (Bologna, 1623) és az Intavolaturo di Liuto
(Bologna, 1639).
Az első, 1623-as kiadás gyakorlatilag egy traktátus is,
oldalakon keresztül szól a játékmódokról, akkordokról, húrozásról, és külön
fejezetet szentel a dinamikának és a falses alkalmazásának.
Ez az időszak volt a monódia előretörésének kora; innen
datálódik a barokk előadásmód alapja, a basso continuo; a hosszú basszushúrok megjelenése
így egyenesen nyilvánvaló, mint ahogyan a a felfelé-nyújtott város is, mint
színhely…
Ezekben az évtizedekben a basso continuo még úgy értendő,
ahogy maga Piccinini írta, hogy úgy kell pengetni az alsó húrokat, mintha egy
orgonapedál lenne.
A lemezen a felemelkedő virágkort hallhatjuk.
A hangszerelés igen különleges, mert Monteilhet szó szerint
értette Piccinini traktátusát, és kíséretnek néhány darabban felbukkan egy
igazi orgona, egy kis portatív. És sok helyen ott van egy barokk gitár, legtöbbször
uniszónóban, a ritmust erősítendő.
Piccinini sokat utazott, hosszabb kitérők voltak Ferrarában
és Nápolyban.
Amikor meghallgatjuk a Toccata Cromatica-t, erős lesz az
érzés, hogy Nápolyban sokat kávézott együtt Venosa hercegével. Mert tényleg
találkoztak, és az arábiai kávé akár jelen is lehetett, és Gesualdo volt az,
aki a kromatikus aberrációkból nagyszerű zenét csinált.
Itt is ez történik. Kb.
a 45. másodperctől a dolgok egészen furcsa irányba fordulnak; jön néhány hamis
húr, aztán az egész struktúra átcsúszik egy másik rendszerbe; az eleinte
kétségbeejtő fals akkordokból óriási gyönyörűség születik,
Nagyon merész.
És
hiába a mai zenék más hangolási és harmóniaépítési rendszere, 400 év után
minden átjön, hangról hangra. Úgy tűnik, ezen a területen, belül, nem sokat
változtunk.
Több helyen kapunk variációkból is egy-egy sort, a korabeli
kedvenc dallamokra. A gitárral majdnem végig ugyanazon szólamban, de rendkívüli
érzékkel, úgy, hogy az eltérő hangszínezetek szándékoltan ki-kilógjanak, de
csak egy kicsit, pont annyira, hogy feltűnjön a szokatlan íz.
Az egész lemezt a nagyfokú dallamosság borítja be. Mint
valami védőernyő, amely akkor is hallgatni vonz, amikor a szerkezetek kicsit
bonyolultabbak vagy nehezebben adják oda magukat, vagy amikor a fals akkordok
simogatnak visszafelé.
Védelmeznek, mint az árkádok a túlzott napsütés elől, hogy
kedvünk legyen sétálni.
Árkádok, melyekből Bolognában 38 kilométernyit találunk..
A sors fintora, hogy később, vagy akár a mai zenekari előadásokban, a lant, és maga az egész hangszercsalád, mármint, ami megmaradt belőle, a nagyobbak, visszasilányult sima basso continuo kíséretté…Piccinini hosszú húrjai letaszították a trónról Apollón hangszerét, aztán maguk is szolgaságba vonultak, Bologna tornyai ledőltek.
Aztán az Early Music lett a nagy visszatérés; most tényleg
van miből válogatni.
Mert nagyon kell válogatni, igen, mert ez egy rendkívül
nehezen játszható és bonyolult hangszer, a rengeteg bélhúrjával, hogy alig
találni olyan felvételt, amelyen a hangolás perfekt, olyan pedig még kevesebb,
ahol jelen van valami egészen finom gördülősség és könnyedség, ugyanakkor
komolyság és mélység is, amely egészen belülre hatol.
Mint ez a lemez.
