A tengerészeti navigáció a GPS megjelenéséig egyetlen fontos
tényezőn múlott, egyetlen műszeren. Ez döntötte el a régi időkben, hogy a Brit
Királyi Flotta lett a tengerek uralkodója, ez pedig átrendezte a kereskedelmi
útvonalakat és meghatározta a későbbiekben az egész világ felosztását.
Ez a műszer, bármilyen meglepő, az óra volt.
Szakszóval, a
tengerészeti kronométer. Az általa mutatott pontos idő volt az egyetlen
módszer, amellyel a földrajzi hosszúságot meg lehetett határozni, vagyis azt,
hogy az adott szélességi körön éppen hol hajózunk.
A kikötőből kihajózva a fedélzeti mechanikus órák
pontatlanok voltak. Hogy miért?, mert a legegyszerűbb és mai szemmel nézve
elképesztő pontosságú ingaórák a tengeren használhatatlanok voltak, a rúgós
szerkezetű órák pedig annyira egyenetlenül jártak a hosszú út során, hogy
majdnem a 19. század jött el, mire a Harrison előállt végre egy olyan órával,
amely leszorította a navigációs hibát 15 km alá.
Emlékszünk, ugye, hogy az
Egyenlítőnél 1 másodperc hiba 460 métert jelent?
Hogy ez nagy találmány volt?, szerintem igen, főleg, ha
ránézünk a mai svájci COSC szabványra, amely –4 és +6 másodperc napi eltérést
enged a mechanikus kronométereknek.
Igen, egy 20 milliós Patek Philippe ennyit tud az
űrkorszakban… egy 50 centes kínai kvarcóra kb. 200-szor pontosabb…
A pontosság-verseny akkoriban az egész óraipart felhúzta,
zseniális találmányok születtek az egyenetlenségek kiküszöbölésére. Ilyen volt
a tourbillon szerkezet, egy ide-oda billegő és közben forgó piciny alkatrész,
amely bonyolult volt, de a zsebórákat a fenti kronométer-klubba repítette.
A
szó forgószelet meg örvénylést is jelent.
Az, hogy innen a zenére kapcsolódjunk, kell az a kifejezés,
hogy áthallás.
Az áthallás az elektronikában egy mérhető paraméter, egy jelalak
felbukkanása egy másik vezetőben.
A pszichológiában Freud könyveket írt tele,
hogy miért hallunk helyzetekben adott szavakat, amelyek nem is voltak ott.
A
nyelvi áthallás is olyan, mint az előzőek, a hasonló szóalakok különböző
jelentésmezőkben történő ugrása.
A tourbillon erős áthallása a tourdion. Annyira, hogy nagyon
sokan összekeverik a kettőt. A Tourdion egy régi francia tánc, amely szintén
forgatós, az eredete teljesen ismeretlen. Első nyomtatott megjelenése 1530
körüli, Pierre Attaingnant volt az első francia kiadó, aki kötetbe rendezte az
akkori slágereket, így ezt is, rengeteg utasítással megtűzdelve a lant
játékmódját illetően. Ő maga nem bizonyos, hogy zenész volt, de a
kalligráfiához bizonyosan értett.
Ebből a száznál is több lantdarabból válogatott Hopkinson
Smith, és egy olyan lemezt készített, amely sokak szerint a legjobb lett az
amerikai születésű pengetős-fenomén albumai között.
Háromféle lantdarab található a lemezen:
Átiratok egyházi vokális
művekből, itt egészen régi, Josquin korabeli többszólamú miserészletek is
felbukkannak.
Prelűdök, a név kicsit megtévesztő, ezek teljesen szabad
fantáziák, majd Dowland-nél lesz sok ilyen, 100 év múlva.
És táncok, amelyek
mindig, minden korban népszerűek voltak, eredetük homályba vész.
A Tourdion általában a La Magdalena gyors tempójú része, ez
a La Magdalena.a leghíresebb és a legkorábbi Bassa Danza.
Kicsit esetlenül kezdődik, olyan
lerágott-reneszánsztáncosan. De két dolog rögtön feltűnik. Az a hihetetlen
gördülékenység, ahogy Hopkinson Smith játssza. Meg az a furcsaság, hogy néhol
több szólamú, máshol meg csak sima basszusvonal az alsó kíséret. Ez az
ál-polifónia, nagyon jellemző a korszakra; a basso continuo, az még nem volt
feltalálva, Caccini előtt járunk 70 évvel.
Mert ez a La Magdalena igazából egy négyszólamú chanson;
hogy még előtte mi volt, meg honnan jött, azt már nehéz megmondani.
Aztán a harmadik versszak, itt a tourdion, nagyon gyors a
tempó, díszítés díszítés hátán, ahogy itt játssza, az nekem az elképesztő
kategória. Egyszerűcske dallam? Tessék csak kipróbálni egy gitárral, az
alapakkordokat összekötni, hogy mekkora kínlódás lesz belőle...
Meg itt a track 10., egy gyönyörűség.
Az alsó 'álszólam' , a zongorabalkéz, nagyon különleges.
A furcsaság?, hát az, hogy több hallgatás után úgy tűnik,
mint a La Magdaléna egyik nagyon szabad fantáziája.
Hopkinson Smith azt írja, hogy némelyik dallam a
hallgatóságra különös hatással lehet, musical semi-intoxication, mondja, tehát
amolyan zenei mérgezettség-féle, bekerül a testbe, és az ismétlések láncolata,
mint valami szonda, egészen mélyre beviszi, egészen a csontokig, ott rezeg még
napokig. Aztán, hogy a tudattalan mélyében hogyan dolgozik tovább, azt már nem
lehet követni.
A modern luxusórák mechanikája nem igényelné a tourbillont,
azóta van már sokkal egyszerűbb és olcsóbb, és legfőképpen hatékonyabb megoldás
a kiegyenlítésre.
Mégis beleteszik.
Annyira, hogy olykor átlátszó betétet
illesztenek az óraházba, hogy látható legyen ez a pici remekmű.
Presztizs-komplikáció,
ezt mondják a szakértők. Olyan, mint az autókban a 8 hengeres motor, a lóerő
fokozására teljesen felesleges, cserében a bonyolultság miatt óriási a
meghibásodási lehetőség.
Tudunk még példát?
Egyet biztosan.
Pont ez a lemez. Ahogyan Hopkinson Smith
játssza. Egy valódi presztizs-komplikáció. Mert lehetne sokkal lassabban is, a
dallam átjönne, kevesebb díszítést pedig jóval könnyebb lenne lejátszani. Úgy
tűnik, értelmetlenül cirádás ez a pengetés-akrobatika, nagyon sérülékeny a
játék.
De tényleg?
Aki kézbe fogott már valaha tourbillonos luxusórát, ki fogja
nevetni ezt az értetlenkedést. Mert itt nem a pontos időről van szó, hanem
valami jóval többről.
Valami olyasmiről, ami a nyolchengeres motor hangjában benne van.
Vagy egy sor kiültetett virágban, a céltalan és önzetlen
szépségükben.
Valami olyan esztétikai és művészeti többletről, amely kilóg
a szokásos szürke-célszerű és pénzre átváltható dolgaink kereteiből.
Valami, ami ebben a lemezben benne van.
Feltétlen, módfelett ajánlott.
* * *
__________________________
Képek: