Rolf Lislevand úgy tartja, hogy a régizenében egyetlen
fontos szabályt kell betartani: bármit csinálhatunk, amit a forrás maga mond,
hogy csináljuk. Itt a forrás a három ránk maradt Santiago de Murcia kézirat
közül az egyik, a Saldivar Codex No. IV, 1730-ból, melyet nem olyan túl régen,
1940-ben ástak elő valamelyik poros templomi kottatárból, Mexikóban.
A hírhedt
4. Kódex.
Hogy miért hírhedt?, mert egy sor idegen, messzeföldi zenét mutatott
meg, mexikói és afrikai dallamokat, olyanokat is, amelyekkel akkoriban az
Egyház kimondottan nem rokonszenvezett.
Santiago de Murcia 1685-ben született Madridban, a
századforduló után nem sokkal már Dona Maria de Saboya királynőt tanítgatta a
fogásokra, mint Master of Guitar; Nápolyban pedig barátjának mondhatta Corellit
és Scarlattit.
Az újvilági utazásairól és a kintlétéről kissé ellentmondásos
adatok vannak, némelyek szerint ki sem tette a lábát Európából, mások szerint
egy kalandor kivándorlás-kísérlet volt… kiadott lejegyzései viszont fergeteges
üstökösként indították el a spanyol gitárirodalmat; jelentősége
felbecsülhetetlen, a kabátujjából számos későbbi nagyság bújt elő.
A lemezen ismerős ibériai darabok, mint a Fandango, a
Jacaras, a Hacha és a Folias, a Marizapalos, a Canarios és a Galiarda; az
amerikai kontinensről pedig a Zarambeque, a Cumbees és a Palotaedo.
Az Ibériai félsziget dallamai teljesen átitatják a mai Early
Music birodalmát, a számtalan felvétel között néhány nagyon jó is fellelhető,
ebben a blogban is célkeresztben vannak. Ez a CD mégis kiemelkedik közülük.
A miértre a hogyan a válasz.
Mert a megszokott dallamok viszont mind-mind átestek egy
újvilági toalett frissítésen. Ahol a színekkel másképp bánnak, mint az
óhazában.
Nézzük csak erősen a lemezborítót; új ruha, más cipő, tarka
színek, extravagáns rúzs meg a szemöldökvonal, a frizura felháborító (pápai
követek, Vatikán)), illetve nagyszerű (színiigazgató, Velence) - a harisnya meg
olyan lett, hogy északibb európai templomba esély nem lett volna belopózni, már
akkoriban sem…
Lássuk akkor a szicíliai születésű, immár mexikói illetőségű
Tarantellát, ráadásul ellenpontosan (!!):
Meghökkentő.
A Lycosa Tarantula elment a fodrászhoz. Mosás, igazítás, festés, dauer.
Előtte:
Utána:
A háló igen vastag. Afrika lüktetése, millió szálra szétbomló dallam. És a lényeg, bármilyen furcsa, de érintetlen maradt: ott a pók csípte lüktetés, és azok a pici igazítások, amelyekkel igyekeztek megtalálni a gyógyító, pont oda való, úgymond pókspecifikus ritmusképletet.
A Lycosa Tarantula elment a fodrászhoz. Mosás, igazítás, festés, dauer.
Előtte:
Utána:
A háló igen vastag. Afrika lüktetése, millió szálra szétbomló dallam. És a lényeg, bármilyen furcsa, de érintetlen maradt: ott a pók csípte lüktetés, és azok a pici igazítások, amelyekkel igyekeztek megtalálni a gyógyító, pont oda való, úgymond pókspecifikus ritmusképletet.
Amúgy soha ne becsüljük le ezt a pár akkordot; ereje igen
nagy lehet.
A régi Elizabeth-kori Galliarda pedig ilyen lett:
Döbbenetes.
Őrjítő és felkavaró, ugyanakkor finom és mélységekbe hatoló.
Mert ráépült valami vastag és erős ritmus, az őserdők mélyéről, belül pedig
finom színes üveggyöngyök gurulnak.
Érdekes a dramaturgia: Lislevand először gyorsan megmutatja
a Hercegnőt, mire feleszmélünk, el is tűnik. Aztán szépen, rétegenként a
szemünk előtt épül fel ismét a táncparketten: elsőként a szívdobbanások, azután
a különböző szövetek, vázak, végül a ruhák, hajfonat és az ékszerek
És megtáncoltatja, úgy, hogy örök életünkben emlékezni
fogunk rá.
A hangszerelés az egyik legkülönlegesebb, amit régizenei
lemezen egyáltalán hallani lehet: nincs kimondott újvilági hangszer; ott a
barokk gitár és a vihuela, ez utóbbit gitár hangolással Mexikóban még ma is
használják; a háromhúros colascione, mint ős-basszuslant; persze ott van
mindenféle dob és csörgő, és egy nagyon szép hangú kicsi portatív – Mexikóban
rengeteg régi orgona megmaradt, ott ma sem szívbajosak, ha kell használni
bármelyik templomban vagy akárhol.
Ahogyan összepárosította őket Lislevand, az az igazi
különlegesség, és mindezt olyan játékmóddal, amely eléggé határokat feszegető.
Hogy miért?, egyszerű, mert túl sok hallott zenét hallgatunk mostanában, vagyis
halott zenét; lesatuzott szonátákat meg idegölő fúgákat, szörnyűséges
szimfóniákat meg nyálas kedélyömléseket, és ez a friss, színes fuvallat kicsit
borzoló, ez tény. Pont olyan, mint amikor fakanállal kicsit megpiszkáljuk a
leégett, de már beáztatott réteget, és feltűnik végre alul a kerámia tepsi… úgy
megcsillan valami, ott, a konyhában.
Hamvas Béla jól mondja, kissé lekozmásodtunk.
Ne feledjük, ez így akkor, pontosan ilyen formában akár elhangozhatott.
Lislevand azóta sem tágít ettől az igen szabad játékmódtól,
bármennyire is támadják. Jól teszi.
Kissé nehéz beszerezni, nálam egy elég viharvert példány
landolt, nem akartam $199 új árat kifizetni… aztán egész Romániáig (Temesvár)
kellett kimenni, hogy egy aláírás rákerüljön erre a kissé gyűrött borítóra.
Kicsit megvillant Lislevand szeme… jó erre emlékezni.
Ez a lemez külföldön óriási legenda lett. Itthon a szakma
még ma is hümmög, tolták a jazz, a crossover meg a világzene felé, pedig
egyikhez sincs semmi köze… dőlt a butaság vezírjeim szájából…. nem illik a
sablonjaikba sehogyan sem; a zeneiskolába vagy az Akadémiára ne vigyük be, azt
sem értik, hogy mit nem értenek, ha meg erőltetjük, Szilvia kétszer is elrontja
a neveket, amikor felkonferálja a Bartók rádióban..
Viszont a CD játszónkban remekül érzi magát.
Ha már így van, akkor tegyük bele és hallgassuk.
Minél többet.
Feltétlen.
Mert jó.
Nagyon-nagyon.