Megint Velence.
Ez az a város, ahol az utcák vízből vannak, a lakosok pedig csónakkal mennek a dolgukra.
Hogy ez több, mint furcsa?, vélhetőleg igen, ma is, de a régi kikötői kocsma-hazudozós versenyekben sokáig fej-fej mellett volt a sárkányokkal, meg a fejlábúakkal, akik gyémántot termelnek virághagymában.
Valóban, legalább akkora abnormalitás, mint pl. a tükör. A tükörkép, amely nem valóságos, sem optikailag, sem sehogy – itt a tudomány és a misztika kivételesen egyetért. Egy látszat, egy tökéletes és szép hazugság, 100% alibi, Agatha Christie jól gondolta. Egy kép, amit ha visszatükrözünk, és várjuk az eredetit, feltétlen tévedünk.
A jobb és bal oldalak gordiuszi keveredése, a nők fő szépítő-segédlete, a csapodárság jelképe.. Nem véletlen, hogy Velence kedvelte a tükröket, annyira, hogy ott alkalmazták először az ón-higany keverék amalgámmal bevont öntött üveget, ami már jobban hasonlított egy tükörre, mint az addig használt csiszolt fémlapok; hullámosságuk és torzításuk tényleg emlékeztet a lagúnák vizére.
Meg hogy folyik, mint a víz, csak jóval lassabban. Őrület, de igaz. Mérjünk meg tolómérővel egy régi kitört ablakszilánkot, egyet, ami felül volt, meg egyet, ami alul volt. Meglepetés garantált. Tehát maga a hazudás sem igazi, évek alatt változnak a szögek, változik a kép.
Később, a Napkirály alatt öntötték az első igazi nagy tükröket, Velence tonnaszámra vásárolta az addig elképzelhetetlen méretű üvegtáblákat, aztán rövid időn belül saját gyártás lett.
Ezek feszültségmentesítése nem volt megoldott. Hogy miért?, szerintem azért, mert a feszültségmentesítés szó talán nem is létezett…későbbi, üvegipari dolog ez. Ez azt eredményezte, hogy egy velencei nagy tükör egy instabil, sérülékeny dolog, nem csak a keret miatt drága. Elég egy rossz függesztés, elpattanhat. Vagy egy szub-miniatűr földrengés, amelyet csak műszerek jeleznek. Vagy egy erősebb, adott frekvenciájú hang. Igen, lassan rákanyarodunk a zenére. Akár egy speciális énekhang.
Ami akár olyan, mint Sara Mingardo-é. Aki velencei születésű, így ez a kör be is zárult.
A lemezen kantáták, áriák, a kor pedig a 17. század, amikor sok dolog változott a zenében, Velence az operaházaival igazi főszereplő. A zenekar és a csembaló Rinaldo Alessandrini keze alatt, benne vakon bízhatunk. Most sem tévedett sem ő, sem mi.
Nézzük rögtön az első számot. A többi is gyönyörűség, de ez annyira jó, hogy szinte orrnehéz lett a lemez; ezért az egy trackért már érdemes megszerezni az albumot.
A reneszánszból átszármazott gyönyörű műfaj a lament, a lamentáció, a szó alapján olyan panaszkodás-sírás-jajgatás-siránkozás lenne, de attól sokkal több, majd látjuk, ettől függetlenül kiáradó szépségük erős, minden mögöttes teória nélkül.
Tarquinio Merula, a cremonai orgonista, a Velencei Iskola egyik legszebb darabját hagyta ránk egy 1638–as gyűjteményben, ez a híres Hor ch’e tempo di dormire, ami igazából egy canzonetta spirituale – szinte könnyed szórakozást ígér a műfaj, bár ez a spirituale jelző mintha enyhén beárnyékolná felhőtlenségünket.. Elsőre egy olyan altató-féle, gyönyörű ének egy tényleg nagyon egyszerű kísérettel, ami konkrétan 2 (igen, kettő darab) hang összetételű osztinátó-basszus. Jó hosszú, majd’ 10 perc, nyilván, mert nehezen alszik el a gyermek… ennyi? Hát nem, ettől a dolog jóval bonyolultabb, ezt megszokhattuk a reneszánsz egyszerű dallamainál, kicsit érdemes mögé látni. A szöveg ehhez némi segítséget nyújt, a többi pedig csak úgy megéreztetődik.
Szűz Mária ringatja az újszülött Jézust, közben még szoptatja is. A ringatás kérlelhetetlen monotóniája itt egyfajta transzállapotot hoz létre, figyelmesen hallgatva, még ránk is valami finom leplet terít. A versszakokban, a stanziákban, számuk a vészjósló de beteljesülés-előtti 11, aztán váltakozik az elnyugvó gyermek harmonikus képe a vízionált jövendővel, a kereszthalállal és a keserűséggel.
A vége felé, a 9.szakaszban a nő gyakorlatilag megőrül. Fokozódó, óriási, szívszaggató kiabálás-siránkozás, bármilyen tükröt vagy üveget szilánkokra tör; – aztán az egyetlen akkordváltás, gyönyörű harmónia ömlik be, és arról énekel, immár visszaszelídülve, hogy amit most tehet, az csak az, hogy ringatja és szereti…Nagyon szép hosszú ív, ekkora átfogás ritkaság; ez azt is jelenti, hogy kell némi türelem, amíg elérünk a végére, de megéri, megéri belecsatlakozni a reneszánsz bőkezű időbeliségébe.
Így persze hirtelen nagyon bonyolult project lett ezt hitelesen előadni, altató meg nem is, látomás is meg nem is, monoton meg nem is, boldogok vagyunk meg nem is, meg közben megőrültünk, de csak átmenetileg…
Sara Mingardo hangja itt semmihez nem hasonlítható, hatalmas közép-terjedelem, nagy hangerőnél olyat tud, hogy rendszereinket, sőt, az egész mesterséges hangvisszaadás lehetőségét simán megkérdőjelezi. Az egyik legkülönlegesebb énekhang, amit valaha hallottam:
Aztán sorban a többi track. Monteverdi és Carissimi, Salvatore és Legrenzi, az újonnan megjelent monódia remekei, és persze ha Velence, akkor az amúgy is altmániás Vivaldi sem maradhatott ki, sőt, még egy Handel ária is szerepel.
Mindegyik szám tartogat valami finomságot. Menet közben tónust váltani?, nem egyszerű, én kevés dívánál hallottam, itt több helyen hallatszik. Suttogásból kiáltásba váltani úgy, hogy kívánjuk a női megőrülés betetőzését – legalább egy tucat helyen. Dinamika-átfogása akkora, hogy a Naivé erre a lemezre hifis stúdiószakértőket hívott, gyakorlatilag egy külön felvételi szisztémát alakítottak ki a rögzítésre. Meg függönyt az összes üvegfelület elé….Adott énekhangra dedikált felvétel – micsoda finomság.
És mindezt úgy, hogy teljesen egyenes az éneklés, nincs a későbbiekben megszokott vibrátó, amely, mint egy rossz maszk, elfedi az igazi kifejezést.
Hogy élőben milyen lehet? Egyszer volt alkalmam megtapasztalni. A MÜPA hipermarket nagytermében a fejünk fölött lóg egy 20 tonnás leereszthető fával burkolt betonszörny, emlékeztek biztosan.
Áriák mentek, emeléseknél, amikor kicsit megfeledkezett magáról, annyira berezgette, hogy óvatosan, de kilengett ez a szörnyű hintaszerkezet…komolyan féltem ott alatta. Meg arra gondoltam, hogy ha túlélem ezt az estét, utánamegyek, minden koncertjére, inni fogom a hangját, szolgálni, a küszöbén aludni…
Ez a hang tükröket pattinthat; ha az üvegre ilyen hatása van, akkor vélhetően a kristályokra is. Azokra gondolok, amelyek szeretik lefagyasztani a zenét, azon keresztül meg a szívünket.
És úgy járunk, mint Han Solo a Csillagok háborújában, Fekszünk, mint egy darab szén; életfunkcióink rendben, de a zene belülre nem jut el. Vagy enyhébb esetben, ahogyan Gerda a Hókirálynőben.
Járkálunk, esetleg még beszélgetni is tudunk, sőt, akár zenéről vitatkozni is, de jégszívvel, jégzenékkel, jég-kottával, jég-sztárokkal, jég-kékkel, jég-léttel.
Ez a hang kiolvaszt, letördeli a burkot, és jó alaposan felráz, aztán, ott, egészen belül, valami melegség ömlik szét.
