Szerelem női szemmel - Barbara Strozzi zenéje

 

Barbara Strozzi.

Ott kezdjük, hogy nő volt. Női zeneszerző. Ez akkoriban éppoly ritkaság volt, mint manapság. Amikor az évszámra nézünk, 1635, ez a ritkaság átvált a szinte-lehetetlenre, mert ne áltassuk magunkat, a férfi-női kérdéskörben Európában még 50 éve is feudális állapotok uralkodtak, 400 éve meg főleg.
Vagy mégsem?, a válasz most kivételesen 'de', sajnos nagyon is…csak volt néhány szigetszerű tünemény, ahol mindig másképp mentek a dolgok. Pontosabban, egy ilyen hely biztosan volt, és csak majdnem sziget, a kulcsszó inkább lagúna.
Igen, megint, sokadszorra, Velencéről van szó.

Ez az a furcsa város, ahol az utcák vízből vannak, és a lakosok csónakon mennek a dolgukra. Az első operaházak megnyitásának korszaka; a színházi és a zenei élet érthetetlenül meredek felívelése. 

A Barokk első kiteljesedése.

Barbara Strozzi 1619-ben született; figliuola elettiva, ez a kifejezés maradt ránk, amiből gyanítható, hogy fogadott leány volt. A legjobb neveltetést kapta, tanítómesterei között maga Cavalli is szerepelt. Giulio Strozzi vette a nevére - innentől apa-lánya projektről beszélünk, mert Strozzi versekre Strozzi zeneművek születtek – mert ő, amellett, hogy az egyik legbefolyásosabb firenzei család feje volt, a kor egyik legkiválóbb költőjeként rengeteg verset és jó néhány librettót is írt egy feltörekvő új műfajnak. Amit szimplán úgy neveztek, hogy a Mű, vagyis az Opera.

Az Accademia degli Unisoni létrehozója, amely, mintegy zenei fióküzeme volt az Accademia degli Incogniti körnek, ennek a már-már misztikus szektának, ahol a névtelenségbe, illetve álnévbe burkolózott tagok gyakorlatilag az összes művészet, a tudományok és a politika terén jelen voltak, bizonyos, hogy maga a dózse sem volt kivétel.

Amikor Barbara bekapcsolódott az Unisoni szervezésébe, 17 évesen olyan énekhangja volt, hogy néhány szerző neki dedikálva írta verseit, vagy zeneműveiben a szopránáriákat. Épp a 25. évét töltötte a Virtuosissima Cantatrice, amikor olyan történt Monteverdi szabad Velencéjében, ami eddig soha, egyetlen alkalommal sem: a nagy befolyású Incogniti engedélyével, sőt, kifejezett ajánlásával, egy hölgy kiadta 25 saját madrigálját apja versszövegeire
Ez azért  nagyon szép dolog…

A siker óriási volt; az előadások egymást követték, a közönség virágokkal borította el a csodás hangú szerző-dívát. Magas körökbe került, szépsége éppúgy kiteljesedett, mint ahogyan madrigáljai utolsó tetőpontra vitték Monteverdi és D’India olyannyira szeretett műfaját. Az ő nevük mellé került a később a gyűjteményes kiadásokban.

Annyira szép nő volt, hogy az intrikák beindulása szinte követelmény: kurtizán, sőt, az idősödő Monteverdi szeretője (!!!), ilyen Blikk-szerű híresztelések is keringtek, ne feledjük, ez elfért egy olyan színes városban, ahol állandóan a messzi földről hazatért utazók hazudozásait hallgatták, és simán elhitték, hogy néhány távoli szigeten a fejlábúak gyémántot termelnek virághagymában…

Zenéje ma is él. Sőt, most itt a kezünkben, egy olyan lemez, amely színvonala megkívánta ezt a kicsit részletesebb felvezetést.

Capella Mediterranea, vezetőjük Leonardó Garcia Alarcón, argentin születésű, a Falvetti CD kapcsán volt szó róluk. Ne feledjük, La Paz és Velence között több, mint 11.000 km a távolság; ez annyira sok, hogy egy hagyományos mágneses iránytűnek már akkora deklinációs hibája van, hogy Dél-Amerika helyett a Sarkvidékre vagy az Óceán közepére irányítana…ő egyetlen CD-vel áthidalta ezt a távolságot, szögmásodpercnyi hiba nélkül.

A lemezen keretként két Monteverdi, középen egy D’India mű is szerepel, iránytűnek,  hogy milyen fajta zene is volt akkoriban ’használatos’, így 400 év után ez a hangulati behelyezkedés valóban hasznos. Mert úgyis hasonlítgatni fogunk, nincs menekvés, valamihez mindig viszonyítani kell.

Térjünk le kicsit a szokásos 'beteszem a lemezt, lássuk' metódustól, kicsit nézzük ezt a tracklistát. Az utolsó szám nem a keret Monteverdi madrigál, hanem a Strozzi féle L’amante modesto. Valami halovány sejtés rögtön átsuhan, hogy itt valami kilépett a keretből, ezt üzeni Alarcón nekünk?, hajszálpontosan ez történik, szóval indítsuk el ezt, haladjunk hátulról, track No.10., lássuk.

Fenomenális.
Vártuk, hogy jó, de erre azért nem számítottunk. Fergeteges lendület, a szólamok egyenesen az égig szöknek. Ünneplés, aztán fájdalom, aztán finom magyarázkodás, kisiklás, kétségbeesés, megoldás, de megint valami nem jó….igen, ráismertünk, a téma a szerelem, az összes ellentmondásával együtt. Mint egy jó színház. A zenekar teljesen egyben, a szólisták bizonyosan még hetekig álmodtak erről a hangulatról, amit ez a L’amante modesto most elénk varázsolt.

A többi szám valóban kicsit jobban benne van abban a imaginációs mezőben, amit elképzelünk általában erről a korszakról; némi hasonlatossággal Monteverdi műveihez;  amúgy az összes remekmű a lemezen, de talán ez a Che si puó fare lehet olyan, amely fennakad az érzékenyebb szűrőkön.

Egy lamentó, ezzel a Monteverdi óta híressé lett ereszkedő osztinátóval, amely tudattalanunkban szép horgonyt vetett. Itt egy érdekes többlet azért kiérezhető, ez pedig a női szemszög, ahogyan ők látják az egészet, a finom hálót csak másképp szövik egy picit, mint a férfiak, és most pont ez, ami rendkívül hitelessé teszi az egészet.

Még egyszer, a fúvósok belépése.  Nagyobb hangerőn egészen szíven üt.

Alarcón azt írta, hogy ez a lemez tulajdonképpen egy restaurálási kísérlet: ilyen lehetett az Accademia degli Unisoni egyik esti előadása, valamikor 1650 környékén, aránylag kis körben, Velencében, vagy a Strozzi palota dísztermében, Firenzében.

Vajon sikerült?
Részemről a válasz az, hogy,

Érezni a hölgyek parfümjét, amiért nehéz aranyakkal fizettek az előző nap a Fűszer-Szigetekről beérkezett hajó kapitányának; a ruhák és ékszerek összhangját; az intarziás padló viaszának illatát keveredve a gondolások csukott ablakon is beszűrődő távoli énekfoszlányaival.

Feltétlen ajánlott.




___________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12