Labirintus-gitártabulatúrák - Gaspar Sanz zenéje

Spanyolország,  Salamanca..

Universidad de Salamanca - az egyetem igen-igen régi, 1094-ben alapították. Itt tanult teológiát, zenét és filozófiát Gaspar Sanz, valamikor 1660 körül. 

Utána Rómában és Velencében tett utazásokat, gitárstúdiumokat tartott, olyan nevekkel, mint Foscarini és Corbetta, majd Nápolyban volt orgonista néhány évig.. Spanyolországba való visszatérése után nem sokkal, 1674-ben publikálta az Instrucción de Música sobre la Guitarra Española című értekezést, amely mérföldkő lett a gitároktatás történetében. Kisugárzása annyira erős, hogy a mai régizene előadók is számos nagyszerű lemezt készítettek műveiből.
Ezek közül toronymagasan kiemelkedik a Laberintos Ingeniosos. 

Eredetileg egy kicsi olasz kiadó, a KLE Records adta ki 2003-ban, tőlünk nyugatabbra óriási legenda lett, beszerzése már akkoriban is bonyolult volt, amikor a KLE még létezett, én ismerek olyat, aki másfél évet várt, aztán 8 db.-ot vett egyszerre. Most már nincs, vége, elpárolgott, kész. Akinek véletlenül megvan, ajánlatos páncélszekrényben őrizni…szerencsére a ZigZag Territoires kiadta újból, persze ez is out of stock, de nem lehetetlen project.

Hogy mi ez a loholás ez után a lemez után?, hát bele kell hallgatni, 15 másodperc alatt kiderül.

Mindkét előadó híresség, Xavier Diaz-Latorre és Pedro Estevan számos zenekarban játszik, Savalléknál pedig beltagok. Ezen a felvételen módfelett élvezik a függetlenséget, végre nem kell tolni a continuot a többiek alá valami bonyolult AliaVox-os projectben vagy egy teltházas nagy koncerten valamelyik fővárosban.
Kifickándozzák magukat, ez a pontos kifejezés.

Már csak hab a tortán, hogy ez egy audiofil kiadvány, csöves mikrofonerősítővel felvéve, hifis körökben a hangminőség miatt erős referencia CD lett.

Lássuk.

Kezdésből rögtön egy támadás, egy attack. Klasszikus zenétől ilyet általában nem várunk. Gyakorlatilag félresöpri a pókhálókat, a lekozmásodott művi komolyzenei tudástárunkon betöri az ablakot, lerántja a rizsporos parókákat és belénk hatol, mint egy nyílegyenes penge, valahová igen mélyre.
A dallam maga a régi spanyol Jácaras, eredetileg Xacaras, erős gyökérszálakkal kapaszkodva abba a korba, amikor a régizene meg a népzene teljesen együtt mozgott.
Már magában egy igen erős belső ritmussal rendelkezik, ez most a dobokkal totálisan kiteljesedik, semmi szégyenlősködés, nincs pardon, nincs bujkálás a szonáta halott kitinpáncélja mögé, a ritmus annyira különleges, hogy kezdjük megérteni, miért könyörög az egész ibériai térség Pedronak, hogy hozzájuk álljon be ütősnek a következő fellépésre. A végén, amikor lecsengenek a dolgok, a zárlat egy érdekesen felfelé húzódó akkordsor, mit egy nagy kérdőjel, a dolgok nyitva, a szánk meg tátva marad…

Az Instrucción de Música sobre la Guitarra Española-ban Sanz részletes utasításokat ad a legelső lépésektől egészen a hangszer karbantartásáig. Százévekig használták, híres gitárosgenerációk nőttek fel rajta. Egy érdekes szisztémát használ, amely az öt húr és az ujjrend helyzetét alfabetikus jelöléssel sorokba és oszlopokba rendezi, az alaphangoktól kezdve a bonyolult akkordokig, ezekkel a kockákkal kell tovább építkezni. Ismerős lehet a dolog, az itáliai short-handed Alfabeto erősen hasonlít erre a rendszerre, ez annyira népszerűvé tette a lantot és a gitárt, hogy olyan szerzők is felbukkantak, akik amúgy kiszorultak volna az erősen kontrollált kánonból. Ez a gitárnál máig tart, és ha belenézünk a netbe, hogy  a fiatalok miképpen jegyzik le a kedvenc számaikat a gitártab segítségével, amitől a zenetanárok kiütést kapnak, akkor egy nagy körforgás-érzetünk lesz…

Azt írja, hogy miután az alaptabulatúrákat elsajátítottuk, kezdjük el ezeket variálni valamelyik egyszerű dallammal, ez nagy gyönyörűséget fog okozni, és lemérhetjük rögtön, mennyire haladtunk előre a harmónia mélyebb megértésében és a hangszer kezelésében..

Mennyire igaz! Mert ez az egész lemez pontosan erről szól.
Némi fejtörés után furcsa következtetésekre juthatunk. Itt egy olyan zenetanulási folyamatról van szó, amely teljesen más spirituális megközelítéssel dolgozik, vagyis úgy tanulunk egy nyelvet, hogy először nem a betűket és a központozást meg az előjegyzéseket tanuljuk, hanem egész szavakat, kifejezéseket, dallamokat, mondatokat, variációformákat. 

Ugye, ismerős a módszer?, igen, mi is így tanultunk meg sok dolgot.
Például. beszélni…

Szóval a zeneoktatásban valami félresiklott nálunk Magyarországon; ahol inkvizíciós szívóssággal gyötrik a 10 éves gyerekeket a violinkulccsal meg a többkeresztes dúr skálával meg az összhangzattannal, a tonikával meg a szubdominánssal, meg hogy mi van akkor, ha nem a C a dó…..  ezzel szemben Spanyolországban számos zeneiskolában a gyerekek a fenti tabulatúrás módszer szerint ismerkednek a zenével. Mire felnőnek, persze, hogy megismerik a kottát és a szolfézs tudományát, mint ahogyan mi is megtanuljuk nagykorunkra, hogy mi az az alany meg állítmány, meg határozói igenév. 

Egy Passacaglia variáció; Sanz minden álszerénységet félretéve úgy nyilatkozik, hogy a legjobb, amelyet valaha írtak erre a formára. Nincs messze az igazságtól, valóban remek, ráadásul  telve enyhén disszonáns akkordokkal. Ez utóbbinak külön fejezetet szentel a, falses, így nevezi őket.

Megint kicsit átgondolva a témát, valóban úgy tűnik, hogy olyan nincs egy jól behangolt gitáron, hogy fals, mert bármelyik három húr kiad valamit, ami magában lehet, hogy nem harmonikus, de belehelyezve egy zenei összefüggésbe, rögtön átváltozhat egy érdekes díszítéssé, egy különleges fűszerré, vagy erősítheti a tonális szerkezetet. Emlékszünk még a Froberger-lemezre, vagy Lislevand kisiklatott kíséretére azon a Corbetta táncon? A hideg futkározik a hátunkon, annyira jó.
 

Sanz azt írja, hogy ha eljutunk a 12. kockához a tabulatúra-sorozaton, akkor olyan sokféle lehet a húrok pengése az akkordban, hogy magas aritmetika nélkül meg sem tudjuk számolni. Ebből a sokaságból, úgy tűnik, hogy a régebbi zenék bátrabban merítettek, tudtak még bánni a fals harmóniákkal; később ezek teljesen elmaradnak, letisztultság következett, valóban, letisztítottuk a hímport a pillangó szárnyairól, aztán meg értetlenkedünk, hogy miért nem tud repülni…

Sok a mediterrán vidék, így a  pókméreg természetesen ide is bejutott, a Tarantella őrülete mindkettőjüket elérte; ez a meghökkentő improvizációs készség gyakorlatilag kiemeli őket a komolyzene általános sutaságából, és valóban, az is tény, hogy a barokk gitár soha nem hajtotta be teljesen a fejét a klasszikus zene igájába, ez itt jó erősen hallatszik.

Az utolsó szám, kicsit különválva, egy Marionas variációsor, itt az alap egy ősrégi spanyol tánc, a marionas kb.annyi, mint tokhal, tehát valószínűleg a tengerészekhez, illetve a táncaikhoz bizonyosan kapcsolódik, ma már ez kissé homályos, viszont annyira népszerű volt Spanyolországban, hogy beépült még a színházi zenékbe is. Kezdésből finoman bemutatkozik az alapdallam, mint egy korai Cantus Firmus, aztán elkezdődik egy bonyolult menetelés különböző vidékeken és tájakon; a szép síkság után hajtűkanyaros szerpentinekkel tűzdelt hegyvidék, a tetején pedig bejutunk egy labirintusba, ahol a szembefordított tükrök még a saját létezésünk valóságát is megkérdőjeleződik; ide-oda verődnek a variációformák, egészen lehetetlen futamok bújnak elő a sűrűségből. 

Rendkívül magával ragadó előadásmód; portugál barátom, amikor megjelent ez a lemez, az ötödik hallgatás után nem bírt magával, becsöngetett a szomszédhoz, az idős hölgy kezéből kiszedte a TV távirányítóját, átráncigálta a zenehallgató foteljébe, full hangerőn nyomta neki ezt a Marionast, és kiabálta hozzá, hogy loucura, meg folly, a néni nevetett, mint akit csiklandoznak, aztán utána örömükben ittak egy jó erős cafe espressot, pedig este tíz óra volt…

Feltétlen, módfelett ajánlott.








___________________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11