La Folia - Jordi Savall

Most jöjjön egy kicsit régebbi lemez, amit sokszor ajánlottak/ajánlottunk már, de úgy igazából nem beszéltünk róla, talán kicsit Marin Marais-nél.
Korszakalkotó.

Mert valamit elkezdett, amit a többiek tovább utánoznak. Mert finoman beledobott a vízbe valamit, ami azóta is hullámzik.

La Folia.

Aki vágja az angolt, vagy más latin alapú nyelvet, rögtön rávágja, hogy ’folie’ vagy ’folly’, az kb. őrült, olyan megbolondult-féle.

1400–as évek.

Sok furcsaság történt ekkortájt a zene területén, amiről hallgatnak a krónikák, leginkább az egyházi cenzúra miatt. Volt pár dallam, amely az emberekben furcsa és titkos gerjedelmet  okozott, táncukat egyszerűen nem tudták abbahagyni; egész falvak megőrültek, emberek indultak el táncolva és koszos hordákba verődve mentek, maguk sem tudva, hogy merre…néhány hétig húzták csak, betegségek és martalócok prédáivá lettek. A korabeli, eléggé foghíjas beszámolók után a mai szakirodalom ezt a jelenséget úgy írja le, mint táncjárvány vagy táncdüh; de leginkább találgatások vannak, hogy mi is volt ez az egész homályos história. Valamiféle tömegpszichózis vagy a pestishez hasonló járvány konkrét kórokozókkal – senki sem tudja. Egyszerűen nincs elég információ egy olyan korból, amikor előfordult az, hogy a fele lakosságot kiirtotta valami halálos fertőzés.

Az Egyház az egyetlen lehetséges megoldást választotta: betiltotta őket, besorolva őket a hírhedt Forbidden Dances bűnös csokrába. Aztán a tiltás kilazult, a balhés korszak lezárult, a felejtés beindult.

A dallamok nagy része elveszett; nem biztos, hogy bármiféle összefüggés is volt köztük; földrajzilag a Német-Alföldtől Portugáliáig két nevezetes túlélő maradt: az itáliai Tarantella és az ibériai Folia, mindkettő a népzenébe menekülve maradt meg.

A Folia – portugál eredetűnek mondják, igazából senki sem tudja, honnan származik; első lejegyzés az 1400–as évek végéről maradt ránk. Aztán  végigmasírozott a zenetörténeten, millió-millió feldolgozás és átirat; a barokk idején gyakorlatilag tananyag volt, aztán, mivel igazából egy osztinátó, egy basszus-alap, ez a variánsok számát erősen megemeli.

Elsőre megnyerő.
Hogy miért?, először is, mert dallamos, mármint nagyon harmonikus, annyira, hogy szinte túlságosan is, bizonyosan erős horgonypont azon a területen, amit kollektív zenei tudattalannak nevezünk. A humán melódia-orientáltság mindig erős, minden korban, akkor is, ha voltak szerzők, a legnagyobbak közt is, akik ezt lenézték vagy simán kifelejtették, vagy egyszerűen képtelenek voltak rá, (J. S. Bach), és akkor is, ha a mai korunkban a rossz minőségű zenék devalválták ezt a fontos részét a zenei gondolkodásnak.

Másodszor, a Folia nem annyira ártatlan, mint amennyire gondolnánk. Erősen invazív, vagyis, finoman, de rendkívül erőszakos, belefészkeli magát az elmébe, ahol aztán a tudattalanba süllyedve elvesztjük a kontrollt fölötte, s kétséges, hogy egyáltalán mit fog majd csinálni.

A kései foliáknál, a jó előadásokban egy érdekes divergencia könnyen megfigyelhető: a lassú részek egyre lassabbak, a végére gyakorlatilag leáll a zene, akár egy-két másodperces szünet sem ritka egy alapvetően pörgő zenében; a gyorsak pedig egyre gyorsabbak, annyira, hogy simán őrületbe fut a dolog.
Maga Savall mondta, hogy a tánc  éppúgy abbahagyhatatlan volt, mint a zenélés, véget vetni pedig sokszor egy vödör hideg víz segített a nem is túl régi Portugáliában.

Valóban, lemezről hallgatva a befejezések mindig kissé erőltetettek, ki kell lépjenek ebből a furcsa diliházból. Az, hogy az emberi pszichében ez az ártatlannak tűnő pár akkord miért csinál ekkora kavarodást, külön értekezés tárgya lehetne.

Savall a kezdetektől fogva Folia-mániás; a régizenében ő hozta divatba ezt a dallamot; négy híres lemezt is útjára indított.

Ez az első, tisztán Folia-specifikus. Végigvezet a kezdetektől a késő-barokkig. A fehértokos Zanetti gambája az egyik hangszer, amin játszik, hathúros, 1550–ből, eredeti;  különleges, kicsit fakó-fahangú, egyik leggyönyörűbb gambahang, ami lemezen létezik; elképesztő futamokat tud rajta, de olykor meg csak egy sima akkord - mégis nagyon-nagyon mélyen megérint. Virtuóz, atompontos, kidíszített, érzelmes de soha nem érzelgős – ezeken túl van valami finom, meghatározhatatlan tényező, amely miatt azt mondjuk, hogy zseniális.

Betesszük a lemezt, első szám, első hang.

Egy csörgő. És kezdődik egy furcsaság, mert az ütem pontos, nagyon pontos, de épp nem az elvárt és megszokott helyén van; kb. az alapütem 4/6 – 5/6 között lebegteti végig. Próbáljátok csak lekövetni…nem biztos, hogy sikerül elsőre. 

Ez a legelső track, egy Early Folia, az énekelt változata Rodrigo Martinez néven ismert, a zene és a variációsor metafizikusan igen komoly magyarázatokat szült, a szöveg itt viszont rendkívül szimpla, mondhatni bárgyú… kb. hogy Rodrigo micsoda egy csákó, hogy a libákat tereli, aztán meg azt hiszi, hogy tehenek, hej…

Az orgonista-szerzetes, Martin y Coll  1700 körül - ő sem úszta meg.

A végén Corelli és Vivaldi, őket is megőrjítette ez a dallam.

Az első négy számnál Savall mellett a continuo Behringer (billentyűs), Lislevand (lant) és Pedro Estevan (ütősök). ilyen fokú varázs-összhang rendkívül ritka tünemény; a kései foliák fő előadója pedig  Manfredo Kraemer; amit hegedűn művel, azt a mai napig utánozzák.

A hangminőség nagyon jó; 1999 –es AliaVox, az elsők között; vagy háromszor újranyomták már, SACD –n is elérhető. Nagy rendszereken egészen hipnotikus.

Egy  reneszánsz osztinátó mantra-szerű ismétlése – mindig érdekes dolgokat hoz ki. Furcsa, de simán ebből lett a mai popzenében a ’loopolás’, ami lehet, hogy sokszor szimplán sz..r, de sokszor meg finom, elsőre soha ne becsüljük le, a történet nem egyszerű semmiképp.

A lemez nagyon jó példa arra, amit a régizenében mindmáig sokan nem értenek szép Magyarországon. Mert csak pár akkordról  van szó, ez van leírva, ezek ismétlése zajlik, hosszú tízpercekig, akkor ennyi az egész? Sehol egy árva ellenpont, a fúgának nemhogy művészete nincs, de egyetlen megjelenése sem…tehát akkor, mint egy reneszánsz tánc, egyet jobbra, egyet balra, de legalább a ruhák szépek. 

Ez a ráközelítés akkorát rombolt nálunk, hogy itthon 25 évvel Savall után hallhatók az első reneszánsz zenék meg foliák, ahol ezt nem így gondolják, ahol hasonlatosság van ehhez a lemezhez. És így mi is mást gondolhatunk róla.
De akkor mit is?

Hogy a dallamosság valóban feltűnő.

Hogy furcsa, de intellektuálisan zaklató.

Hogy felkavaró.

Hogy igaza van Heisenbergnek, hogy a nehézség mindig is a megfogalmazásban volt és van.

Mert nincs két egyformán megszólaltatott akkord a 78 perces lemezen.

Mert megmozdít valamit mélyet, egészen belül.

Mert teljesen értjük, amikor Odüsszeusz, immár hazatérve, kipihenve, frissen nyírt szakállal, sétál az ithakai piacon, és turkálja a datolyát meg a paradicsomot, nézi a szép nőket, közbe egyfolytában arra a zenére gondol, amit akkor hallott, a messzi tengeren, hozzákötözve az árbóc rúdjához..

Mert kezdjük megérteni, hogy az egység a dolgok középpontjában van, vagyis a dolgok felszínén. Ez a felszín a forma. Ami a dolgok felszínén van, az bennük a legmélyebb.

A variációformák finom különbözőségét hallgatva meg azt, hogy a világ jellege nem az ellentétekben, hanem a különbségekben van. Minden hasonló különbözik, és minden különbség hasonló, de úgy, hogy soha a hasonlóság teljesen egybe nem esik, és soha a különbség teljes ellentétté nem válik…

Vagyis tanít zenei különbséglátásra, minket, akik alapvetően ellentétekben és ellenpontokban gondolkodunk.

Ha nem megy az analógiás gondolkodás meg a metafizika meg Hamvas Béla, vagy esetleg, sőt, a Kilencedik az óriási nagy kedvenc, akkor is feltétlen ajánlom. 

A régizenéhez pazar belépő.

Amúgy meg fogjatok egy akármilyen gitárt, érdemes. Am – E – Am – G – C – G – Am – E, és így tovább, végestelen végig, csak győzzétek  abbahagyni…

*         *         *

_________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14