A gitár folyamatos és töretlen népszerűsége Spanyolországban
meglepő, ha pedig olyan leírásokat olvasunk, hogy az 1600-as években a madridi
utcákon még a gyerekek kezében is ez volt, akkor egyenesen meghökkentő.
Az
okokat keresve célszerű észrevenni azt is, hogy ugyanekkor a lant, a reneszánsz
vagy a barokk lant gyakorlatilag hiányzik, hangszerestül, szerzőstül és
repertoárostul. A megoldást Spanyolország történelemben találjuk: az arab
megszállás nagyon erős volt, a Reconquista csak az 1500-as évek elejére
állította vissza a régi felállást; a lant, a laúd arab eredetű, a megszállók
hangszere, így a mór seregekkel együtt szintén mennie kellett az országból, a
gitár pedig, - régi formájában a vihuela - mint az ellenállás jelképe, a beköszöntött
szabadsággal együtt végre elözönölhette az országot.
Gitár szólt a borbélynál és a színházakban egyaránt, viszont
furcsa módon nagyon kevés régi lejegyzés maradt, az 1600-as évekből Gaspar Sanz
és később Santiago de Murcia műveit ismerhetjük, mindkettőt kitárgyaltuk.
Van egy harmadik szerző, akiről igen kevés szó esik, pedig népszerűsége annak idején messze a legnagyobb volt.
Van egy harmadik szerző, akiről igen kevés szó esik, pedig népszerűsége annak idején messze a legnagyobb volt.
Francisco Guerau 1659-ben született Mallorca szigetén, 10
évesen került Madridba, a Royal College gyermekénekeseket képző intézetébe
kóristaként, ahol szerencsésen szép alt hanggal vészelte át a sokak számára
végzetes mutálást; itt folytatta tanulmányait, és maradt az intézetnél, és
finom egyházi állásba került a Royal Chamber komponistájaként.
1694-ben jelent meg a gyűjteményes kiadása, Poéma Harmonico címmel, amelyet az évszázad leggyönyörűbb gitármuzsikájaként üdvözöltek.
Hopkinson Smith nagy cápa, a lantkedvelők egyik etalonja.
Élőben tökéletes gentleman, kissé szögletesnek tűnik, egészen addig, amíg
valami pengetős hangszert nem fog a kezébe. Ezen a felvételen még fiatal, de játéka már nagyon különleges, teljesen belemerül ebbe a furcsa zenei szövetbe.
Milyen is ez a szövet?, hát, igazából be nem sorolható; a
kortárs Sanz inkább enciklopédista jelleggel egy tágabb bemutatót ad, és oktat
is; Murcia teli van az Újvilág dallamaival, később, a francia barokk egy
bonyolultabb és más jellegű struktúrát mutat; északon Weiss vagy akár Bach
pedig egyenesen letér erről a nyelvezetről, véglegesen bezárva a zenét a formai
megoldások nagyszerűségébe.
Guerau világa még teljesen nyitott; az alap a diferencias,
vagyis a variációk, a felépítmény pedig a módus, a dolgok hogyanja.
Az alapdallam adott - ez akkoriban szinte mindig egy tánc
volt, itt nyilván a Jácaras, a Marionas és , vagy az a különös zenei
képződmény, amely aztán még százévekig átívelt más korokba is, ez a
Passacaglia, amely eredete vitatott; sokak szerint egy színházi felvezetés
volt, amely megadta a hangnemet a belépő énekeseknek, vagy egyfajta prelűd,
amely nem a hangszereket, hanem inkább a közönséget hangolta. Később annyira
általános lett, hogy az előadók kedvenc zenei aláírása vagy inkább
bemutatkozása lett, pont úgy, mint a palo a mai flamencoban, vagyis ugyanazt a
Passacaglia-t játszotta mindenki, de ki-ki a saját ízlése, elképzelése és
tehetsége szerint – erre a vázra kerülnek rá a variációk és a díszítések.
Guerau, minden álszerénységet félretéve, azt írta a kiadás
elejére, hogy a különösmód képzetteknek és a megfelelően hajlékony ujjúak
számára, meghallgatva a lemezt, ez az ajánlás egészen korrektnek tűnik.
Ezek után azt várnánk, hogy valami barokk-akrobatika
következik, vagy, mint a hegedűvirtuózoknál, enyhe füst a vonó alól, a közönség
pedig állva tapsol.
Egészen más történik. Valami olyan, amely miatt teljesen
hihető az a 400 évvel ezelőtti népszerűség. A közönség kicsi körben,
gyertyafénynél; néhány palack finom bor bizonyosan a közelben vár. A dallam és
a forma megmutatja magát, aztán következik a gyöngyfűzés. A variációsorok
íveire különböző színű és fényű szótagok kerülnek; egyre több és egyre
változatosabb; egyenesen virtuozitás-paradoxon lép fel, mert egyre bonyolultabb
képletek születnek, de egyre kisebb hangerővel és egyre hátrébb kerülve,
annyira kihátrálnak a fényszórók sugarából, hogy kezdenek egy nagyon komplex háttérként
viselkedni; a hangsúly végig ereszkedő, a hangulat átvált egy finom meditatív
ízre.
Éppen pontosan olyan, mint egy szép vers. A cím rendkívül találó –
tényleg a harmónia költészete. Olyan nyelvezet, amely eltér a használatban
lévőtől, de mégis mindenki érti, és érti azt a többletet is, amelyet ad. Hogy
mi ez a többlet?, elég arra gondolnunk, hogy az őshagyomány, az éberség és a
komoly metafizika, vagyis az ősnyelv, mindig is a költészetben és a zenében
találta meg a legkönnyebb menedéket a történeti időkben.
Passacaglia retinaazonosítóból több is szerepel a lemezen;
ez a második labirintusszerűen visz egyre beljebb és beljebb, amikor beérünk,
akkor épp kiértünk, a szokásos spirálgeometria itt is jelen van.
Hopkinson Smith fiatalkori énje tartja a fonalat; nagyon
ügyesen a komplikált vagy éppen egyszerű variációkat mesteri, de indirekt módon
tálalja, amolyan hátravetett jelzőként, mintha abszolút lényegtelen lenne, a
mágneskártyát, amely az atomerőmű vezérlőtermét nyitja, lazán belekeveri egy
pakli francia kártyába, osztásnál meg még egy ráadás trükköt mutat…
Annyira indirekt, hogy eszembe jut a történet, valahol
Székelyföld, 1945, a háború vége felé, kicsi falu, viszik a hírt az öreg
székelynek, hogy a fiú életben van, és jön hazafelé, Jóska bá’ benyit a
szobába, köszön, leül, rágyújtanak egy pipára, lassan kezdik a beszédet, az
időről, a jégverésről, az árpa áráról meg a Maris hogy milyen derék asszony,
pipáznak egy jót, fújják a füstöt, no, menni ké’, mondja aztán Jóska,
cihelődik, elköszön, nyitja az ajtót, aztán elmentében a válla fölött
visszaszól, hogy aztán a Laci gyerek meg köszöni jól van, a szombati vonaton
ejsze ott lesz…
A hangszer egy öt húrsoros barokk gitár, egy van Lennep
hangszer, színezete olykor erősen a vihuelát idézi, a hangolásban is van egy
csavar, a negyedik húr oktávra hangolva, így a basszus néhol nem is az igazi
basszus, néhol meg az, pedig nem is… mint a régi spanyol orgonákon a hírhedt
broken register.
Tiszta zeneköltészet; és a nép pont úgy viselkedett, mint a
jó verseknél: aki érti, az is nagyon szereti, aki meg nem érti, sokszor még
jobban. Később, az erőszakosabb zenék majdnem a feledésbe tolták ez a vékony
hártyákkal átszőtt szivárványt… a nagy káosz közepén mégis túlélte, sőt, egy
nagyon jó lemezt álmodtak belőle.
