Róma, 1600-as évek első fele.
Signor Girolamo Frescobaldi
háza. Igazából egy villa. Tágas szoba, egy clavichord mesteri faragványokkal,
egy lant a széken; mindkét hangszeren mesterien játszott. Rengeteg lejegyzés, kotta, régi tabulatúrák
halomban.
És botanikai atlaszok, színes metszetekkel. Paracelsus
ajánlásai a föld, a talaj különböző elixírekkel történő meg-dúsítására.
Theophrasus legendás könyve, a Historia Plantarum, kinyitva ott, ahol a
Sárkányok Nyomdokában Növő Fűről van szó. Hogy igen keserű, de távol tartja a
mindenféle kártékony rovarokat, kígyókat, aligátorokat és csúszómászókat a föld
fölött és a föld alatt.
Külön polcon a Sárga Könyv, a régi gnosztikus traktátus
a Virágok Titokzatos Hervadásáról.
A villa mögött, egy háromszög alakú kertre
látni. Egy titkos kert. És telis-tele különböző féle és fajta
virágokkal.
Frescobaldi jól tudta, amit 200 év után Renoir leírt,
miszerint a virágok nézése tisztítja a szemet. Azt is, amely belülre néz, vagy
inkább felülre, amelyik a zenét látja.
A lemez címe röviden Canzoni & Partite, nem terhel
minket hirtelen latin nönénytani kifejezésekkel. Belépve a kertbe, lassan
lecsendesedik a lelkünk; csak a közeli Szent Péter Bazilika harangjai
hallatszanak.
A harmónia, a dallam felépülése nem felépülés, hanem
betekintés-engedély, tehát nem kialakulást hallunk, hanem valamit, ami már
valahol készen volt. Színekkel, szirmokkal, formákkal, a kiteljesedés csupán
annyi, mint amikor a néhány ki nem nyílt bimbó virággá változik.
A Canzon Sesta a due Canti e Basso (Potentilla Nitida)
szereti a sziklás talajt, a nyílt tereket, a szelet, sőt, kisebb vihar sem
ártalmas, vagyis a ritmus gyökérzete erős, hallhatóan nem párhuzamos erezet,
hanem elágazó és mélyre hatoló. A föld fölött közvetlenül szeret terjeszkedni,
a cselló szólama horizontális, a levélzet terpesztése a fény felé nagy mértékű.
A furulya-virágzat színe hegyvidéken annyira erős, hogy enyhén karcolós,
Könnyfakasztó, ez a neve Ferrara környékén. A harmóniaérzet egyenesen meghökkentő.
Hogy miért?, mert nem következik sem a szerkezetből, sem a dallamvezetésből,
sem az előadásból. Bizonyos, hogy ezekkel a belső, láthatatlan színekkel van
valami.
Canzon Terza a due Canti (Cholchicum Hungaricum) a
megvalósult beteljesületlenség; a két furulya először uniszónóban, aztán
elkanyarodnak másik szólamra, egy száron nézik egymást, állandóan, egészen
közel egymáshoz, egymás lélegzetében gyönyörködve, halálukig nagy szerelemben.
Trio (Pulsatilla Grandis) a szélvédett helyeket szereti,
tehát a furulyák csak egészen finoman, szinte csak lehelnek, a cselló most
teljes szólamot kap, a Reneszánsz egyenrangúsága köszön vissza, állnak hárman,
picit érintik egymást, lassú különbözőségük gyönyörködtet, az ég színét
tükrözik vissza.
A Crocus Reticulatus (Canzon Terza) érzékeny, csak a védett
teraszokon és rejtőző völgyekben él, a két furulya vékony hártyát von, a
cselló-szár finoman tartja a sérülékeny leveleket. Párhuzamos erezet, bojtos
gyökérzet, pár centi mély csak. A virág, az maga a csoda. Egyszerű szólamnak
tűnik, aztán mégsem. Valamit mond, fontosat. Virágnyelven. Érti, aki tudja,
tudja, aki érti. De nagyon szép ez a magyar, nem?
A Basso Solo (Saponaria Pumila), van több is, lehetséges,
hogy mégis egy növény, elsőre lerohanó, pedig vékony szár, pici hajtások,
felkúszik mindenhová, belenő a kőszikla belsejébe, átszövi zeneiségével, mint
az egész lemezt, megy a dallam, szakaszonként változik, vannak alul
láthatatlan göcsörtös részek, amelyből aztán olyan gyönyörűségű pici virágok
nyílnak az ég felé, hogy még ma, 400 év után is beszélnek róla, a National
Geographic címlapfotósainak visszatérő álma.
Annyira fordulékony és meghökkentő, hogy néhány barátom elhitte a komoly felvezetésemet, hogy figyelj, most egy szicíliai kortárs szerző művét mutatom, 2010-ből, lemezen nincs, ez csak egy demofelvétel…. aztán mondják, hogy mennyire remek, és érezni a mai kort erősen, ugye?, nevetek, az indák és a kacsok kacskaringós kíváncsisággal feszítik szét zenei fél(re)-tájékozottságunkat, a dallam megy a maga útján, több hallgatás után dereng fel valami komoly rendszer, ami nagyon erősen ott a háttérben, mint az egész hegy maga.
Annyira fordulékony és meghökkentő, hogy néhány barátom elhitte a komoly felvezetésemet, hogy figyelj, most egy szicíliai kortárs szerző művét mutatom, 2010-ből, lemezen nincs, ez csak egy demofelvétel…. aztán mondják, hogy mennyire remek, és érezni a mai kort erősen, ugye?, nevetek, az indák és a kacsok kacskaringós kíváncsisággal feszítik szét zenei fél(re)-tájékozottságunkat, a dallam megy a maga útján, több hallgatás után dereng fel valami komoly rendszer, ami nagyon erősen ott a háttérben, mint az egész hegy maga.
Bruno Cocset itt még fiatal, mint egy forradalmár. Haja nem
volt több sokkal, de a vonókezelésében van valami őrjítően nyugtalanító.
A lemezen a gyönyörű Folia és Passacaglia szóló
csembalóvariációk gyakorlatilag az alap, a talajszint, a keret, amin maga a
kert fekszik, a fű, (Muscus Sp.) rengeteg fúszál, körbeveszik és táplálják a virágokat,
végtelenbe forduló ismétlődés, de figyelmesen, közelről nézve, lehajolva, sőt,
egyenesen azt mondom, feküdjünk le, rá a pázsitra, és innen apró, miniatűr
virágok garmadáját láthatjuk, a díszítések díszítéseit, apró, hártravetett
kacskaringók, szinte követhetetlen futamok varázsolnak el.
Canzon Prima a due Canti (Nigritella Rubra) – két furulya, összefonódásuk a kifújt levegő össze-hullámoztatása, gyakorlatilag a lélegzetek egybevegyülése, egy párbeszéd, ahol mindkettő egyszerre beszél, mégis jobban értjük, mint külön-külön, ez furcsa, nem?, a virágzatuk igen különleges, bonyolult, állnak egymás mellett a szélben, a szerelmespár szétválasztva, örök vágyakozásban nézik egymást, nincs kizárva, hogy ott szerelmeskednek, ahol senki sem látja őket, a gyökérzet kuszaságában…amit fent látunk, hogy a cselló viszi a titkos üzeneteket ide-oda, az összhang megdöbbentő.
Az együttes soha többé nem állt így össze. A CD immár beszerezhetetlen. Az a lerohanó és megdöbbentő szépség lengi be a felvételt, amely a mulandóságával és a megismételhetetlenségével valamit finoman megfájdít, ott belül, hogy nem akarjuk, hogy vége legyen, de mégis tudjuk, hogy így kell lennie, hogy a virágok szépsége valahogy elcserélte magát a mi lelkünk egyik darabjára.
A Sárga Könyv traktátusa hosszan elemzi ezt a jelenséget,
kár, hogy az utolsó példány is elveszett valamelyik napóleoni háborúban, aztán
még Indokínában látták felbukkanni egy ópiumevő hagyatékában… de ez már csak
legenda, semmi több.
25 év eltelt.
De mennyire nagyon szeretem ezt a lemezt.
* * *
_________________________________________
Köszönet barátomnak, hogy kb. három másodperc alatt megértette,
hogy miért kellenek a képei Frescobaldi zenéjéhez..
__________________________________________________