1653 hideg februárjában a jól fűtött Hotel du Petit-Bourbon dísztermében egy 14 éves srác tűnt fel a Ballett de la Nuit bemutató előadásán, Boesset szerzeménye ment, Moliiere szövegével, óriási díszlettel és pompás jelmezekkel, és számos szünettel megszakítva, mert 13 órán keresztül tartott a darab, ill. a lakoma, attól függően, hogy éppen melyik szakasz folyt.
A figyelem erősen összpontosult erre a mellékszereplőre, aki volt Óra, meg Jupiter, és akiről aztán Auróra közölte, hogy igen, Ő az, a Nap, aki mindig a nyomomban jár. Ügyesen táncolt, később egyre tökéletesebben, amin nem kell csodálkozni, hiszen Pierre Beauchamps, az Académie Royale de Danse igazgatója volt a tánctanár.
Igen, a vékonycsontú epizód-táncos, ő volt a fiatal Luis, akit ma úgy ismerünk, hogy XIV. Lajos, a Napkirály.
Akinek uralkodása alatt Franciaországban a kultúra emelkedése egészen érthetetlenül meredek volt, neves zeneszerzők, színházi emberek és művészek csoportosultak az udvarban, igazi remekműveket hátrahagyva a későbbi századok számára. Ez akkor is igaz volt, amikor aztán a pazarlás a józan ész határán is túllépett, hihetetlen összegek úsztak el a nagyszabású udvartartás extravaganciáján.
Amíg Itáliában az Opera színpadain a közönség ízlése az egyre bonyolultabb koloratúraáriákban nyert soha el nem múló izgatottságot, addig Franciaországban a tánc változott mesteri bonyolultságúvá. Nem túlzás azt állítani, hogy a tánc, a táncok ’akadémiai’ rendszerezése és oktatása innen indult el. Talán a legnagyobb ’táncteoretikus’, Feuillet, 1700-ban adta ki a Choregraphie tankönyvet, amely remekbe szabott illusztrációkkal segítette a táncolni vágyó publikumot.
Akkoriban másképp működtek a dolgok, így nem sok magyarázó szöveg volt, a képek pedig sokszor nem is túl egyszerű szimbólumok és leíró karakterek voltak, gyönyörű geometriai mintázatokba szedve a táncos lábak röppályáját.
Szép analógiás gondolatiság nyomaira bukkanhatunk.
A Tánc és a Zene találkozásakor a Lépéseknek kell visszhangoznia a Dallamot.
Ezekből ad egy finom válogatást Andrew Lawrence King.
Ki is ő?
Savallék együttesében beltag, a sajátja a The Harp Consort, ebben a blogban is szerepelt már.
A mai régizenében neve egyet jelent azzal, hogy hárfa, tényleg olyan, mint egy egyszemélyes szakértőiroda a témában. A hangszer egy barokk tripla hárfa.
Mi is ez?
A hárfa a régi korokban szimpla egysoros húrozású volt, ez azt jelentette, hogy bizonyos, később megjelenő ravaszabb akkordok és előjegyzések lefogása kényelmetlen lett, vagy egyszerűen lehetetlen. Ezért később kapott egy második húrsort, később pedig egy harmadikat is, így gyakorlatilag majdnem a teljes kromatikus tartomány rendelkezésre állt.
Mi is ez?
A hárfa a régi korokban szimpla egysoros húrozású volt, ez azt jelentette, hogy bizonyos, később megjelenő ravaszabb akkordok és előjegyzések lefogása kényelmetlen lett, vagy egyszerűen lehetetlen. Ezért később kapott egy második húrsort, később pedig egy harmadikat is, így gyakorlatilag majdnem a teljes kromatikus tartomány rendelkezésre állt.
A lemezen d’Anglebert prelűdök, nyitányok és különböző betétek Lully és Campra műveiből, és néhány anonim lejegyzés, régi korokból.
Hogy szimpla kísérőzene táncokhoz, mármint egyszerű tánczene lenne, ami mai korunkban akár mint egy színvonalas háttérzene szolgálhat?
Meghallgatva a lemezt, teljesen más véleményre jutunk, főleg, he nem ijedünk meg attól, hogy alig találni egy-egy árva ellenpontot vagy valami később olyan-annyira áhított bonyolultságot. A több szólamról meg kár is beszélni…
Meghallgatva a lemezt, teljesen más véleményre jutunk, főleg, he nem ijedünk meg attól, hogy alig találni egy-egy árva ellenpontot vagy valami később olyan-annyira áhított bonyolultságot. A több szólamról meg kár is beszélni…
Mert ilyenek jutnak eszünkbe, hogy harmónia meg összhang, színek és árnyalatok, felhangbőség meg ezt még egyszer, sőt, egészen távolra vezető metafizikai vonatkozások.
Meg a Szépség, mindenek felett, melynek megjelenítése tisztán hallható merőleges geometriát ad az alsó-felső világok közötti átjárásokhoz.
Meg a Szépség, mindenek felett, melynek megjelenítése tisztán hallható merőleges geometriát ad az alsó-felső világok közötti átjárásokhoz.
A hangzás rendkívül finom, ne feledjük, a hárfa egy teljes spektrumú hangszer, mint a lant vagy a viola da gamba; a romantikus nagyzenekartól és a szörnyűséges szimfóniáktól még szerencsésen messze járunk.
Inkább Orfeusz jut eszünkbe, akinek zenéjére összesereglettek a földnek állatai, vadai, madarai és csúszó-mászói, és aki elhalt szerelmét hasonló pengetésekkel szerezte vissza az Alvilágból.
Boldog ember, aki hárfán játszhat.
Aztán a folytatást ismerjük.
Az Euridiké-project elbukott, sőt, a hetérák az sem bírták elviselni, hogy ekkora szerelem egyáltalán létezik, mármint és leginkább, hogy nem ők részesültek belőle, hanem ez a … Euridiké, hogy Orfeó csak rá tud gondolni, miközben ölelgetik, így a bús dalnoknak halnia kellett.
A dicső francia forradalom mindent tönkretett és elsöpört, ezt a kultúra-fölfelé-kilengést tőből elmetszette, soha nem hajtott ki többé.
A hárfa száműzetésbe került, a Choregraphie meg egy könyvtár mélyére Párizs szélén.
A táncosok youtube-ről tanulnak, klasszika-romantika úthenger nagyzenekarjai és a késő Barokk mesterkélt üressége harapófogóban tartják a komolyabb zene kedvelőit.
Szerencsére a szorítást enyhíti néhány dolog.
Mint ez a lemez.
A kezünkben.
Meghallgatható.
És nagyon jó.
A kezünkben.
Meghallgatható.
És nagyon jó.
És most már szép számban vannak hasonlók.
Szépen világítanak, jelzőfények a mélyben rétegben, egyfajta utat mutatnak a régi korokból valahová elfelé, leginkább felfelé
_______________
Cím:
Cím:
