Ritka szerző következik, alig-alig tudunk róla valamit, a századok elnyelték a részletes életútját. Ne gyötörjük magunkat, nem fogjuk megjegyezni a nevét.
Le Sieur De Machy.
1685, Párizs, Piéces de Violle címen kiadott gyűjteményben minden álszerénységet félretéve az első nyomtatásban publikált gyűjteményként üdvözli a kötetet, mármint a sajátját, melynek darabjai viola da gambára íródtak. Nyilván ez erős túlzás, de a kiadás igen precíz, mondhatni tankönyvszerű. A dallamok mellett a legfontosabb az, hogy egészen aprólékos utasításokat adott a díszítésekre – miért is lényeg ez?, mert ma, vagy akár Bach idejében már minden pontosan le van/volt írva, az is, hogy vegyenek levegőt a zenészek, viszont akkoriban ez még erősen ritka volt, a lejegyzések majdnem csak tájékoztató jellegűek voltak, sokszor híján a díszítéseknek, de akár az ütemnek is.
Szóval igen korai időkben járunk, még a gamba 'felfutása' idején, valamikor Sainte-Colombe környékén.
Talán Savall volt még az, aki lemezen emlékezett meg róla, de most van egy sokkal újabb, a Glossánál.
Paolo Pandolfo.
Nagy cápa, olyanokkal szeli a hullámokat, mint Savall, Hille Perl, Cocset vagy Balestracci, valami egészen különlegesen jó lemezt készített.
Kezdésből, az első néhány darab a francia udvart idézi; táncok, forgások, a Barokk, amikor még volt mit mondania.
Amikor eljutunk a 6-7. számhoz, kezd kiépülni valami különlegesség, és nagyon komolyra fordulnak a dolgok.
Először az tűnik fel, hogy annyira egyben van a játék, hogy eszembe jutott norvég barátom, amikor mesélte, hogy egy koncertjén volt úgy, hogy percekig azt vizionálta, hogy Pandolfo és a gambája egy lett. Nem olyan mint, hanem tényleg egy. Igazából. Nem hangszer és előadó, hanem valaki vagy valami, ami beszél hozzá. A lemezről is teljesen ez jön le. Hozzánk szól egy nyelven, amelyet értünk is meg nem is, mert valahonnan a metafizikus ősnyelv eltemetett rétegeiből szól, amikor a gondolat még közvetlen érintkezési forma és létrehozó erő volt.
Az, hogy a zenében ennek szép nyomai megmaradtak, arra már régi korokban is rájöttek, vagy talán csak érezték, úgy, mit ahogyan ma is. De Machy is sok dolgot el akar itt mondani nekünk, és el ne higgyük, hogy itt érzelmekről van szó, mert az túlontúl általános, az a későbbi zenékre lesz inkább jellemző, hanem egészen konkrét dolgokra gondolt, valami olyanra, amelyet a normál beszélt nyelven nem tudott elmondani. Mert nem találta annak a felhőnek a formáját, amelyet egy fontos pillanatban látott, mert az csak egy forma lett volna, vagy a szürkének azt az árnyalatát, amit szerelmének szemében látott ölelkezés után, mert az meg jóval több volt, mint egy különös szín spektruma.
Aztán mindenféle bonyolult történet is szerepel, artikulációval, kiejtéssel, enyhe akcentussal, pont, mint az igazi nyelvben.
A hangszer, a viola da gamba, talán a leggyönyörűbb tónust adja, amit valaha ember alkotott. Emlékszünk, ugye? Voix Humaines. Ezen játszani az emberi létezés egyik megemelt szintje.
Zenei-akadémikus szempontból vizsgálva igazából csak néhány egyszerű szerkezet, ismételve, kidíszítve, színvonalasan eljátszva.
A hangszer, a viola da gamba, talán a leggyönyörűbb tónust adja, amit valaha ember alkotott. Emlékszünk, ugye? Voix Humaines. Ezen játszani az emberi létezés egyik megemelt szintje.
Zenei-akadémikus szempontból vizsgálva igazából csak néhány egyszerű szerkezet, ismételve, kidíszítve, színvonalasan eljátszva.
A valóságban, belül, teljesen más.
Forrongás - ez a jó kifejezés.
Már az indítás sem ártatlan. Túl gyors az első hang elővezetése. Séta a lávamezőn. Minden fortyog és izzik, egy vékony kéreg az, ami elbír, ezen terelik a látogatókat, illetve a hallgatókat. Nem lehet elég óvatosnak lenni. Mert mindenfelől gejzírek meg tűzoszlopok. Szikraeső.
Pompeiben is pont így kezdődött.
Közvetlen mellettünk csapódnak be az izzó kövek, érezni forró lökésüket. Mi persze szerencsésen átérünk, ki, a szilárd talajra, nincs három perc az egész, halkul a zene, még kétszer is visszafordulunk, mert így messziről különlegesen szép tünemény.
Közvetlen mellettünk csapódnak be az izzó kövek, érezni forró lökésüket. Mi persze szerencsésen átérünk, ki, a szilárd talajra, nincs három perc az egész, halkul a zene, még kétszer is visszafordulunk, mert így messziről különlegesen szép tünemény.
És az utolsó hangok után akkora hosszú lecsengés, mintha az a szál tenné le a földre az egészet, finoman, mint a helikopter, amely a Szentatyát szállította, mint egy borogatás, mintha vissza kellene hűteni a felhevült húrokat meg a hangszertestet, igen, tényleg, ezért nem mert hozzáérni kézzel. Tisztára, mint egy hajtóműleállítás egy vadászrepülőn.
Szóval teli van ilyenekkel a lemez. Néhol érezhetően bonyolult a nyelv, néhol csak egy sóhajtás. Fraktálszerű mélység. Minél figyelmesebben hallgatjuk, annál több minden fog kibomlani. Kérdéses, hogy eljuthatunk-e az alap-összetevőkig.
A helyes válasz az, hogy nem tudni.
Valószínűleg lesz, aki a nagy ágakat látja meg, és lesz, aki a levélerezeten is túljut.
Mindkét esetben – feltétlen ajánlott.
___________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10.11.12
