A viola da gamba kimondottan szép tónusú hangszer, annyira
gyönyörűen szól, hogy van az a mondás, hogy egy gambánál már csak egy jobb van,
az a két gamba…most itt a kezünkben, a lemez, viola da gamba duók.
Kicsit rögtön el lehet gondolkozni az analógiás íveken,
mert, lévén Voix Humaines, a két hangszer, akkor ketten igazi párbeszédet
tudnak folytatni. A három tag az legalább annyira más lenne, mint ahogyan a
kettő metafizikája különbözik a hárométól, igen, hogy a három az aszimmetrikusan
osztható kétfelé, mindig lesz egy gyengébb, pedig a Nagy Trigon 60 fokos szöge,
a legnagyobb jó, ami történhet a világon, de a háromhengeres motor mindig
furcsa hangú,
a hathengeres, az a csoda, de a három lábú szék, az meg
stabilabb, a 3 ember már konspiratív erő, stb….stb….de tényleg, a három meg a
több gamba az már consort, ami egy különálló műfaj.
Most itt csak ketten játszanak, két nagyágyú, Paolo
Pandolfo, őt, akinek be kell mutatni, az zárja be ezt az oldalt, mert csak
tévedésből vetődött ide, nincs harag, de görgesse máshol a Facebook-ot, Robert
Smith pedig, a Fantasticus consort vezetője, az Amsterdam Baroque Orchestra
tagja, csellista és gambajátékos, Európa-szerte ismert, nálunk kevésbé.
A borítóról az jön le, hogy English Consort Music, pedig nem
az van kiírva, de az, hogy angol, meg hogy gamba, odaasszociáltat minket, a
consortzenéhez, amelynek Angliában komoly hagyománya van. Rápillantva a
szerzőkre, Jenkins és Simphson, ismerős nevek, tovább sodor minket a
consorthoz, ez a komoly szó, ez majdnem gyenge ide, hogy miért?, mert a consort
az egy lassú, finom, hömpölygős, nagyon intellektuális és a több szólamuk
kellően bonyolult, dull, ez mondja az angol. Szépségük erős, de a sárga meg a
türkiz meg a forró vörös, vagy bármilyen mediterrán szín, azok eléggé
hiányoznak a palettából.
És spaletta sincs, mert minek, mindig esik az eső,
Angliában vagyunk. Énszerintem Bach szürkeségéhez már nagyon közelítenek, bár a
sok gamba hangja, az módfelett gyönyörű.
Igen, ez a gyors gondolkodás, ahogy rápillantunk a borítóra,
így működik az agyunk, állandóan időminimum-sablont keres.
Megtéveszthet.
Viszont, ha nem kapkodunk, és használjuk is a gyors
agyunkat, akkor észreveszünk pár dolgot, ami óvatosan ellentmond a fentieknek.
Itt ez a borító. Valami vidámság, egy friss fuvallat, nem illik ehhez a nagy
komolykodáshoz.
Paolo Pandolfo. Beugrik az Improvisando, ez a különleges zenei
állásfoglalás az improvizációról – nekem egyik legkedvesebb lemezem, a blogon
meg a legkedvesebb írásom – és a többi albuma, amely mérföldekkel jobb az
átlagos consort előadásoktól.
És persze a cím, mert Örkény mondta, hogy a címre
mindig figyeljünk; kéz-excellenciák, tehát nem csak sima ujjgyakorlatról vagy
kézügyességről van szó, hanem valami nagyon különlegesről, nagyon jóról, a
kezek kiválóságáról.
Kezdés. Később kiderül, bárhol elkezdhetjük.
Prelúdök vezetik fel a témákat, amelyek aránylag egyszerű
dallamok, harmonikus akkordok, némelyik ismerős, némelyik nem. Most a hogyan a
lényeg, ugyanis a lemezen division-ok sorakoznak. Ezek részben kötött
variációformák, a régi Itáliában diminúcióként ismerjük ezt a formát, vagy
inkább műfaj-félét. Ma már inkább csak eszköz.
Akkor improvizáció, ugye?,
kérdezik csillogó szemmel a jazz-rajongók, hát, inkább nem, vagy mint az okos
molnárlány, igen is meg nem is, mert a keret nagyon stabil, sőt, az ütem is
kötött, a dallam elő van rajzolva, letérni nem lehet, de ezen belül
gyakorlatilag minden megengedett.
Ebből aztán egy irracionális térkitöltés lesz, a normál
zenei matematikával itt nem sokra megyünk. Inkább koreográfia, meg bonyolult táncrendek. És valami óriási,
hihetetlen szabadság.
Mint egy teniszparti, vagy inkább tollaslabda-menet. Az
alapdallam, a szerva, indul, megy ide-oda, a két gamba átveszi egymástól,
olykor furcsa csavarokkal, pörög és süvít, néhol csak száll, szép magasan,
aztán egyszer csak a háló alatt megy, gyakorlatilag egy beszakadás, alsó
fekvések dolgoznak, rezeg az üveg is, egész mélyre, szinte a magmáig, látszik a
tűz, aztán vissza megint.
Szép labdamenet – így mondják.
Egy megvalósult párbeszéd. Valós nyelv, szabályokkal és
hangrenddel, határozókkal és hangsúlyokkal, csak az alap, az nem a betű. Akkor
a zenei hang?, az csak úgy, mint a szénatom a gyémántban, mert ott is és itt is
a rajzolat a döntő, a szögek, az egymásutániság mikéntje.
A belső tánc.
Az előadás engem lehipnotizál. Három napja, mióta megjött ez
a lemez, egyfolytában ezt hallgatom. Egy hangző fraktál. Mert minél jobban
figyelünk, annál több minden bontakozik ki. A díszítések kavalkádja. Először
szépen adagolva, mutatja a bűvész a kezét, meg lehet nézni, semmi trükk, aztán
a következő pillanatban már lehetetlen lekövetni. És végig kellemesen feszes,
egyenes, könnyed játék. A könnyedség mögött nagyfokú elegencia, és olyan
hangszertudás, amely nagyon ritka, még a mai, nagyon színvonalas felhozatalnál
is.
Milyen is az az előadásmód…
Emlékszünk még Ganassi traktátusaira? Az előadói
viselkedéskódexre? Az évszám 1524 körüli, de ez most hajszálra ilyen. Először
nem mutatjuk meg mit tudunk, mert a lerohanás az ízléstelen. Egyszerű dolgokat
játszani nem túl bonyolultan, de úgy, hogy rejtve legyen benne az, ami az értő
közönséget már az első percben lázba hozza, az uralkodó pedig, akinek megy a
műsor, egy látszólag hideg bólintással nyugtázza, hogy igen, érti, hallja és
felfogta. Nagyon sok zenész törte magát ezekért a biccentésekért a régi
időkben. Amelyek akár egy-egy nyugdíjig tartó zsíros állást jelenthettek az
udvarnál.
Igazi beszélgetés. Néhol vita, sőt, enyhe versengés, ki tud
nagyobbat mondani, de legínkább egy párbeszéd, ahol sok mindenről szó esik.
Az időjárásról. Angliában a mai napig ezzel kezdődik minden
komoly társalgás. A Napról meg a szelekről. A Királynő vajon mit reggelizett.
Aztán meg hirtelen arról, hogy egyáltalán miért is születtünk meg. A
csillagokról. Az óceánról meg a messzi kontinensről. Messzi városokról, ahol az
emberek furcsán öltözködnek és kalap nélkül járkálnak.
Meg egy szép fővárosú
országról, ahol megtanulhatatlan nyelven beszélnek.
Ahol aztán néhányan
felteszik ezt a lemezt.
Ez a nemes remény édesíti meg magányom.
______________________
Képek:
Idézet: Jorge Luis Borges: A Bábeli Könyvtár
