2018. február 3., szombat

A Titkos Labirintus - Agricola kertje









Alexander Agricola – francia-flamand szerző; élete nagy részét Itáliában, Franciaországban, és a Low Countries-ben (kb.a mai Benelux államok) töltötte; jelentős tisztségekkel, kalandos életét pestis-halállal fejezte be, 1506-ban. Fontos és bőkezű mecénások akadtak: Sforza hercege Milánóban, a Mediciek Firenzében, a French King’s Chapel vezetője lett, Burgundiában udvari kinevezés I. Fülöp alatt, 1490 körül már annyira híres volt, hogy gyakorlatilag főurak és hercegek versenyeztek érte, Nápolyból is megkeresték.


A Burgundi iskola hagyományaira támaszkodott, éppúgy, mint Josquin. 
Josquin des Prez-ről van szó, akit feltétlen meg kell említeni, mint a ’legnagyobb’  kortársat, akit úgy ismerünk, mint a Reneszánsz zenei fejedelmét. Ezt kicsit ma már nehezen értjük, meg azt, hogy a hozzáértők szeme miért homályosodik, ha róla van szó, de az talán jelez valamit, hogy halála után (1521) még 100 évvel is a nagy lantszerzők előszeretettel játszottak átiratokat miséiből. 


Fontos még tudni, hogy a központ a Német-Alföld volt, egyfajta kisugárzási centrum, innen áramlott a HighArt zene déli irányba, pl. Itália felé. Aztán lesznek majd évszázadok, amikor megfordul az irány, vagy párhuzamos mozgások alakulnak, de a Reneszánsz idején, ez a furcsa északi szél nagyon fontos volt.



Sokat alkotott; misék, motetták, chansonok, stb…. szinte minden műfaj, ami volt akkoriban. A kortársai nagyon nagyra tartották zenéjét. Akkor is, ha a korabeli leírásokban ilyenek is találhatók, hogy ez a zene egyenesen kínozta őket, nem értették teljesen, és hamar eltévedtek a labirintusban.

Mert Agricola zenéje - maga a titkos labirintus.
Ez most kicsit bonyolultabb, mint egy ügyes cím, vagy egy szimpla metafora. Tényleg így emlékeztek meg róla.


Ott kezdjük, hogy akkoriban a labirintus szó helyett az mondták, hogy kert. 
Daedalus kertje.


Emlékszünk?, ő volt Minósz király építésze, autóbusz-névadónk, Ikarosz apja, aki úgy rejtette el a bika-szörnyet, hogy egyetlen ajtót vagy zárat sem használt, állandóan nyitva volt az út, besétálhatott, akinek volt bátorsága hozzá, mégis zárva tartotta azt, amit nem lehetett toronyiránt megmutatni.

Agricola zenéjében is pontosan ez történik. A felhasznált bonyolult eszköztár felépítette az elágazó ösvények kertjét, melybe teljesen belemélyedni most nem kell, néhány érdekesség inkább.


Régi időkben járunk, sok, azóta kihalt hangnemről van szó, pl. a híres ’Church Modes’, a templomi módusok, a mixolydian és a dorian. Amelyeket egyszerre használt, valamiféle bitonalitást létrehozva. Ugyanakkor teljes volt a modális függetlenség a szólamok között. Gyakran érthetetlenül kicsi ritmus-motívumokból építette íveit  A disszonancia egy külön szisztéma szerint szerepel, nem keveset. A cambiata és a wrong beats majdhogynem kompozíciós eszköz volt. Ez erős ellentétben állt az akkori legitim megoldásokkal, amelyek a tiltott harmóniák eltávolítását szorgalmazták, és ahol a Szent Hexachord tisztasága volt a végső cél.

Az elkínzott kortársak végül meghajoltak nagyszerűsége előtt,
… megállapításunk szerint, ez a fajta elrendezés, teljesen oda nem illő, és egyáltalán nem megengedhető az égi [zenei] harmónia építésében, hacsak nem előre megfontolt és szándékosan létrehozott művészetről van szó.



Ez a kor azért igen messze esik visszafelé, óvatosnak kell lenni, aki nem ismeri, könnyen megriadhat. Ezt elkerülendő, ilyenkor az egyik legjobb módszer az átvezetés, amikor valami megkapót hallunk, ami igazából inkább elkap, megakaszt, odahúz. Ez lehet a szimpla szépség, egy harmónia, egy furcsaság, egy ritmus, egy színezet, vagy igazából bármi, aztán, ha megtetszett, az örvénnyel már haladhatunk beljebb, a labirintus belsejébe.


Ez a CD remek alkalom erre.
A Huelgas együttes régi szakember-gárda, óriási tapasztalattal, lelkesedéssel, rengeteg jó felvétellel.

Lemez be, első szám.



Ártatlan gregorián-féle kezdés, egyetlen taktus, aztán valami egészen más; annyira más, hogy legtöbb komolyzene kedvelő azt mondhatná, hogy ilyet még életében nem hallott, mert az egyik szólam marad továbbra is a kezdés szerinti, mintha oganum-félére váltana, de egy másikban a nők kitörnek, valahová felfelé, az ég felé, olyan a ritmus és a díszítés, hogy először arra kell gondolni, vajon miért tördelték szét ennyire nagyon a hangot… 
De a harmóniaérzet valami egészen rendkívüli lesz, szóval nagyon furcsa és nagyon felemelő egyszerre. 


Vajon ezt hogyan jegyezték le, akkor, amikor a kottának nevezhető valami olykor egy botanikus atlaszra inkább hasonlított? 
Aztán a zene még bonyolultabb lesz; a szólamok adott csomópontokon találkoznak csak, egészen komoly éneklési technikákkal a háttérben.


Kristálytiszta hangok; finom hhhhh fátyol a hölgyek hangján, a föl-le lépkedésük akrobatikus, atompontos, de mégis természetes, furcsa módon a dallam egyszerű szépége tűnik fel ebben az mérhetetlen komplikációban. Ez a sűrű ide-oda tekeredés, hogy a cantus firmust majdnem lehetetlen kibogozni a díszítések díszítéseinek folyondárhalmában, nem tévedünk nagyot, ha ebben a számban (az első 4 lesz ilyen) egy gyönyörűséges letűnt és soha-soha nem folytatott zenei oldalhajtást, az Ars Subtiliort azonosítjuk.




Aztán tovább, egyre beljebb, olyan struktúrák nyomára bukkanunk, hogy szinte lehetetlennek tűnik, hogy  250 évvel Bach előtt vagyunk. A vége felé meg egyenesen úgy tűnik, mintha 300 évvel utána lennénk, kortárs megoldások hangulata veszít el minket teljesen.



Ez most tényleg komoly zene.
És annyira bonyolult, hogy tényleg csak a bejáratot tudom megmutatni. Nem egyszerű első hallásra sem, a hozzáértők számára aztán még rengeteg elágazás nyílhat.
És tényleg egy titkos útvesztő.


Sok régi katedrális padlóján találhatunk labirintus mintázatot. Ezek valószívűleg nem a minószi kultúra nyomát őrzik, hanem inkább a teremtett világ egyik legfurcsább képződményének szakrális erejét hirdetik. Valami, ami létező és pontos szabályok szerinti, de, amiben a dolgok elveszhetnek, eltűnhetnek. A képtelenség és a lehetetlenség kézzelfogható paradoxona, másfelől az emberi megismerés egyik analógiája.


400 évvel később sikerül majd matematikai módszerekkel leírni. Amelyek viszont az euklidészi matematikából kivezetnek, vagyis, a megfejtés, a titkos formula, az kézzelfoghatóan, tényleg nem létezik.
Talán ez vonz benne, hogy az ember mindig is szeretett eltévedni, a létező dolgokat nemlétezőnek hinni, és fordítva, úgyszintén…




Csak bátran, nyitottan.
Rakjuk csak körbe magunkat.

Megéri.










_____________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16