Reggel.
Enyhe kavarodás az idővel.
Feladat: hány óra van most itt?
Kiindulási adatok:
Épp' hogy pirkad, azt látom; a kilátás nagyszerű a 11. emeletről. A telefon, egy nem-okos hagyományos, mutatja, hogy 7.35, a laptop, az új, ami mindig frissít mindent, a téli/nyári átálláskor még üzen is, mutatja, hogy 8.35.
OK, fél kilenc. Készülődjünk.
Igen, ez a sablonok szerinti gondolkodás. Megyünk az előre elvárt események mentén. Mindig. Mint valami idióta robotok.
Mert valami furcsaság van. Mindjárt 9, és Lisszabon felett a derült ég még nincs kivilágosodva teljesen. Igen, messze földön járok, 2700 km, és, okos vagyok, nem kicsit, tudom azt, hogy ők az időzónájuk nyugati felén, mi meg a sajátunk keleti felén vagyunk, de ezek októberben sötétben kezdik a késői munkaidőt...?
Meg fél 10, Joao még mindig alszik, mekkora egy jó alvókája van.
Pont az az érzés, mint amikor repüléskor, VFR szerint, GPS nélkül, amikor eltéved az ember. Jönnek a falvak, a települések szép sorban a térkép szerint, meg a vasutak, patakok, de nem pontosan vannak a helyükön, valami mégsem stimmel, belül, valahol, ahol a józan eszünk, az igazi énünk van, tisztán érződik, hogy itt átb@szás van...
De XXI. század van, irány a net, és kiderül 10 mp. alatt, hogy még csak fél nyolc volt akkor.... a laptop a magyar időt mutatja, a telefon, amiben meg nincs internet, az bezzeg átállt...
Reggeli.
Finom kávé, Joao egy trükkös kenyérpirítós megoldással a mélyhűtőből finom kenyeret varázsol az asztalra. Meg valami spec margarin, mondja, finomabb, mint a vaj, itt mindenki ezt veszi.
Tényleg finom.
Lemegyünk a -1. szintre, mélygarázs, be a Mercedes-be, indulunk.
A sztráda fölött egy gyönyörű híd-féle, de nem az, mondja Joao, hanem egy római-kori vízvezeték, és hogy egészen 10 évvel ezelőttig, ezen kapott Lisszabon egy csomó ivóvizet a hegyekből.
Meg hogy volt a nagy földrengés, 1755-ben, a fél várost kiirtotta, mert mindenki félelmében beszaladt a templomokba, de azok meg összedőltek; a maradék meg a cunamiba fulladt, mert huszonméteres hullámfront jött az óceán felől; de ez a vízvezeték, ez komolyabb sérülés nélkül megúszta.
Felkapaszkodunk Arrábida hegyeibe kicsit, onnan ereszkedünk az óceánhoz. Útközben, torlódás, elöl füst, baleset, gondoljuk. De nem az. Tűz az út mellett, a fűben. Nem nagy; autósok megállnak, és gumiszőnyegekkel csapkodják, próbálják megállítani. Joao legyint, nem fog sikerülni, nagy a szél... továbbmegyünk, mire átérünk egy másik emelkedőre, már látszik a nagy füst.
Leereszkedünk Setúbal-ba, innen megy a komp. Beállunk, de van még 40 perc: nézzünk szét a városban.
Sikátorok, pici terek, rengeteg étterem, kávézó, látszik, hogy szezonban tömegek lehetnek itt. Most kellemes. Nagyon szép régi házak, teraszok, pure mediterrán feeling. És tisztaság van.
Már az autóból kifigyeltem egy szép nagy régi épületet, a piacot sejtem benne, mondom, menjünk vissza, nézzük meg.
És a turista-létezésből hirtelen belépünk a helyi-létezésbe. Gyönyörű belső tér, szokatlan tágasság.
Nézelődünk, egy pékségben Joao választ valamit, ami finom lesz; tényleg az volt.
Komp.
Nagy.
Zöld.
Erős szél a víz felett.
Aztán egy hosszú földnyelven haladunk, hosszan. Rengeteg homokdűne.
Cserélünk, én vezetek.
Mercedes?
Valami enyhén avíttas elegancia. Nagyon halk. Kényelmes rúgózás. Kicsit alacsony, beszálláskor kicsit a colostok jut eszembe. És nagy ló batár motor benne, és megy, de iszonyúra-nagyon. Tetszik erősen. Úton senki, Joao mondja, nyomjam meg, 180-ig bátran, mondom, családos ember vagyok, gyereket fel kell még nevelni, ezen nevet, mert lányaink egy napon születtek, egy év meg 2700 km különbséggel, és az nem mostanában volt, szóval, kellemes, suhanós 110 a tempó.
Sines mellett haladunk, itt dolgozott régen, a gáz-társaságnak; a hajókon beérkező folyékony természetes gáz (LNG) 'kipakolását' felügyelte.
Algéria? Mozambik? El nem tudom képzelni, mekkora gázkészletük van a földben. Szerinte 500 évre elegendő. És hogy mélyszegénységben sínylődik a népesség?, ez nagyon 'complicated situation', mondja.
Hosszú, egyenes útszakaszok, rengeteg homok.
Megérkezünk Porto Covo-ba.
Séta, ebéd.
Ismeri az éttermet, járt ide sokat. Itt soha nincs fagyasztott hal. Mindig az aznapi, friss fogásból készül.
Nem vagyok valami gasztro-mániákus, egy darab hangszóróvezeték jobban érdekel, de ez rendkívül finom volt.
Az utcákon érdekes, finom hangulat.
Ez a kék-festés, ez a belső szín-horizontunkra hat valahogyan. A tenger, az ég, a homok; valami harmónia van. Mint a jó zenében.
Mondom, menjünk le kicsit a partra, látom, napoznak. Október közepe van amúgy.
De nem, menjünk kicsit odébb, mutat egy jó helyet. Egy homok-úton megyünk, és odaérünk egy teljesen valószínűtlen helyre.
Valószínűtlen, tényleg.
Nem jut eszembe jobb szó.
Valami örökzöld fűféle, homok, és gömbölyű kövek. Víz-erek. A köveken zöld moszat.
Tökéletes, ragyogó, kristálytiszta víz. Minden folyik.
Mint valami Tarkovszkij film.
Madárlábnyomok mindenhol. És, határtalan horizont. Messzebb a mennydörgő hullámverés ideverődő morajlása.
Mintha nem lenne valóság, komolyan.
Ülünk hosszan a meleg homokban. Nézem, egy széken, ül egy férfi, újságot olvas. Teljes flow-ban van, látom. Teljes nyugalomban.
A kettő, ugyanaz, azt érzem.
Belépkedek kicsit a vízbe. Szinte beleesek. Amiről gondolom, hogy érdes, az csúszik, amit csúszósnak gondolok, azon meg lehet állni. Másodszor élem át a sablon-kilépést ma.:)
A messzeségben könnyű pára a part felett. Madarak kiabálnak.
Micsoda varázslatos hely.
Nehezen indulunk el.
Marasztal a hely. Azzal marasztal, hogy el kell menni.
Ezen gondolkodom egy sort, és közben mondja Joao, hogy úgy volt, hogy ideköltöznek. De aztán mégsem. Lisszabon kell.
Mondom, értem. Mert egy város, az nem az épületek meg a kövek halmaza, hanem valami mélyebb szövet, amely százévek alatt szövődött. Az emberek tetteiből meg a gondolataiból. Meg az érzéseiből.
Egy rossz homok-úton haladunk. Aztán beérünk Ribeira da Azenha-ba; ez két település között van, mint valami tanya. Itt bérel Joao egy házat, az a másik otthona.
Minden a városi lét ellentéte.
Kutyák. Ő viszi sétálni őket, a tulajdonos keveset jön.
A második hifi rendszer. Jó doboz, egy krumpli CD-játszóval. A vezetékek?...
És jól szól, jobban, mint a nagy.
Graindelavoix megy.
Aztán Lislevand. A renitens, mondja Joao. Nevet.
Meg hogy az egyik sógora intézett valami bonyolult lakásbizniszt a Björn Schmelzerrel, és hogy mennyire jó fej.
Indulunk vissza, Lisszabonba.
Sötét lett.
2 óra a visszaút.
A Mercedes halkan duruzsol. Nézelődök.
Szóba kerül Kolombusz Kristóf. Colón, ők így mondják.
Mondom, hogy bátor ember volt. Hogy képzelje el az a pontot, amikor félúton, a fele készletek, víz, élelem kifogytak, és vagy visszafordulnak, és minden OK, vagy mennek tovább, bele a nagy ismeretlenbe. És ha mégis lapos a föld...? És dönteni kellett. Egy elhatározási centrum.
És mentek.
Mondja, hogy aztán, valamivel később, Magellán, 2 évig hajózott. Ez túl sok, ugye?, hát, mondom, kicsit tényleg hosszúnak tűnik. De az volt, magyarázza Joao, hogy elérték Argentínát, és akkor már tudták, hogy ez nem India, és hogy tovább kell menni, de hol az átjáró?, és hogy ott akkora folyók vannak, hogy Magellán némelyikbe behajózott, ment egy hónapot, és a víz egyre édesebb, a meder az egyre szűkebb lett... és vissza, megint, és egy másik nagy folyónál ugyanez.
Meg hogy a portugál karavellák. Hogy elérték az Újvilágot, de a szél-öv úgy van, hogy hátszél-övezetben mennek odafelé, OK, de valahogy vissza kell jönni, és ez csak egy spec. vitorlázattal volt lehetséges, ami szembeszélben is halad. É ezt a portugál hajósok gondolták ki, ja, mondom, meg a rómaiak 2000 éve, csak elfelejtődött.
Hazaértünk.
Jó késő lett.
Vacsora.
Finom.
Még azon a partszakaszon gondolkodom, sokat.
Volt ott valami nagyon-nagyon különleges.
Kolombusznak is biztosan voltak kedvenc helyei. De nem oda ment, nem oda járt, hanem valahová máshová.
Hogy miért?, itt a lényeg valahol, érzem.
De mi?
Azt nem tudom.
Nem baj.
* * *
Portugál útinapló - 1. nap
Portugál útinapló - 2. nap
Portugál útinapló - 3. nap
Portugál útinapló - 4. nap
Portugál útinapló - 5. nap
