Reggeli után, indulás, az úticél Sintra.
Ezúttal hármasban; velünk jön Joao testvére, Maria do Carmo. Az ő autójával megyünk, egy új Ford Fiesta.
A felhők belelógnak a hegyekbe; mondják, ott speciális mikroklíma van, az időjárás pedig megjósolhatatlan.
Sintra gyönyörű.
Autót lerakjuk, egy keskeny úton gyalog közelítjük a várost.
A két süveg, az két kémény-kürtő. A középkorban sok dolog teljesen más volt.
És mindenhol, az összes régi téren, a városokban még a járdán is, makadám kövek. Mondom nekik, de jó sok idejük volt akkoriban errefelé az embereknek, ezt mind kifaragni. Vagy jó sok rabszolga lehetett, aki ezt mind megcsinálta.
Nagyon régi épületek, nagyon szépen felújítva.
Az egyik templom kertjében várjuk Joao-t, mert visszaszaladt a telefonjáért. Nézelődöm, leülök, és valami nagyon furcsát látok.
A két platán mellett egy kőkereszt oszlopa. És majdnem pont ugyanaz a mintázat. A kő mimikrit vett fel. Vagy szeretett volna ő is fa lenni.
Nem lehet tudni.
Volt egy dúsgazdag brazil báró, António Monteirón, aki ezt, az akkor még épületek nélküli hatalmas parkot szemelte ki kései évei helyszínéül.
Mondja Maria do Carmo, hogy mason volt, nem értem, mondja, hogy egy titkos mozgalom, egész Európát behálózta, kérdem, ill. kérdezném, hogy a 'szabadkőművesek'?, nem jut más eszembe, csak körülírni, hogy a bricklayer, meg hogy a kiindulás egy régi céhes építész kör volt, értetlenkedünk, egyikünk sem érti a másikat, Joao sem, micsoda Bábel lett hirtelen, pedig Örkény megmondta, hogy tanuljunk nyelveket, a kulcsszó, a 'freemason' lett volna, amit egyikünk sem ismert, de végül, rájöttünk a megoldásra.
Megbízta Luigi Manini olasz sztárépítészt, hogy realizálja azt, amit kigondolt; így a park teli lett mindenféle fura dologgal.
Óriási eklektika, szimbólumok totális összekeveredése.
És én is majdnem beugrottam. A parkba rakott tornyocskák meg kőkerítések meg alagutak és hidak, az inkább valami vidámparkra emlékeztető dolog, de a kastély, messziről, meg belülről, azt mondtam, kicsit kevert stílus, de OK, tetszik.
A kicsi kápolna:
De azt érzem, hogy valami nem stimmel.
Mert a 'Reneszánsz Terem', a díszítések, a minták, csak hasonlók a régihez.
A kőterasz mintázata sem létezett sehol máshol.
Mert a százéveket nem lehet összekeverni; az 'eklektika' jelentése, az nem a rendszer nélküli összevisszaság.
Itt az individuum-betörés érezhető, rendkívül erősen.
És a 'Vadász Terem', az konkrétan, a giccs felé sodródott, nem kicsit.
Vagy ez a zavaros funkciójú, lefelé-csigalépcső, egy szabadkőműves jelvénnyel a kút alján:
Minthogy nagyon sokáig nem volt publikus a park, mindenféle vad találgatás létezik, hogy ez mire is szolgált.
Tudunk még hasonlót ehhez az egészhez?
Igen.
Gaudi.
Valami nagyon hasonló történt ott is.
A fák viszont gyönyörűek.
Kimegyünk, beülünk egy ebédre, és hosszan tárgyaljuk a látottakat.
Maria do Carmo okos nő, nem kicsit, és nagyon jól vitatkozik... de nagyjából egyetértünk.
Aztán indulunk tovább.
Irány az óceán.
Az út mellett egy villamossín, nagyon sokáig követi a szerpentint, gyakorlatilag a tengerszintig. Egy pici, egykocsis réges-régi piros villamos jár erre, nagyritkán.
Megállunk.
Leülünk.
Jó hosszút beszélgetünk.
Enyhe köd. Hosszú-hosszú partszakasz, finom homokkal. Jó időben fél Lisszabon ide jön hűsölni.
Most üres.
Kicsit lemegyek a vízhez.
Lenyűgöző. A hullámok robajlása.
Az egyik, centire, pont a cipőmig jött ki.
Aztán visszament.
Ahogy én is rövidesen visszatérek, holnap, remélem.
És egészen pontosan érzem, hogy igazából eddig tartott az utazásom Portugáliában.
* * *
Portugál útinapló - 1. nap
Portugál útinapló - 2. nap
Portugál útinapló - 3. nap
Portugál útinapló - 4. nap
Portugál útinapló - 5. nap
