Szokásos későn kelés ma is; reggeli, utána zenehallgatás, beszélgetés. Késő-ebéd hármasban; Margarida is csatlakozott végre. Nagyon kedves hölgy lett belőle. És ő is pszichológus lett, mint Anna. A valószínűségek lehetetlen játéka, nem?
Szóba került Frida Kahlo, mert mexikói ételt készített Joao; Margarida tudta rögtön, kiről van szó. Pedig nem is látta a filmet. Talán, mert jazz éneket tanult, pár kurzus erejéig.
Rövid rákészülés. Hogy mire?, hát, irány az Óváros, a Downtown.
Egyedül.
Joao akar adni térképet - mondom, tartanám a nem-turista inkognitómat.
Kapok lakáskulcsot, meg egy metrókártyát. Tegnapról próbáltam megjegyezni, hogy kell eljutni a megállóhoz; nem túl egyszerű. A garázs a másik oldalon van, mint a gyalog-kijáró. Nó GPS, nó okostelefon; kalandszag úszik a levegőben...
Indulok.
Elkövetem a túl okos emberek sablon-hibáját: nem a tegnapi emlékeimre hagyatkozom, hanem arra, hogy dombon vagyunk, fenn, és a megálló, arra emlékszem, az lejjebb van, mármint alacsonyabban. Tehát, kilépve a házból, lefelé kell indulni. Fájdalmasan egyszerű, nem?
A 10. perc körül megteszem a legfontosabb első lépést a navigáció helyreállítására: beismerem, hogy eltévedtem.
De a gyógyszertárat, azt hunyott szemmel tudom már, hogy hol van. Ez is valami.
A labirintusokat egy időben nagyon kedveltem, a matematikájukat is. Ma nem annyira; a 'jobbkéz-szabály' szerinti kijutás a topológiai bizonytalanságok miatt túl hosszú lenne. Végül, útba igazítanak; öltözetem ismét segít; szinte odakísérnek a lépcsőig.
A metró?, hát, a miénk valahogy barátságosabb.
Ez a maszkhordás, megint, ez nagyon húzós. És betartják, nagyon. Még az orromat sem mertem kidugni.
Aztán egy ilyenen kell kimenni:
És kilépve, meg ez fogad:
Rossz turista vagyok.
Nem készültem.
Emlékszem egy nagy térre, a tenger partján. Itt már szerencsére igaz, hogy lefelé menet, egyszer csak az óceánhoz jutunk. Ez a szisztéma aztán végig működött. Meg figyeltem is talán?
A tér meglett könnyedén.
Van valami furcsa lépték itt. Lehet, kinevettek, az egész Lisszabonból nekem ez tetszik a legjobban.
Mert lépték-túllépés van. Mert valami hatalmas. Nem is hatalmas, hanem mérhetetlen-tágas.
Indokolatlanul, érthetetlenül, és nagyvonalúan. És ez tetszik, nagyon.
Aztán indulás felfelé, az egyre szűkebb utcákon keresztül.
Igen, a villamos, a 28-as, láttam, szépen döcögött; jó meredeken jár.
És kegyetlenül megtömve turistákkal. Maszkban, mint a heringek kínlódnak.
Sok évvel ezelőttről, beugrik egy itteni emlék: ültünk Joao-val, volt sok hely, és egyszer csak leállt a villamos, két megálló között. Elment az áram. A vezető leszállt, pont ott volt egy kávézó, és leült, kért egy feketét, és újságot kezdett olvasni. Ja, 14 éve, újság volt még. Az utasok közül egy-kettő leszállt, ment tovább, a többi meg beszélgetett vagy nézelődött. Egy néni elkezdett kötni. Joao mondta, elvégre, ráérünk, ezen senki sem utazik, aki nagyon siet, az áramra meg tíz percig még biztosan kell várni...
Attól tartok, ma nincsenek már ilyen történetek; változnak a dolgok, folyamatosan.
Benézek az egyik templomba: gyönyörű belső, és látszik a régi birodalmi gazdagság nyoma.
És valami furcsaság:
Térdeplő-párna.
Ez annyira furcsa, hogy tulajdonképpen egy logikai zárt hurok, egy folyamatos ellentmondás-generátor. Mert miért is?
Ezen jó sokat gondolkozom. Picit már nekem is fáj néha a térdem amúgy.
Lehet, kicsit ilyen egész Lisszabon. Vagyis ilyen volt.
A mérhetetlen konkvisztátor gazdagság távoli nyoma nagyon sok helyen látszik; a kincseket, amit ma egyszerűen képtelenek vagyunk elképzelni, mert nincs olyan fogalmunk, hogy egy 'hajórakomány arany', a gengszterfilmekben, vagy az Eldorádóban, néhány kiló aranyrúddal rohangálnak csak, szóval, ezek a kincsek szépen a Német-Alföldre vándoroltak. Igen, itt az összefüggés: aki ilyen nagyvonalúan épített tereket, az biztosan nem számolta a pénzét, meg nem végzett befektetési kockázatelemzéseket. Meg nem volt a vallásában az, mint amott, hogy ha gazdagodsz, akkor Isten szeret téged.
Turisták mindenhol.
Sok.
Joao aztán este mondja, hogy ez egyenlő a zéróval, látnám csak békeidőben, egy augusztusi napon...
Meglátok valamit, egy darabkát, ami érdekel:
Igen, ez a Sé Katedrális.
Nem biztos, hogy a legnagyobb, de a legrégebbi.
A kapu: maga a gyönyörűség.
Belül annyira erős a 'spirituális' érzés, hogy szinte visszahőkölök; nem vagyok ilyenekhez hozzászokva. Nagyon furcsa hangulat; az, hogy a tér geometriája akár az egyensúlyérzetünket is befolyásolja, itt egészen nyilvánvaló.
Valami szellemi dolog ez a katedrális. Illetve, nem 'valami', hanem tisztán szellemi dolog. Kezdem lassan érteni Sainte-Exupery Citadelláját, hogy mire gondolt, amikor azt írta, hogy mi itt az alapvető a különbség 'az esetlen kövek halmazától'.
Aztán, tovább, felfelé. Először a villamossín mentén, aztán pici utcákon, sikátorokban.
Jó magasra jutottam; itt a Castelo de Sao Jorge, a Szent György vár.
A sok sikátor után hirtelen horizonttágulás.
Romok, kövek, fák.
Nagy területek.
Harmónia.
Az erőd kívül tartja még a falait; belül már csak a puszta nagy térségek vannak. Rengeteg kő, bástyák, gyilokjárók. Régi szobák, termek elosztását próbálom megsejteni. Néhány fa különösen gyönyörű.
A kilátás nagyon szép. A régi város nem-derékszögei valahogy nagyon emberivé teszik a látképet. Meg az egész várost. Igen, a derékszög, az egy furcsa valami. Az összes szobában az van, régen is, meg ma is, de dimenziósokszorozásuk, kiterjesztésük a belső formákra, vagy utcákra, nem mindig szerencsés; a régi asztrológia a kettő többszörösének tartotta, ami az instabilitás, szakadás, meg a kérdésfelvetés analógiája.
Lefelé, pávákat látok.
Szabadon.
Elfáradtam.
Beülök egy kávéra. Illetve, kiülök, mert bent maszk kell.
A kávé finom.
De nem kedvesek. Csak készpénz. Pakisztániak kb.
Sok-sok ilyen kávézó van Lisszabonban. Lejjebb főleg. És rájövök, hogy nem a kávézó hangulatos, hanem a hely, a két ősrégi utca sarka, az különleges. A székek műanyagok, ha meg nem, igénytelenek. És utcakép-zavarók, de nagyon. Kiharapják azt a teret, ami a legszebb lenne az utcákon.
Paraziták, ez a jó szó. A rengeteg turista vérét szívják: van helyük az Ég alatt nekik is.
Visszafelé könnyedén megtalálom a metrót.
Hogy ezernyi látnivaló lenne még? pl. látom a nagy kilátó liftet, amit Eiffel tervezett.
Meg látom, hogy maszkban szoronganak odafenn.
Szóval, hidegen hagy. A többi csuda-dolog is.
Majd máskor?
Nem tudom...
A hazatérés könnyedén ment, elsőre megtaláltam mindent. Még a két kulcsból is eltaláltam, melyik kapukulcs.
Sok-sok kulcsból kell eltalálni olykor, hogy melyik a miénk, nem?
* * *
Portugál útinapló - 1. nap
Portugál útinapló - 2. nap
Portugál útinapló - 3. nap
Portugál útinapló - 4. nap
Portugál útinapló - 5. nap
