Orfeusz
mítosza rendkívül erős az európai gondolkodásban. Maga a szerelmi
történet, hogy ennyire lehetséges szeretni valakit, hogy még az
alvilágba is lemerülünk, hogy visszaszerezzük a Nőt, egy örök szép példa
marad a mai ember számára is. Az orfikus filozófia még tovább
merészkedik, Orfeusz igazából saját lelkének nehéz és sötét anyagban
elmerült feléért száll alá, hogy együtt felemelkedjenek, tehát itt egy
komoly metafizikai egység-megvalósításról van szó, ahol a szerelem egy
igazi spirituális alapmanőver.
Mondják, hogy Orfeusz lantos volt és költő is, persze tudjuk, hogy
akkoriban a költészet nem volt a zenéről leválasztva úgy, mint ahogyan
ma, és azt is tudjuk, hogy igazából nem lantról van szó, hanem a
líráról, amelynek legközelebbi mai széleskörű leszármazása a hárfa; melynek játékára a halak, vadak és madarak mind összesereglettek, gyönyörködvén a hangok mennyei szépségében.
A mítosz nélkül is belátható, hogy a hárfa alaphangszer, olyan
hangszínezettel, hogy teljesen megáll egyedül, mert tónusa teljes,
vagyis helyes. Pont, mint a viola da gamba vagy a lant. Annyira megáll,
hogy a hegedűverseny szóalak hallatán egy határtalan repertoár pörög a szemünk előtt, ha meg azt mondjuk, hogy hárfaverseny,
szemöldökünk felszalad, és maximum valami romantikus össze-visszaságot
tudnánk előásni… Modern korunkban, mármint a későbbi zenékben sorsa
hasonló lett a lanthoz és a gambához, visszasilányultak continuo
kíséretté, ez a jelenség pontos analógiája annak, amit a mai szakértők a
zene fejlődéseként erőltetnek, ami tulajdonképpen a szellemi tartalom
lassú, de biztos kivonulását jelenti.
Tehát hárfaszóért érdemes keresni szóló hárfát, itt sajnos nem vagyunk
elkényeztetve; lemez nincs túl sok; Andrew Lawrence-King neve szépen
csillog, Arianna Savall és Mara Galassi is finoman játszik, de most
következzék egy aránylag ismeretlen spanyol lady, Nuria Llopis Areny,
aki ezzel a felvétellel ott az elitpolcon, nem vitás.
A hangszer egy Arpa de dos órdenes, amely szinte ugyanaz, mint Itáliában az Arpa doppia; a helyzet hasonló, mint a régi billentyűsöknél, vagyis mindenki kópiákon játszik, ez egy Pere Elias hangszer másolata, az eredeti évszám 1604, a műhely-színhely Barcelona.
A tónus már a kezdetekkor, az archaikus időkben megállt magában, de a
hangkiosztás később már nem; a reneszánsz és a korabarokk által kedvelt
rafinériákra adott egyik megoldás az, hogy átnézzük a darabot, és ennek
megfelelően áttekergetjük a húrokat a kívánt hangolásra; egy másik
megoldásra már 1602-ből van feljegyzés, mert a hangolás akkor is egy
bonyolult procedúra volt, valamit ki kellett találni, hogy a közönség ne
unja halálra magát. Ez pedig egy párhuzamos húrsor alkalmazása, amely
gyakorlatilag majdnem egy kromatikus sor, így a két húrsorral meglettek a
fekete billentyűk is, ez lett az arpa doppia. Később, a
romantikában a méretek abnormálisan megnőttek, embermagasságú fémhúrok
és tonnás tehetetlenség; emiatt női hárfás kb. annyi volt, mint női
mozdonyvezető, a zenélésük sokaknak tetszhet, számomra egyenlő a
nullával…
Itt viszont, már a legelső hangnál belemerülünk egy akusztikus
gyönyörűségbe. A bélhúrok rezonanciája semmihez sem hasonlítható: halk,
finom, teljes és feltűnően sokszínű, még egy viola da gambához szokott
hallgatónak is.
Amúgy az egész zenélés erről szól, nem?, a felharmonikusok jelenlétéről, amelyek megkülönböztetik a hangszerek hangját; ha itt szűkítés van, vagy be kell rakni egy nagyzenekarba, mint a modern hegedűt, hogy hosszú távon az idegeinket ne szaggassa, akkor mire is jó az egész…?
Amúgy az egész zenélés erről szól, nem?, a felharmonikusok jelenlétéről, amelyek megkülönböztetik a hangszerek hangját; ha itt szűkítés van, vagy be kell rakni egy nagyzenekarba, mint a modern hegedűt, hogy hosszú távon az idegeinket ne szaggassa, akkor mire is jó az egész…?
A darabok különböző spanyol gyűjteményes kiadásokból származnak, a nevek Ruiz de Ribayaz, Fernandez de Huerte, padre Martin y Coll, nem mindig mint szerzők, hanem mint lejegyzők, de sok dallam származik abból a kéziratból, amelyet csak úgy hívnak, hogy Manuscrito 816.
Az időszak kb. a XVII. évszázad egésze.
Ismerős dallamokkal indul a lemez, az Espanoletas, a Hachas és a Tarantella népszerűsége igen régi, aztán táncok és különböző canzion-ok, van egy limai San Juan differencias, vagyis ezek a variációk Peru messzeföldjét idézik, éppúgy, mint néhány dallam Paraguayból, aztán ismét Valencia és Madrid.
Jellemző, hogy hagyományosan orgonára, spanyol gitárra és hárfára szólt
az 'instrumentalizáció', így, egyszerre, és sok volt a régebbi művekből
való átemelés vagy szimpla átirat; ez a nagyvonalú összemosódás aztán
egy feltétlen bolyongáshoz vezet, amikor igazából ki akarjuk deríteni a
szerzőt, vagy legalább a hangszert.
Nagyon szép előadásmód. Az utolsó harmadban a kidíszített alsó fekvés pengetésére szervezetünk erős borzongással reagál.
Geometriája a merőleges, mert az igazi zenei gondolkodás az annyi, mint merőlegesnek lenni és a földet az éggel összekötni.
A stílus maga a zene, vagyis nem ismerünk rá Nuria személyére, a kellő diszkréció a minőségi régizenében elengedhetetlen. Inkább olyan, mint egy pici virágokkal meghintett tisztás, pont akkora, emlékszünk?, amekkorát egy kisgyerek kifulladás nélkül körbe tud szaladni; a pázsiton éppen látszanak Nuria könnyű lépteinek nyomai. A háttérbe vonulás és valami tiszta öröm különös, ma már nem használatos keveréke.
A stílus maga a zene, vagyis nem ismerünk rá Nuria személyére, a kellő diszkréció a minőségi régizenében elengedhetetlen. Inkább olyan, mint egy pici virágokkal meghintett tisztás, pont akkora, emlékszünk?, amekkorát egy kisgyerek kifulladás nélkül körbe tud szaladni; a pázsiton éppen látszanak Nuria könnyű lépteinek nyomai. A háttérbe vonulás és valami tiszta öröm különös, ma már nem használatos keveréke.
Mint amikor az ősidőkben Janaka király az utak mellé házakat épített, és kedvét lelte abban, ha az utasok nála aludtak és az övéből ettek.
Fizetni
nem kell most sem, sőt, ez a zene ad nekünk valami fontosat, derűje
komolyságában, komolysága derűjében; és amit csinál, azon a szépség
bélyege van.
Feltétlen, módfelett ajánlott.
* * *