J. S. Bach lantművek - a szürke 250 árnyalata

 

Rolf Lislevand.

Volt már szó róla; nézzünk most egy igazi ’komolyzenei’ lemezt tőle.

Előtte, kicsit, a kérdés, hogy ki is ő. Egy 2.10 magas viking leszármazott, lantos, gitáros, vihuelista, pengetős, régizene-oktató meg jazz előadó is, első számú kedvencem nekem is, mint ahogyan sokaknak. Nagy hírnevét több dolog is meghozta. A legelső, hogy Savallékkal együtt játszik, ős-beltag, rengeteg nagyon jó lemezen ott a neve. Aztán a Kapsberger CD, amelynek hullámzása máig tart. Beszerezhetetlen. Iskolákat teremtett; pl. az arpeggiata kfejezést nyugatabbra még a vécésnéni is ismeri, pedig nem járt szolfézsre, mert ez a Toccata Arpeggiata, olyanokat inspirált, mint pl. a L’Arpeggiata, de fura ez a névazonosság, nem?

A piros Codex lemez, Santiago de Murcia lejegyzéseivel, ez meg kultlemez lett, sokan kezdik páncélszekrénybe őrizni, annyira keresett és ritka, most cirka 103 GBP plusz posta egy finom használt-karcosért, és a miénk. És ne feledkezzünk meg a 'cicis-pillangós' lemezről, amelyen szóló lantdarabok sorakoznak a francia barokkból, ez meg olyan lett, hogy a lantos lemezek két csoportra oszthatók, az egyik csoport ez a lemez egyedül, a másik, az az összes többi, rakásra…

Csak egyetlen példa, hogy miről is van szó: itt egy amolyan zenei aláírásféle, a híres Gyilkos Szépség, Gaultier-től, egy fél perc részlet, ahol akár meg is gyanúsíthatjuk, hogy saját díszítését duplán montírozta valami stúdiótrükkel, pedig semmi különös, csak egy kicsit belefeledkezik a zenébe...

Ezek a fentiek nemzetközi díjak tömkelegét söpörték be – külföldön. Szép Magyarországon még mindig ismeretlenek, igazából a kánonba nem férkőztek be. A Bartókon kétszer is elakadnak, mire felkonferálják valamelyikből a két és fél percet évente, annyira szokatlan.

Ez a lemez, amelyről most szó lesz, teljesen más világ. Johann Sebastian Bach csillagrendszere.

Az előadó miatt, mivel ugyanaz, most nem lehet eltekinteni attól, hogy a fentiekkel valamiféle enyhe összehasonlítósdiba ne keveredjünk bele….nincs mit tenni, elég sokat forogtak nálam, és aztán mindenkinél, akit csak sikerült megfertőzni, és lehetséges, hogy pont ezek után kerül a lejátszóba a Bach lemez..

Szóval, fussunk neki, kilégzésre indul a manőver, hogy ez a zene milyen?, hát, a fentiekhez képest szürke, művi, német, metronómos; bonyolult, teli matematikával, fúgákkal és ellenpontokkal, és szép, de rendkívül unalmas és kifordított harmóniákkal.
A meteorológiai determinizmus tapintható, nem tehetek róla. 

Ugyanakkor mestermunka, ez tény. 

Hideg protestáns racionalitás. 

Valami olyan, amelyet a zenészek és a zenetanárok rendkívüli mód szeretnek, mert állandóan ezzel nyomták őket az összes zeneiskolában Magyarországon, ahol bizonyos zenei csakrák és ablakok így örökre bezárulnak, és kinevelnek egy olyan közönséget, amely a szürke 250 árnyalatáért lelkes, tiszta szívvel. Soha ne becsüljük le őket; vitatkozni pedig teljesen értelmetlen. Mert életükben nem hallottak egy Spinacino darabot, azt sem tudják, hogy festő-e vagy mesterszakács, esetleg hosszútávfutó; vagy egy da Milano fantázia, az meg mi??, Dowland esetében max. valamelyik régi nyálas vibrátós Flow my Tears jut eszükbe 1972-ből…meg az, hogy a barokk lant, az a fejlődés netovábbja, a viola da gamba meg a múzeumba való, minek tanítani…Nem egyszerű itt Magyarországon a helyzet.
Mekkora szerencse, hogy nem a Zeneakadémia vásárolja a lemezeinket.

Lássuk, mi lesz ebből a nem-természetes zenéből, amikor a szabad zenék erős kedvelője megpengetni. Annyira erős a kontraszt az előadó és a zeneszerző között, hogy azt várjuk, hogy valami AC/DC robbanás lesz, és Lislevand kirohan a stúdióból, hogy ez neki egyszerűen nem megy…

Hát valami mégis megpendül, ez hallatszik. 

Először is, felékszerezi. 

Díszítésekkel.. 

Amelyek elképesztőek. 

Életet lehel bele. Lereszeli a szúrós széleket. Forgatja, megrázza, a spektrum összes színeivel felékesíti az alap-szürkét. Olyan fordulatok bukkannak fel, hogy kételyünk erőssé válik, mármint a kottahűséget illetően. Aztán belevisz valami olyan gördülékenységet, amely a kb. 15% befogadhatóságot feltornássza legalább a fele körülire; a szögletes dallam marad ugyanaz, de a tálalás egyenesen remek. 

Annyira szép a herendi porcelán, hogy a leves íze tág határok között mozoghat, akkor is ízlik. 

Egy kortárs, vagy egy varázslat nélküli 1700 körüli festményt nézünk, tudjuk, hogy a szomszéd szobában ott egy Raffaello, de itt meg a kép kerete olyan, hogy  kicsi Cellini-féle sótartók alkotják, szóval odamegyünk, és közelről gyönyörködünk benne, akármilyen is a kép. 

És ami igazából furcsa, minél díszítettebbek a darabok, annál komolyabbak, olyan igazi emelkedett-félék.

Az ékszerészmester briliánst készített.

Az alapanyag:

:

Ez lett:

Ilyen ívekkel:

Igen, finom, de amíg hallgatjuk, feltétlenül tegyük félre a fent említett lemezeinket, legjobb, ha  kölcsönadjuk őket egy időre, valamelyik messzi barátunknak, aki azért vigyáz rájuk, de nem engedi figyelmünket elterelődni Bachról. 

Akinek a Máté-passióját soha nem fogom bántani, akkor sem, ha esetleg nem annyira tetszik, maximum mutatok mellé egy finom Monteverdit, hogy táguljon a horizont, ne legyen monokultúra. 

Mert remekmű. 

Egy Goldberg-variációk, mondjuk a Glenn Gould féle, az is egy nagyszerű dolog, akkor is, ha én pl. csembalón szívesebben hallgatom, aztán meg inkább Byrd meg Frescobaldi után nézelődök.. 

Ezt a lemezt másért ajánlom. 

De akkor miért, ha nem is jó?

Mert nem árt pl. helyesen kérdezni. Ez a zene, a saját koordináta-rendszerében nagyon jó. A késő-Barokk kiüresedett, sokszor mindenféle szellemi tartalom nélküli rizsporos sablonjai közül toronymagasan kiemelkedik. Mert üresnek nem üres, ez bizonyos. Nyilván, ha szélesebb spektrumot nézünk, akkor meg az látható, hogy egy arisztokrata, magas-metafizikájú lant-történelem lehanyatlása után próbált valami Bach visszaemelni a porból, de a régi fénykort már nem tudta megközelíteni, bármennyire is szép törekvése volt a Reneszánsz high-art polifóniáját újraszintetizálni. Amiért amúgy nagyon tisztelem.

Meg azért, mert nagyon ritka az az előadóművész,, aki egy sikeres újraélesztést képes végrehajtani egy halott-szerű dolgon. Szinte képes a zene alapszövetét átstrukturálni; majdhogynem egy szívátültetés. És az újszívesek ma már sokáig élhetnek. 

Tehát az itthoni zenészeknek, zenetanároknak, legalábbis a legtöbbjüknek, feltétlen jó lesz. Ez van, ők mennek a fősodorral, soha rosszabbat. Bár megjegyzem, hogy gyerekeink zenei nevelése az ő kezükben van….

Aki meg kicsit továbbmerészkedik, annak legyen egy fonál, amely behúzhatja őket egy másik filozófia, egy másik metafizika, egy másik zenei galaxis labirintusába. 

Remélem, a Minotauruszon kívül mást is találnak majd.

_______________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15