Alhambra

Egy barátom most van kint a messzi Granadában. Azt gondoltuk ki, hogy ő úgy utazik, én pedig így, aztán majd megbeszéljük…

Alhambra.

Granada északi részén található erődítmény. Van róla adat elég, a Wikipédia meg a régebbi lexikonok hosszú oldalakon foglalkoznak vele. Kicsit komolyabban belenézve a témába, kiderül, hogy ezek csak az akadémiák és tudós társaságok kánonba emelt, leginkább turistáknak szóló félüres frázisai.

Ugyanis a homály és az összevisszaság egyszerűen lenyűgöző. Már a névnél elakadunk. Mert a kedvelt formula, az arab 'al-hamra', hogy vörös erőd, tetszetős, csak az a baj, hogy itt nem vörös semmi, és nem is volt az soha. Sem a homok, sem a lemenő nap. 

Az ÉK-i tájolás enyhén szólva szokatlan. Hogy ki építette?, nos, egy tucat névről vitáznak a mai napig, meg arról is, hogy milyen alapokra épült, ha volt valami előtte egyáltalán. Az építésről semmilyen leírás nem maradt fenn, pedig bizonyos, hogy több évtizedig tartott.. Aztán minden jelentősebb uralkodó beleépített valamit, innentől a káosz már óriási. És hogy erőd? A régi korokban stratégiai jelentősége csekély volt. És erődnek, katonai szemmel, teljesen alkalmatlan, mert teli volt a falhoz közeli magán-rezidenciákkal, fürdőkkel, gyönyörű luxuslakosztályokkal.

És legfőképp, olyan díszítésekkel, hogy az ember már annyira fejbe van verve a szépségtől, meg attól, hogy ez a szépség ennyire, de ennyire hihetetlenül szép, hogy azt hiszi, hogy ezért szédül, hogy ezért érzi úgy, hogy elkábították a falak és az oszlopok és a padlózatok és a mennyezetek, a lélegzetelállító finomsággal kifaragott díszítmények, hogy rárogynak a csempék és a falfelületek, a patkóívek és a szalakritos boltozatok fokozhatatlan, kimeríthetetlen végtelenjei…

Palotának viszont túlságosan erőd jellegű ez a 27 torony által őrzött labirintus, ahol az eltévedés a sok csak-majdnem-derékszög miatt garantált..

Az Alhambra semmilyen tervszerűséget nem mutat; építészetileg inkább egy kérdőjel-gyűjtemény, így belsejében nincs helyes út, sőt, egyáltalán út sem, amit esetleg követhetnénk, mert az udvarok és termek nincsenek összekötve egymással, mint ahogyan megszoktuk. Mintha csak önmaguknak valók lennének, mint ahogyan az Alhambra önmagának való, semmilyen rendszerbe illesztést nem tűr el. 

Az Alhambra tálcán kínálja a tudást, a totális megérthetetlenség tudását.

Az aszimmetrikus díszítések folyondárjairól és örvényeiről köteteket írtak tele, a girih lehetetlenül precíz térkitöltése matematikusok generációit izzasztotta meg, a mai űrtechnológiás szuperszámítógépek is komoly másodpercekig gondolkodnak ezen a feladványon.

Aztán, nyilván van sok történelmi tény.
Például, 1492, amikor Granada elesett, a mórokat végleg elűzték, jöttek a Keresztény Királyok, a Reconquista beteljesedett.

Azóta ott áll az Alhambra egyedül a hegyen, mert nem rombolták le, az arab kultúra és ornamentika betetőzéseként, de immár arabok nélkül – tehát soha nem lesznek kifejtve a titkai.

 

…fennmarad kivilágítva, magányosan, végtelenül, tökéletes mozdulatlanságban, értékes köteteivel, haszontalanul, ronthatatlanul, titkosan.

Ha már így alakult, és még mindig érdekel ez az egész, célszerű valami olyan dologhoz fordulni, amely nem magyaráz, nem betűzi le az igazat, nem mondja meg az egyedüli tévedhetetlent, de mégis, valahogy belülről válaszol.

Igen, a zene. Mint annyiszor.

Az ibériai régizene talán ettől az erős arab hatástól ennyire különleges. Mert pontosan úgy történik, mint az asztrológiában, vagy, a realistáknak, a genetikában. Két erős dolog, mint az arab zene és a spanyol (reneszánsz)zene összekeveredésekor nincs soha kiegyenlítődés, nem lesz langyosvíz.
Nem lesz kékes-barna szemszín.
Nem lesz az, hogy egy uralkodó jelleg kap egy konformista behatást, és akkor majd lesz egy nem-annyira-uralkodó jelleg. 

Nem.

Bonyolult rekombinációk lenyűgöző sorozata, látens, egy sor generáció után előretörő furcsaságok, ragyogó kékszemű gyermekek érthetetlen felbukkanása, ártatlanul piruló postások és pizzafutárok, komplikált oszcillációk tömkelege.
A komplexitás növekedése tapintható, hallható.

Begona Olavide.

Neve egyet jelent azzal, hogy psalterion.  

Igazi szakértő a témában, számtalan verzióján játszik, ill. tanítja.

Egy hangszer, amelynek utolsó fénykora az 1300-as években volt. Hogy valami régieskedő  antikolós kihalt-furcsa-izé-instrument, ami kap 10 sort a lexikonban és kész? Nem ennyire egyszerű a történet. Egy francia psaltérium-fan, Marin Mersenne, 1635-ben, a Harmonia Universell-ben kereken 1000 szót írt róla, ott a történet, a hangszer, kívül, belül, húrok, hangolások, játékmódok, szóval minden, ami fontos. Követői, nem is annyira kevesen, ma is életben tartják, immár szép zenei hagyományt létrehozva, újból.

A magyarországi vonatkozás? Az itthoni régizene-sivatagban egy gyönyörű oázis fantasztikus előadásokkal örvendeztet meg olykor.
Tóth Emese a téma szakértője, énekes is, és úgy játszik rajta, hogy boldog lehet az, aki egyszer is hallotta…

Begona  ezen a lemezen a Paniagua körben zenél, ez a társaság az egyik központ a spanyolországi régizenében. Mert van nekik sok. Micsoda egy hely lehet…innen ezt kb. lehetetlen elképzelni. 

Mudejar. 

Azok a muszlimok, akik nem tértek át a katolicizmusra a vereség után. Sőt, ottmaradtak, és továbbra is tartották Allah szent hitét.

Micsoda egyenes dolog volt ez.

A repertoár kellemesen ismerős, a Reneszánsz ibériai slágerei; egészen addig tart a könnyed érzés, amíg el nem kezdődik a lemez. Mert valami más. Valami több. Felismerjük, persze, a portugál Folia-t akár az első két akkordjából is, adjatok egy gitárt, fülre lepengethető elsőre. Hogy kellemes?, hát, azon itt kicsit túlmentek a dolgok.

Az Alhambra oszlopfő-díszítései ülnek a hangokon; az arabeszk végtelen és szakasz nélküli útvesztője, ugye, emlékszünk, hogy Püthagorasz lefejeztette azt a tanítványát, aki feltette a kérdést ezekről a furcsa-fajta számokról?, ma is így hívjuk őket, hogy irracionális számok, mert ilyen igazából nincs, de mégis van, bár, szó szerint, se vége, se hossza, fiktív létezés, de mégis bármikor lerajzolható. A barátom, aki most ott bolyong a palotában, matematikus, egyszerűen nem értem, hogy fér ez a képtelenség, ez a kanonizált őrület a fejébe?? Ami ott van az Alhambra kapureliefjében, ott a Las Vacas variációiban meg a korszerű fraktálanalízis függvényeiben. És igen, a gyök 2, a négyzet átlójában is, amikor átváltozik háromszöggé, ami amúgy totálisan lehetetlen…

A hangszerek erről szerencsére nem tudnak, más felsőbb összefüggés szerint számolják a megszámolhatatlant, és mutatják a megmutathatatlant.

Pasebase el Rey Moro – pont Granada vesztéről szól az ének, arab szemszögből. 

’Keresztény bajnokok’ – így a szöveg. Micsoda szép tisztelete a halálos ellenségnek….

Begona hangja teljesen illeszkedik az Alhambra metafizikájába. Mert keretbe nem illeszthető.

Hogy milyen?, hát édes, lenyűgöző és megható, de kemény, mint egy kardsuhintás, parancsoló, és egészen sötétmély feketés színekkel, mesél és kérlel és imádkozik és megidéz egyszerre. A hangján azok a díszítések…egyszerűen nem hagy békén. 

Szinte félelmetes. 

Ahogy énekel, ott ropognak a régi hősök csontjai valamelyik elhagyatott granadai katakombában, az örökkévaló lelkük pedig egészen világító izzást kap…

Aztán lesz majd egy üveg jó bor, és a barátom mesélni fog Alhambráról.

Nagyon várom.

Addig is, itt ez a lemez.

Hallgassátok meg ti is.

*         *         *

____________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14

Idézetek:
Krasznahorkai László: Távoli felhatalmazás

Jorge Luis Borges: A bábeli könyvtár