Antonio de Cabezón
Spanyol szerző, még a Reneszánsz idején, 1500-as évek első fele.
Életútját nagy vonalakban, tisztségeit, kiadott műveit kb. ismerjük, meg hogy a legnagyobb hatású ibériai billentyűs komponista, de személyéről, hogy milyen ember volt, gyakorlatilag semmit sem tudunk. Képmás is csak néhány maradt fenn, ráadásul ezek is erősen vitatott ábrázolások.
Zenei neveltetése ilyen szépséges helyen történt:
Egyívású volt V. Károllyal, a császár, akinek uralkodása alatt Spanyolországban a zenei kultúra érthetetlen magasságba emelkedett, Golden Age, a mai napig így hívják ezt a korszakot. Cabezón pedig mindvégig az Udvar alkalmazásában maradt, mint orgonista, zeneszerző és tanár.
Művei két fő gyűjteményben maradtak fenn, a Henestrosa-féle Libro de Cifra Nueva (1557), és a fia, Hernando által kiadott Obras de Música para Tecla, Arpa y Vihuela (1578)
Tőlünk nyugatabbra rendkívül népszerűek billentyűs művei, Paola Erdas ezekből ad egy nagyon finom válogatást.
CD be, lássuk.
Kezdésből, rögtön az első néhány ütem elég arra, hogy kiderüljön, itt valami egészen különleges dolog készülődik. Mutasd meg az első tíz másodpercet, megmondom, hogy miféle lemez lesz – ez itt teljesen érvényes.
Tiento – mi is ez a furcsaság?, egy ibériai specialitás, gyakorlatilag egy többszólamú fantázia. Azért furcsa, mert tényleg fantázia, igazából, nem csak a neve, vagyis teljesen szabad, mentes a későbbi fúga, vagy majd a toccata szerkezeti szorításaitól. És mindehhez egy nagyfokú dallamosság, amely erősen szokatlan, ha a reneszánsz, vagy akár a későbbi, Bach-korabeli polifóniára gondolunk.
Aztán egy szépen átgondolt elv szerint sorakoznak a darabok, mint egy-egy drágakő egy hosszú nyakláncon. Gregorián dallam, énekelve – Lia Serafini adja a rövid betéteket -, utána ugyanez de Antonio, lesz régi chanson és még régebbi profán darab aztán ismét antifóna és variációja ugyanilyen módon.
A csembaló az ismert dallamokat átlényegíti, még jobban elemeli a földtől. Úgy tűnik, a kibontások és a variációk egy mélyebb birodalomba engednek betekintést.
A csembaló az ismert dallamokat átlényegíti, még jobban elemeli a földtől. Úgy tűnik, a kibontások és a variációk egy mélyebb birodalomba engednek betekintést.
A Las Vacas, régi ismerős, három verzióban is szerepel
A Pavana Italiana-t meg én hallgatom meg hirtelen háromszor egymás után.
A hangszer egy 1652 Couchet kópia, igen, a Rückers-dinasztia megint, és Antwerpen, a régi billentyűsöknél tényleg sokszor ide jutunk. Aztán kapott egy másik manuált és újabb dekorációkat, Versailles-i angyalkákat meg némi aranyat, mármint a festékben, bőven mérve.
A fedél alatt a latin mottó, Haec si contigant mundo quae gaudia coeli, vagyis ami Evilágban örömteli, az a Mennyekben is az lesz, ez érdekes, mert mintegy fordított módon való megerősítése a felső harmóniák Földre kerülésének, amelyeket megszoktunk a régi zenéknél.
Interaktív, ma ezt mondanánk.
Szakrális interaktivitás.
Micsoda finom régizene-meghatározás…
Amikor összehasonlítjuk a hangját egy későbbi, sokmanuálos-fémhúros hangszerrel, mondjuk Franciaországból, finom ellentmondásokba sodródhatunk. Mert a tónus egyszerűbb, jóval kevesebb a felhang, ez még akkor is hallatszik, amikor egyetlen billentyűt ütünk le.
Interaktív, ma ezt mondanánk.
Szakrális interaktivitás.
Micsoda finom régizene-meghatározás…
Amikor összehasonlítjuk a hangját egy későbbi, sokmanuálos-fémhúros hangszerrel, mondjuk Franciaországból, finom ellentmondásokba sodródhatunk. Mert a tónus egyszerűbb, jóval kevesebb a felhang, ez még akkor is hallatszik, amikor egyetlen billentyűt ütünk le.
Kicsit nyers, csiszolatlan. Szép analógia adódik a drágakövekkel.
A gyémánt, amikor felkerül a bányából, ékszernek alkalmatlan, akármekkora nagy is, hogy miért?, mert a szerkezete, a formája, az optikája még messze van attól, amit egy briliáns fog majd kínálni a megmunkálás után, ahol a kő egy része elvész, de ahol olyan szögeket és síkokat kap, amely a tükröződéseket és fénytöréseket úgy rendezi, hogy a szakértő szem tízméterekről észreveszi egy félhomályos teremben akkor is, ha csak egy gyűrűben csillan meg egy szép kézen.
Persze a káosz egyre növekszik, mert akkor ez művi ragyogás, egy mesterséges, kitalált természetellenesség?, nos, aki látta már ezt a csillogást, az bizonyosan nem ezt mondja, és a sokhúros, bonyolult csembalók hangjában is szépség-növekedés figyelhető meg.
De most akkor is jobban esik az egyszerűség. Közvetlenebb, nincs az a szép, aranyszálakkal átszőtt csipkefüggöny, amely olykor pont a lényeget fedi el, vagy teszi kifejthetetlenül titokzatossá.
Paola Erdas.
Nézzünk rá. Csak bátran.
A fenti mottó rá is érvényes, feltétlenül.
Finom, módfelett érzékeny játék. Ahogy csak a nők tudják. Amúgy teli vagyok hölgy régibillentyűs-előadókkal, nyilván, nem véletlen.
És pazar zárásként itt a híres Pavana Glosada, ez a dallam, amely a címből ítélve egy szimpla tánc, pavana-variáció, amelyen nincs a bonyolult szerkezetek briliáns csiszolata, de valami mérhetetlen ragyogás árad belőle.
Annyira átható, hogy akaratlanul arra gyanakszunk, hogy egyfajta zenei archetípus, a kollektív tudattalanunk része, amely mindig is ott volt és ott van, szorosan az alapminőségek mellett. És akkora belső ritmussal, hogy soha, de soha nem kellett semmiféle ritmusjelzés a helyes megszólaltatáshoz, mint ahogyan tényleg nem is volt a régi lejegyzéseken.
És ezen a 2008-as koncertfelvételen Triesztből, teljesen természetesnek tűnik, hogy egy indiai ritmus úgy rá tud kapcsolódni, mintha nem lenne kétezer év, két kontinens és tízezer kilométer távolság közöttük…
Néhány hallgatás után annyira mélyre beül, hogy napokkal utána, amikor egy gitár kerül a kézbe, már a hangolás közben óvatosan elkezdjük keresgélni az akkordjait, csak úgy fülre, igen, meglesz az a négy hamar, aztán csak azt vesszük észre, hogy már fél órája megy a glosados gyártás, itt, a szobában, 500 évvel Cabezon után, na, csak ezt látná, de nem látja, merthogy vak volt, meg jó rég meghalt, de akkor is, ugye, értitek?
_________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12
