Érdemes mindent a borítóval kezdeni; kicsit kézbe fogni, gondolkodni. Madonna-kék, meg koszorú, lesütött tekntet, szép ajkak imát formálnak. És ez biztos? Mert a szeméből meg az látszódana, hogy ’ma nem jó, gyere holnap….’ Szűziességében zaklatóan szép – láttunk már ilyet, talán többet is, mint gondolnánk. Ez a finom kettősség nyilván ránk van bízva, vagyis mi nyilatkozunk meg a kép előtt, nem pedig fordítva, és a zenét hallgatva is pontosan ez történik.
A kiadásról már volt szó; talán a legnagyobb ívű project a jelenkori komolyzene-iparban.
Mi is ez a cím? Nagyboldogasszony Vesperás, pontosabban itt Szűz Mária mennybevételének ünnepéről van szó, tehát nem mennybemenetel, ez az árnyalatnyi különbség teológiai szempontból igen fontos, ne keverjük össze. A legnagyobb Mária-ünnep, melyet már az V.században megültek, akkor még a dormitio (elszenderülés) emlékezetére, aztán a későbbi évszázadokban nagyon szép szertartás lett belőle, augusztus 15.-én tartják, a velencei bemutató is vélhetőleg ezen a napon volt, valamikor az 1720-as években.
Egyetlen gond adódott: ez a nevezetes vesperás elveszett; a századok és a lagúnák lenyelték, megették, kicsi szétszóródott részecskéi maradtak fenn. Tehát megint helyreállítási kísérletről lesz szó – láttunk már ilyet, a régizenében ez majdhogynem gyakori, emlékezzünk a Cavalli operára, Rameau képzelt szimfóniájára, vagy a Recercare együttes koncertjeire – tehát létező Vivaldi művekből egy rekonstrukció következik.
A téma komoly, és egy vesperás mindig komoly eszmeiségű, akkor is, ha a színhely a forgatagos és csapodár Velence, vagyis kellő hozzáértés nélkül egy ilyen project nagyon félresikerülhet. Amikor viszont ránézünk az előadókra, aggodalmunk el is múlt, hogy miért?, mert a remek szólisták mellett ott a Concerto Italiano, és leginkább Rinaldo Alessandrini, az ötletgazda és a szellemi kreátor, aki a zsinórpadláson összefogja a dolgokat, őbenne ezen a területen hunyott szemmel megbízhatunk.
Elég, ha a kiadott Monteverdi madrigálköteteire gondolunk, amelyek referencia felvételek lettek. Mint ahogyan ez a lemez is: külföldön akkora csíkot húzott, mint egy meteor a csillagfényes égbolton. Itthon meg az artworkon értetlenkedtek…a zenéről szinte semmi.
Mekkora szerencse, hogy nem a Zeneakadémia vásárolja a lemezeinket.
A dupla albumon 68 track, és legalább 30 olyan, amely őrületesen jó. Nézzünk párat, csak úgy érzésből,. amolyan degusztációs bemerülésként
In medias res, legyen először a Tecum Principium, középről egy gyémántberakás, és a velencei kontraalt, emlékszünk rá, remélem, Sara Mingardo A hangja egészen mélyre hatol, a bőr alá, rezegteti a csontokat, lelkünkben pedig egyenesen egy attack, fiziológiailag egy szubmolekuláris rekombináció, akkora, de akkora hangi kiterjedéssel, hogy a gyengébb audio rendszerek kétségbeesett torzítással csodálkoznak erre az égi tüneményre.
Vivaldi az azóta híressé lett lombard ritmust használja; a continuo most portativ és lantok, együtt lüktetnek azzal a belső forrongással, amely kiárad és megtölt. Később pedig ledöbbenés azon is, hogy bonyolult, szerteágazó történetnek halljuk, pedig mindössze két sort ismételget…hiába nézem a szövegkönyvet még egyszer…tökéletes zene, ennyi.
A szerkezetbe belenézve hasonlóan lenyűgöző rendszer bontakozik ki, mint Monteverdinél, a zsoltárok, a himnuszok és a Magnificat hálaéneke mind-mind megkapta a zenei megfelelőjét, de valami mégis más lett. Nem az eltelt 100 év miatt, hanem mert egy olyan zeneiség emelkedett ki az ékszerdobozból, amelyhez hasonló előtte kevés volt, utána pedig már nem született többé soha. Az ékszerdoboz Velence, a város, ahol az utcák vízből vannak, és a lakosok csónakkal mennek a dolgukra, tízezer kurtizán jutott a 120 ezres városra, de ahol a művészet csomópontjai még a halpiacon is jelen voltak.
Amúgy Velence és Vivaldi, szinesztéziás szinonimák, hogy miért?, egyszerű, mert Velence a városok között pontosan az, mint Vivaldi a zeneszerzők között. Furcsa és különleges, finom, dallamos, semmi mással össze nem téveszthető.
Gloria Patri
Finom, sejtelmes kezdés, megint valami lüktet, a szakasz zárása brutális, a zenekar beledobbant, betöri azt a hártyát, amit kezdünk odaképzelni, aztán kezdi Roberta Invernizzi, a milánói szoprán, a hangja egyszerűen felrepül az égbe. Semmilyen korlátot nem érezni, azt csinál velünk, amit akar, picit mutat magából, aztán visszavonul az öltözőszobájába; és közben annyira dallamos, hogy a sarki halárus elsőre elfütyüli, benne marad a fülünkben, odarezonálta magát.
Amikor átsuhan rajtunk egy kis késztetés összehasonlítósdira, mondjuk J. S. Bach zenéjével, akkor valami olyasmi derül ki, mint amikor Velencében egy félhomályos templomban sétálgatva az elképesztően faragott padsorok mellett, egyszer csak ott figyel egy Bellini kép.
Nézzük a Madonnát, és le kell, hogy üljünk, mert a lábunkból kiment az erő, északon a protestáns templomban meg álldigálunk a meszelt fal előtt, és törjük a fejünket, hogy a reformáció a fürdetővízzel talán valami fontosat kiöntött. Finomabban fogalmazva, egyik alma, másik körte, mindkettő kivételes Mester volt, azt mondják, de Bach szerkezet-orientált, Vivaldi pedig dallam-orientált. Vivaldinak egészen hihetetlen vénája volt a melódiához, korunkban bizonyosan first class slágerszerző lenne.
Megfigyelhető, hogy mindig hagyta a dallam eluralkodását az első taktusoktól kezdve; amikor egy másik szép harmónia jutott az eszébe, akkor rögtön ráültette az addigiakra, kifejtés nélkül, gyakorlatilag az alapverzió kifutását sem hagyta békén, rögtön felékszerezte, csak úgy engedte tovább.
Ehhez aztán kapcsolódik a Barokk rendkívüli eszköztára, amelyet mintha egyenesen Vivaldinak találtak volna ki. A sok közül az egyik, amit erősen szeretett: versenyműveknél, de legfőképp az áriáknál különösen kedvelt volt a gyors-lassú-kidíszített-gyors szerkezet. Napjaink dívái szinte henteregnek ebben a lehetőséghalomban, őrjítő koloratúra-akrobatikák, zseniálisan kimódolt hang-megcsuklások, szívelszorulások, ordibálások és sóhajtozáshalmok teszik egy jó színházi előadássá a kottában rejlő remekművet.
Sternite, Angeli ária.
Óriási kezdés, hatalmas lendület, élet, napsütés, Velence, kicsit megrázza a legémberedett tagokat, megint Roberta Invernizzi, itt most egy őrült versenyzés a zenekar és az énekes között, tökéletes összhangban, fenomenális ez az éneklés, igen, neki most pont olyanja van, hogy így beszél velünk, így közöl dolgokat, a végeken olykor odatesz még egy kis trillát, amott egy díszítés, aztán egy mű-bicsaklás, de nevet, nekünk elakad a lélegzetünk, ő csak beszél tovább, folytatja, kicsit csodálkozik, hogy nálunk talán nem így megy?….
Az emberi psziché rendkívül fogékony az ilyen fajta harmóniákra; Vivaldi ma jobban divatban van, mint bármikor. Hogy a Négy Évszak már csonttá rágott váz?, ne dőljünk be, az a zene rendkívül jó most is, nyugodtan szeressük, én bármikor kiállok érte, és erről nagyon jól tudok vitatkozni - nyilván legyünk óvatosak, az internetes keresési metódusok tömbösítik a Négy Évszak tucatok százait, egy vödör eperfagyi után természetes, hogy hányinger lesz, akkor is, ha valakinek az eperfagyi ab ovo finom dolog..
Amen
Egy szép lezáró része a könyörgésnek. Vivaldi szemrebbenés nélkül koloratúra-áriát csinált belőle.
Mégis hitelesebb, mint sok-sok Ámen, amelyet hallottunk zeneművekben. Hogy lehetséges ez?, ez kicsit bonyolult, valószínűleg a Nápolyi Iskola beszűrődése, a Velence-Róma-Nápoly tengely meg a pszichológia adja a választ. Meg a napfény. Nagyon hasonló, mint Pergolesinél, a mezítlábasan menetelő, Mária zászlót lengető lelkekben ott a pompa belül, meg a ragyogás, akármilyen össze-visszák, szertelenek és piszkosak a hétköznapokban; ez az őszinte hit és életérzés teljesen ugyanaz marad a velencei extravagáns ruhaköltemények alatt is.
A protestáns észak elfojtásokkal terhelt élre vasalt szertartásosságról meg a Bergman filmek vívódó, törött belsejű lelkésze jut eszünkbe, aki kenetteljes hangon beszél, közben meg bezárja a gyerekeket, és veri a feleségét…
Ez a lemez, ahogy a Concerto Italiano elénk tálalja, teljesen olyan, mint egy slágerlista; ahogy haladunk benne, egy idő után képtelenség kedvenceinket fejben tartani, mert mindegyik tetszik, egyre jobban.
És ami a lényeg, amelynek jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni, valahogy mind komolyabbnak érezzük a dolgot, a himnuszokat meg a rövid antifónákat kétszer is meghallgatjuk, kedvünk támad kicsit latinból fordítani, meg belemélyedni, hogy miről is van itt szó igazából, meg némi teológiai frissítést valahonnan felszívni erről a vesperás témáról.
Közben a dallam már a szőnyegben van, meg a bútorokban, kiárad mindenhová, a körmünk alól is szivárog, lelkünkbe hatol, más emberek leszünk tőle.
Ez Vivaldi.
Hallgassuk, amikor szomorúak vagyunk; ha jó a kedvünk, akkor meg azért, ezen kívül bárhol, otthon, az utcán vagy az erdőben, a fodrásznál és a péknél, piacon vagy a sivatagban, paplan alatt vagy a kilátótoronyban; úszás közben vagy állófogadáson.
Autóban full hangerőn különösen élvezetes.
Ritkán tetszik ennyire lemez..
És nektek?
_____________
Képek:
