Bach: De Occulta Philosophia

Van egy Glossa lemez, amely nagyon idekívánkozik.

Újrakiadás.

Kézbe véve, az első a borító; a szokásos kiakasztó officina_tresminutos artwork - szerintem perfekt; külön téma lehetne, hogy miért, meg hogyan, meg miért kell, meg miért szörnyű, stb…

J.S.Bach zenéje engem ritkán ragadtat el, írásra meg különösen ritkán, de itt egy különleges dolog történt.

José Miguel Moreno, aki amúgy is fontos számunkra, mert 1992-ben testvérével létrehozta a Glossa kiadót, szóval, 1998-ban gondolt egy merészet, fogta a Christ lag in Todesbanden korál-kantátát, a BWV 1004-es D-moll Chaconne-t, amely hegedűre íródott, fogta a barokk lantját, és leült Emma Kirkby szoprán-, és Carlos Mena tenoristenséggel, és a 'between the lines' filozófia mentén, mely a szerző rejtett, a sorok közé kódolt plusz üzenetét próbálja kifejteni, megalkották/felvették a Chaconne-Tombeau from partita BWV 1004 ártatlan címet viselő track No. 1.-et.

Bach zenéje szinte kivétel nélkül rejtvényfejtő-bajnokságok kiindulása lehetne; itt sincs másképp; ha kicsit belenézünk ebbe a BWV 4. kantátába, rengeteg érdekesség tűnik elő. A korál egy 12. századi himnusz, melyet maga Luther írt át először 1529 környékén, innen már lutheránus himnuszként futott, aztán Bach kicsit megmatekozta, és 1707-ben már mint templomi kantátát mutatta be, az első az ilyenek között, így az eredeti dallam, szinte csak mint egy Cantus Firmus vészelte át ezt a műtétet.

A mű egy komplett zenedráma, nagyon komoly szöveggel, stanzák száma hét, plusz a sinfonia, az utolsó stanza igazából egy Tombeau, amely az első feleség, Maria Barbara halálára íródott; továbbá tény, hogy komoly táblázatok foglalkoznak a szólamkiosztással. Ha pedig még beljebb nézelődünk a szonáták és partiták numerikus-tonális megfeleltetésein, akkor egészen meghökkentő utalások bontakoznak ki nevekre, a Szentírásra, és még sok egyébre. Immár a számmisztika határán álldigálunk; nyilván, ha Bachról van szó, akkor ezt komoly matematikának kell nevezni.
A Mester ekkor 22 éves volt – zsenialitásához kétség nem fér.

Akkor már a címet is értjük; az okkult, itt a jó értelemben vett rejtőzködő és elfedett dolgok filozófiájára történt az utalás.

A D-moll Chaconne pedig  Menuhin szerint a legnagyszerűbb szólóhegedű-darab – bár illendő lett volna megjegyezni, hogy a Chaconne már a Reneszánsz zeneiség vizein is szép csíkokat húzott…de valóban rendkívüli darab.

Az ötvözet olyan lett, hogy szerintem maguk a kohászok is elcsodálkoztak, mi került ki a beleöntött mindenféléből. Hármójuk között valami olyan interakció/átalakulás/megnyílás jött létre, amely teljesen más szintre emeli ezt a zenét, ill. az alapokat, melyből született. A két énekhang a lanttal valamiféle olyan szintézisbe torkollik, amely igazából kezd nem-annyira hasonlítani az eredetekhez.

Más szavakkal, valami új született.
Ez szerintem nagy dolog.

Az átirat átiratának az átirata, ennek ellenére ritkán hallani ilyen egybe-harmóniát. Vagyis eredetibbnek érezzük, mint a kiindulásokat? – talán csak azért nem, mert kicsit kitekert logika szerint, az a protestáns szögletesség, amely Bach zenéjére ab ovo jellemző, itt annyira feloldódott, hogy idegen műként ártatlanul hallgatva, valószínűleg valamely másik, leginkább délebbi szerzőt saccolnánk.

Hogy mi volt az oldószer?, hát több dologból is áll, akár úgy, mint a nagy teljesítményű repülőgép-üzemanyagok, hogy nagyobbat emeljenek a gázhő növelésével a turbinák fordulatszámán, vagy mint a speciális szerves sav-keverékek, hogy beoldják a  legmakacsabb rigolyás-meszes szerkezeteket is.

Elsősorban a két énekhang, amelyek már belépéskor lenyűgöznek.
Hasonlítanak?
Abszolúte nem. 

Emma Kirkby, angol szoprán, régizene-specialista, legalábbis 25 éve ez a hang valóban az volt, ma már nem annyira. Szép tónusú, tiszta, de modorossága engem nem vonz, ha magában hallgatom, vibrátói a mai dívák között már kissé avítt és romantizáló irányba húznak. 

Carlos Mena, spanyol kontratenor, a totális ellentét; nyílegyenes éneklés, ezerszínű villódzó aurával, egy igazi ritkaság, ma is alig-alig látunk ilyet a horizonton. Ezt a két hangot egy egészen felső emeletre repíti Moreno barokk lantja, vagy inkább az eszmeiség, amely megalkotta ezt a darabot. Egy tökéletes 120 fokos egység, igazi, stabil, mint a feldönthetetlen háromlábú szék.

Én a helyükben, ezt a 15 percet kiadtam volna egymagában is, annyira jó...majdhogynem megüt.

A lemezen 'ráadásként' még ott van az 1001-es szonáta és az 1004-es partita, lantra átírva, gyönyörűségesen. Hogy kinek melyik tetszik, mármint az eredeti hegedű- vagy ez a lant-verzió, az nyilván ízlés dolga, egy hegedűstől nem várható el az átszavazás, de még attól sem, aki az eredetibe szeretett bele. A komplexitás és a sokívűség amúgy már Bach idejében kínálta a feltételeket a sikeres átiratokhoz.

A hangminőség hibátlan; a Glossáéknál ez így megy, a hifi szerepéről meg annyit, hogy ahogyan javul a szett hangja, úgy felejtjük el átugratni azt az első, kontratenor-szoprán szakaszt, és rájönni, hogy ez maga a lemez...

J. S. Bach zenéje, meg átirat is, meg saját ötvözet is, mindez nem zavar abban, hogy megállapítsuk, ez a lemez rendkívül jó.




Feltétlen ajánlott.





Aztán, amikor már kicsit elteltünk vele, érdemes tovább haladni felfelé, vagyis visszafelé időben, és rácsodálkozni, hogy Moreno hogyan penget vihuelán 200 évvel korábbi dallamokat.

Ja.
De mi az a 'vihuela'...??
Erről majd legközelebb.

_____________________
Képek: 1-2-3-4-5-5a-6-7-8-9-9a