Tihany.
Ahol levendulát lehelnek az emberek, és a Balaton türöződik
a szemükben.
Tágas, nádtetős parasztház, bent végtelen kedvesség, ismerősök,
barátok. Egy nagy álom megvalósulása, immár évek óta.
Régizene Szalon.
Egy olyan különlegesség, amely
szigetszerűen kezd feltünedezni Magyarországon. Mi benne a nagyszerűség?
Két válasz van, egy bonyolult, meg az egyszerű. Ez utóbbi,
nyilván az, hogy ki kell próbálni egyszer, s minden világos lesz.
A másik meg azért bonyolult, mert oda kell visszamenni, hogy
miért is van így szétszakadva az előadó és a közönség, és innen, a mai korból
egyszerűen nem értjük, hogy ez nem egészen normális.
Hogy beülünk a MÜPA-ba,
ebbe a hangárba, egy lavór pénzért, 1199 másik ember lihegésében, 50 méterről
gyönyörködni a mákszemnyi zenészek előadásában, akiket nem is ismerünk, azt sem
tudjuk, szeretik-e az egészet, soha nem látjuk, hogy fognak meg egy pohár bort,
szereti-e a mákos süteményt, nem látjuk a szemüket a sok ál-csillogástól.
Itt minden más. Közönség 20 körül, pont kellemes egy nagy
szobában. Gyertyafény. Az előadó és a hangszer közel, annyira, hogy beleérünk abba
a titkos aurába, amely általában csak a zenészeket burkolja be. Totál
magánszféra-áthatolás. A közönség részéről: nincs békés szunyókálás, csapongás
ide.oda, intellektuális erőfeszítés van, mi is benne vagyunk a produkcióban,
kísérni, figyelni kell mindent. Cserében soha meg nem tapasztalt zenei
intimitás-élmény.
Kallai Nóra. Csellista és viola da gamba játékos. Szabadúszó
profi zenész, számos együttesben játszik, pl. egy hete, húsvétkor, egy
Máté-passió recitativói alatt adta az akrobata kíséretet, valahol
Németországban.
De ismerjük. Veszprémi születésű, a Prima-díjas Recercare
együttesben beltag. Ismerjük gambajátékát, csipkelődős humorát, és hogy milyen
zenéket szeret. Hogy sok mindenről miket gondol.
Műsoron Bach csellószvitek, és dall’Abaco darabok, lesz egy
Gabrieli is.
Jómagam – elég hadilábon állok Bach zenéjével, aránylag jól
el is tudom magyarázni, hogy mi a baj, de Nórival nagyon óvatos vagyok. Nem
csak azért, mert ő profi zenész, én meg csak szimpla zenehallgató – az már
régen volt, hogy ez számomra ijesztő legyen.
Inkább azért, mert az általam ismert zenészekkel szemben,
veszedelmesen jól vitatkozik. Mintha a Régizene Akadémián ezt is tanították
volna. Ráadásul a lipcsei mester rengeteg művét ismeri és játssza, kisujja
körmében a szolfézs tudománya, fejben egy rakás hangolási rendszer, a
hangszerről és a korszakról meg minden, amit kb. tudni lehet.
És, ami miatt
igazából elhiszem, hogy szereti Bachot, hogy a régebbi zenékben is jól mozog,
szinte az összes lemezt ismeri, amiről írok, viola da gambán pedig úgy játszik Sainte
Colombe-ot, hogy én már láttam embert majdnem sírni rajta. Szóval nem a
szokásos sznoboskodás, amit gyűlölök,
hogy Bach csellószvitek, jaj, az annyira
jó, kicsit rebegteti a szemét a Margitka néni, igen, na az, az a zene csúcsa,
közben a kiskosztüm kiválasztása a koncertre az igazi project, otthon meg
mindenféle sz@rt hallgat…
És persze, a legfőbb különbség, hogy én kiszállok a
légkondicionált turistabuszból, meresztgetem a szememet a templom
félhomályában, Nóri pedig egyenként, téglánként építi fel ugyanazt a
katedrálist, szó szerint a saját kezével és lelkével.
Ennek ellenére, szóban nem tudjuk meggyőzni egymást, rengeteg
példát és felvételt nyomok a csatába, itt a muníció rendkívül jó minőségű, a
nem-zenész külsős ráközelítés tisztaságát és elfogulatlanságát, a harmónia és a
dallam szeretetét, a Reneszánsz
filozófia nagyszerűségét, vitáink végén általában abba maradunk, hogy
mindenkinek tetszhet az, ami akar, a tágabb horizont soha nem hátrány, és hogy
talán az a legfőbb bajom, hogy nem találkoztam azzal az előadással, ami tényleg
megérintene, de ez meg ne legyen már feltétlenül a szerző hibája. Szóval a régi
Bach-ellenességem finoman átfordult egy hűvös, kellően távolságtartó, de
valamiféle tisztelet-félére, akkor is, ha a polcomon ujjnyi por van a lemezein.
Mert soha ne feledjük nézni a naptárt, a késő-Barokk
óriási kiüresedésére gondolok, a
rizsporban fuldokló unalomra, az üres szerkezetek közönséggyilkos önzésére, a
rengeteg rossz zenére, ami Európát elárasztotta. Egy korszakváltás soha nem
véletlen. Ezek közül Bach toronymagasan kiemelkedett, tulajdonképpen egy
gyönyörű Reneszánsz zenei-szellemiség-visszaállítási kísérletnek tűnik
munkássága.
A hangszer.
Barokk cselló.
Mondhatjuk, hogy a viola da gamba utódja.
Ránézésre hasonló, de a különbség, valahol mindig az a lényeg. Főleg a eszmei
különbségekre gondolok. Nóri mondja is, hogy ez nem egy 300 éves hangszer,
hanem egy mai, tehát az történt, hogy most az építők a modern csellóból
indulnak, tervezéskor visszaépítik, hogy olyan legyen, mint a régi.
Más szögek,
más húrfeszítés, kisebb hangerő, bélhúrok alkalmazása, amely jóval több
felharmonikust ad. De nem lehet több száz éves anyagokat odavarázsolni. Vagyis
úgy építünk oldtimer autót, hogy azért ott a motorvezérlő elektronika, és jó
minőségű, mai gumikat teszünk fel.
A gambán bundok vannak, a csellón nincsenek.
Ez lényeg. Hogy miért?, itt jön a filozófia. Gambán lefogáskor a húrvég a
bundra feszül, ott záródik. Szabad húr, vagy üres húr, így mondják. A
Reneszánsz eszmeiség. Mindegy, ki fogja le, ha kellően rányomjuk, a hang
ugyanolyan lesz, mármint nem a játékmódra, csak a lefogás fizikájára gondolva,
a személy, az most nem lényeg, . A csellón viszont az ujj szorítása adja a
húrvéget. Egy élő dolog. Az individuum-betörés, pont, mint a zenében. Annyira,
hogy az sem mindegy, hogy Nóri milyen kézkrémet használ. A húr végén ő van, szó
szerint, az ujja, a keze, a szívéig,
együtt rezeg, és, alul, mivel láb sincs, ő tartja, a lábszárán, kissé az
ölében, szóval nagyon személyes dolog lesz.
Kezdés.
Bach szvit. Ismerjük.
A hangszínezet, mindig az jön le elsőre, mert az valahogy
ott terem, rögtön, bármiféle harmónia kiépülése előtt, az egészen gyönyörű.
Szépen tölti be a teret. De jól szól ez a hangszer. Számomra a szokásos
Bach-feeling kezdődik, vagyis egy kimondottan szép indítás, mondhatni,
zseniális, aztán a melódia beletekeredik a bonyolultság labirintusába, nincs
mit tenni, Ariadné elment cipőt vásárolni, a dallamosság ott maradt a
retiküljében.
Nóri hangszertudása lenyűgöző, a bonyolult fogások tőlem másfél
méterre öltik magukra a zene-testet, az eleje lenyűgöz, de pár perc után
majdnem elveszek, de szinte még tetszik. Aztán valami egészen meglepő történik.
Dall’Abaco darab következik, szorosan, annyira, hogy az előző záró akkord meg
ennek a kezdete olyan, mintha ugyanaz lenne. Nóri előtte elmondta, hogy
blokkokat fog játszani, mindegyikben vegyesen Bach és dall’Abaco, aki ismeri,
majd hallja, aki meg nem, az nem, szerinte néhol nagyon hasonlók, szóval nem
magyarázta túl a dolgokat. Tehát kezdődik egy másik zene, mert azért nekem
nagyon másmilyen. Hogy milyen?, hát, felüdülés, ez a jó szó, legalábbis az
elején. Mert dallamos, virtuóz és nagyon mély egyszerre. Ez a szerző eleve
furcsa, mert a régi módban játszott, ne feledjük, már nagyon későn vagyunk,
annyira, hogy dall’Abaco beleélt az 1800-as évek legelejébe. Itt már nem érezni
az égi harmóniák egyenes lehozatalát, mint Bachnál, de még nem is zokog a
hangszeren sírva, hogy ő mennyire boldog, vagy éppen boldogtalan, mint kortársai
a romantikában. Inkább finoman karcolja és súrolja az individuumot, néha
belemerít az érzelmekbe, de aztán meg finoman távolról mutatja, a súrlódásoknál
lassú szikrákkal és belső tűzzel.
Minden műve elveszett, szinte ő maga is, képmás csak apjáról maradt ránk, ez a pár
Capriccio élte túl a századokat, a lejegyzés, mint valami vékony, de
molekulárisan erős pókhálófonál, aminnél fogva egy egész zenei birodalmat
húzunk kis a felejtésből, a semmiből, az Abszolút Vákuumból.
Aztán végig ez lesz a rendszer. Bach, Abaco-ba csomagolva.
Vagy fordítva? Egészen pazar ötlet. Egy Sandwich Spirituel, ahogy Hamvas Béla
mondja. Az eltérő rétegek összepácolódnak. A rideg és olykor lelketlen Bach
szvitek valahogy megtelnek melegséggel és szépséggel; a lazább zeneiségű Abaco darabok
pedig valami finom komolyságot kapnak, a riasztó kontraszt eltűnőben.
Amit Nóri a hangszeren művel, az valami különleges. A
vliágszínvonal fölött, picivel. Igazi profi, könnyeden és lazán játszik. Elsőre
és messziről ez látszik. De most túl közel ülünk…a bonyolultabb fogásoknál
dobolnak az ujjai a fogólapon, és kicsi, nagyon halk roppanásokat hallani,
annyira erősen szorítja….csak egyszer próbáljatok lefogni egyetlen húrt egy
csellón….
És mindezt úgy, hogy látszólag nem is foglalkozik a technikával, merthogy
az megy, nagyon megy, az az alap, lehet, de én
ilyet nagyon ritkán hallottam még, lemezről sem gyakori. Amire igazán
figyel, az maga a zene. Hogy mit is mutasson belőle. Végig megmarad valami
arisztokratikus hűvösség és enyhe távolságtartás. Nem olyan, mint a lelkes
amatőrök, hogy az utolsó molekulájukat is odaadják, de két perc után
kivéreznek. Nem adja a szánkba a mondanivalót. Inkább valamiféle koncentrálás
látszik, vagy inkább belehelyezkedés a zenei szövet mintájába. Teljesen és
totálisan ránk bízza a többit. Annyira, hogy nekünk kell, vagy inkább lehet,
megnyilatkozni, vagy állást foglalni. Békén hagy. De úgy, hogy utána napokig
ezen gondolkodunk…
Valahol félidőben, egyik darab végén feláll, azt mondja, de
nyikorog ez a szék, nem baj, átül egy másikra?…ezt persze csak ő hallotta, de
zavarja, énszerintem nem őt magát, hanem hogy esetleg minket…de mennyire kedves
dolog ez. Ilyet a Zeneakadémián nem fogtok átélni, az bizonyos.
Vége, nagy taps. Őszinte. Igazi. Nem műközönség-zörej. Mert
annyira jó volt. Nóri profi, a szeme villanásából látszik, hogy igen, teljesen
és pontosan tudja, hogy ez most különlegesen jól sikerült, de persze elmondani,
azt soha nem fogja.
Aztán finom borok, pogácsa, beszélgetünk. Jó itt együtt
nagyon. Majd a hangszer megint kézbe, invitálja a közönséget, a barátokat
énekelni, pár taktus egy Bach korálból, persze nem megy, hiába énekesek páran,
a két szólam Bachnál, az tényleg két különböző dolog…Nevetünk. A végén
megkérjük, csak így, értitek?, játssza
el még egyszer azt a dall’Abacot, a második blokk elejéről, mondom, jobban esne
ezzel a dallammal kimenni a sötétbe…A poharak úgy maradnak, kézben, a varázslat
teljes, a gyertyák fénye finoman megnyúlik, egy pisszenés nem hallatszik, pedig
ez már valahogy a beszélgetés része volt.
És tényleg kísér a dallam, hazafelé, meg még utána sokáig.
Annyira megérint a koncert, hogy még az éjjel, kotorászom
először a lemezek között, aztán a youtube-on, ezeket a Bach szviteket, nézem a
szupersztárokat, a 20 milliós megtekintéseket, próbálom, hogy tetsszen, de
hiába, nem megy, valami hiányzik belőlük, ami egy órája még megvolt…de nem
könnyű ez az egész…
Barátom átnézi az írást, mondja, egész jó, kicsit sok a
rizsa, a Facebook-görgetők majd nézik a képeket, és nem lehet, hogy a Nóri csak úgy szimplán fenomenálisan játszik Bachot,
aki mégis csak nagyon jó szerző?, háááát, mondom, lehetséges, nincs egészen
kizárva, de….
...aztán azért benyomunk egy dall’Abaco lemezt, csak hogy a világ
egyensúlyát megőrizzük.
