Gorgó az Akadémián - Landi - Orfeo

Orfeusz mítosza rendkívül kedvelt témája volt a korabarokk operáknak is; a szerelméért az Alvilágba lemerülő hős képe annyira mélyen beivódott kultúránk szövetébe, hogy gyakorlatilag egy horgonypont lett, sőt, a bécsi doktor után már mondhatjuk, hogy egy archetípus lett, számtalan későbbi szerelmi történet, ballada,  vagy akár népmese származott belőle.

Stefano Landi, komponista és tanár; 8 évesen mint szoprán, huszonévesen már kinevezett tanár Rómában; előtte rezidensként Páduában, a nagy hatalmú kardinális, Scipione Borghese szolgálatában. 

Madrigáljait a 'régiek' szerint írta, múlt századi mintákból, viszont operái azok, amelyek híressé tették. A La Morte d’Orfeo 1619-ben jelent meg, ez volt rövid időn belül az ötödik  Orfeusz adaptáció: Euridice című operából volt rögtön kettő is, Caccini, illetve Peri kiadása 1600-ban, Monteverdi L’Orfeo-ja 1607-ben és a Belli féle Orfeo Dolente 1609-ben már mind színpadra került Itáliában. 

Tehát Orfeo-gőzhenger Itáliában, ez már maga egy érdekesség. 

Landi némileg eltért a korábbiaktól, pl. Euridikét igazából nem szerepelteti, a kígyómarás megtörtént már kezdés előtt, valamint a mű végén jóval részletesebb Orfeusz későbbi sorsa, amikor Hádészba kerülvén inni akar a felejtés vizéből, miután a menádok széttépik. 

Tényleg, miért is tépték szét a búsongó trák hőst a hölgy(szerű teremtmény)ek?, hát nyilván azért, mert először sziklákkal dobálták, de a kövek a zenéjétől megszelídültek, nem ártottak neki, tehát a feldühödött menádok saját kézbe kellett vegyék a projectet...

Az igazi ok persze az, hogy kedvesébe még annak halála után is szerelmes volt…Ezt a nők gyűlölik, a vetélytársakat általában és konkrétan mindig, de a síron túliakat meg különösen.

Az öt felvonás a korabeli pastorale hagyományoknak megfelelően az alaptörténet mentén teli van mitikus alakokkal, istenekkel, allegorikus figurákkal és félistenekkel; a mellékszálak zenei megjelenítése teljesen egyenrangú a fontosabb részekével. Ne feledjük, ebben az időszakban a librettó mindenhatósága nagyon erős, a zene a szöveg szub-kifejezése volt, a firenzei Camerata Bardi kör már közölte az első tanulmányokat a költészet és a zene analógiáiról, így nem csoda, hogy néhol egyenesen szótagonként ment a csomagolás.

A lemez egy csudaszép dupla ZigZag Territoires kiadás, az Akadêmia együttes és az egész zenei megvalósítás Francoise Lasserre keze alatt, a szólisták között ott van Guillemette Laurens, emlékszünk rá, remélem.

Kezdésként egy szonáta Uspertől – nyitányt 1619-ben még ne keressünk, instrumentális kortárs művek szerepeltek betétként – ezen az albumon már magukban megállnának.

Aztán indul a cselekmény, bonyolódik a történet; a hangszerelés zseniális, sok rész persze amolyan recitativós elmesélése annak, amit mindenki betéve tudott, lassan hömpölyögnek a dolgok, de érezhetően lábra állt valami új és nagyszerű, valahogy mindenben több lett a zene, a dallam, amit akár fütyülni is lehet. Emlékezzünk, a Reneszánsz polifóniájával ez nem ment volna, igen, ez volt a Caccini-féle Nuove Musice, az egy szólam egy continuo kitámasztással, amire tódultak a népek, Velencében 25 év alatt három operaház nőtt ki a semmiből.

Meg a humor. Merthogy Rómában éppen szigorúság volt, a pestisjárvány után nem sokkal vagyunk, be volt tiltva a commedia de l’arte, viszont a dolgok láthatóan utat találtak maguknak…

Az első rész végén, Orfeusz születésnapi partija, nagy ivászat, Euretti a madarakat bátorítja énekelni, Landi egy egészen speciális díszítést, a gorghettit alkalmazza az énekszólamban, igen, jól sejtjük, valami a Gorgóval van, ez az ezerfejűség, ahogy itt éneklik, egyszerűen döbbenetes.

Amúgy ez az egész 3. szín telítve van gyönyörű megoldásokkal, annyira, de annyira jó, hogy célszerű egy rövid számvetést rögtönözni, ez az 5. szám a lemezen, 16 perc, ha egymás után négyszer meghallgatjuk, akkor máris egy színvonalas órát eltölthettünk…

Érdemes figyelni még a harmadik rész 2.színére, amely gyakorlatilag az opera centruma; a visszhang érdekes alkalmazása, tükörszerű morfologikus diszlokáció, húha, mi is ez??, nem kell elszaladni, ez csak egy akadémiai közönségirtó maszlag, igazából az a trükk, hogy minden strófa utolsó szava vagy szótagja kicserélődik, új jelentésekkel ruházva fel minden egyes visszaverődést.

A második rész utolsó színében amikor Orfeusz Kháronnal áll szemközt, hogy igyon a feledés vizéből, ismételgetik együtt Merkuriusz utasításait, ez az a drinking song, ebből lett sok vulgáris dal, amit később pl. Pucell majd beemel operáiba, a kocsmaközönség meg az borgőz-ordítozós soha el nem évülő repertoárjába …gondoltuk volna?, talán igen, egy kicsit sejtés lehetett, mert az alcím a Tragicommedia Pastorale, tehát humort éppúgy találunk eleget, mint tragédiát. 

Olykor célszerű legalább kikukkantani sznobériánkból, mert az utca porában sok érdekesség rejtőzhet. Bár az is igaz, hogy visszafelé, mai korunkból, erre rájönni, az valószínűleg nem menne.

Meghallgatni a lemezt, az viszont igen, sőt, amikor kicsit hozzászokunk az ilyen fajta zenéhez, egyre több szép ívet fogunk hallani, amelyek különböző csomópontokon összeérnek, néhol tetőznek, néhol meg nem, belső keretként szépségük erős. Aki nem akar túlságosan belemélyedni, annak pedig az a fajta dallamosság lehet élmény, amelyet 100 év után majd Vivaldinál fogunk  megismerni.

Az  Akadêmia előadásmódja engem lenyűgöz; kár, hogy olyan messze vannak, mármint nem a kilométerre gondoltam, most az ékezet fontos, hanem a pesti Zeneakadémiára, meg az egész  elrontott magyar régizene oktatásra, bár nincs is elrontva, merthogy nem is létezik…de lesz majd Landi-féle Orfeo nálunk is….meg bázisok a Marson…csak ki kell várni.

De a lemez itt van, kézben, és ez jó dolog.

És igen, jól látjuk, Francoise egy hölgy – ezzel a lemezzel is szépen belehelyezkedett egy férfiak által eléggé leuralt részébe a zenei világnak.

Különösen, feltétlen ajánlott.

___________________

Képek:

1-2-3-4-5-5a-6-7-8-9-10-11-12-13-14