Ismét egy Alpha.
Hogy miért szeretjük őket?
Mert egy Alpha, az nem egy sima CD, sosem. Sokkal több. Az egyik legfontosabb, hogy van egy rendszer, amelyre fel vannak fűzve a gondolatok; azok a gondolatok, melyek zenei alátámasztása zajlik a lemezen.
Itt pl. a lant-consortokról van szó, hogy mennyire sok volt, de legtöbbjük nyom nélkül tűnt tova; a lant és a virginál szerepéről, hogy vették át egymástól a dallamokat; az improvizációkról, a híres dallam-alapokról, melyre megszámlálhatatlan átirat készült, pl. az In Nomine vagy Dowland Lachrimae–je. Hogy a formai kényszer nyomása micsoda remekműveket hozott létre; meg hogy egy harangszó imitálása két hanggal mindössze a basszuskíséretben, hogy ez micsoda hipnotikus erejű dolog lehet.
A hangszerek, melyeken játszanak, már egy különlegesség. A lant-félék szinte mindegyike képviselteti magát, a kíséret virginál egy mother–child redszerű; vagyis a hangszer tetején, ritkábban mellette, van egy rövid oktávnyi billentyűzet, úgy külön, vagy kapcsolhatóan a naggyal; egészen varázslatosan szól. Az egyik legszebb billentyűs hang amit mutatni tudok lemezről.
A hangszerek, melyeken játszanak, már egy különlegesség. A lant-félék szinte mindegyike képviselteti magát, a kíséret virginál egy mother–child redszerű; vagyis a hangszer tetején, ritkábban mellette, van egy rövid oktávnyi billentyűzet, úgy külön, vagy kapcsolhatóan a naggyal; egészen varázslatosan szól. Az egyik legszebb billentyűs hang amit mutatni tudok lemezről.
Ide tartozik a kép, amely minden Alpha ’tartozéka’, a részletekből készül a borító, az egész kép mindig látható a belső borítón, adatokkal, hogy miért is kell egy kép ide?, nos, ez az egész az Una Musica – Una Pictura elv szerint felépített dolog, mely régizene esetén különösen fontos, vagyis, milyen is volt, amikor a művészetek alapja teljesen ugyanaz volt, legyen szó zenéről, építészetről, vagy egy festményről.
Ezen a lemezen egy Isaac Oliver miniatúra szerepel; elöl egy részlet, belül egy pici részlet felnagyítva, alakok egy parkban, arcuk látszik, kicsit elnagyolva, a hátsó borítón, az egész képen előszörre alig lehet megtalálni, na, a hidegzuhany akkor következik, mikor ott az eredeti mérete, 11,7×8,3cm, vagyis a belső borítón az egész kép eredeti méretben van, így azok az arcok mérete kb. 1mm, hát, kalapomat megemelem…
A zene, az maga a gyönyörűség; válogatás a 16 sz.–i Anglia dallamaiból; ezek nagyrészt már akkor anonim művek voltak, eredetük homályba vész. Ott a híres út-re-mi-fa-sol, melyre sok szerző írt variációt, már akkor sem tudta senki, honnan jött. Meghallgatva mai korunkban, egy lant-theorba csere pl. basszusgitár-gitárra, simán elmenne egy kortárs jazzdarabnak. Vagy akár ez az In Nomine. Tökéletes.
A kidolgozottság teljesen analóg a miniatúrával. Minden részletre figyeltek, mert minden részlet fontos. És ahogy közelebbről nézzük, egyre több finomság látható, a variációk újabb és újabb formája tűnik fel; amikor hátrébb lépünk, ismét a nagyobb keretet halljuk.
A lant önmagában egy helyes spektrumú hangszer, akár a viola da gamba. Így amikor lant-consort a felállás, teljesen más metafizika szerint történnek a dolgok, mint a későbbi zenékben, ahol a pengetősök sima kíséretté silányodnak vissza. Itt még teljes értékűek a szólamok, sok uniszónó, kevés a basso-continuo kitámasztás, még a Reneszánsz polifónia szellemiségében járunk, ahol nincs individuum-betörés, olyannyira, hogy egy húr előtérbe állítása majdhogynem illetlenség lenne.
De akkor mi van a szóló lant-részekkel, illetve művekkel?, a válasz ott a szemünk előtt, csak rá kell nézni a hangszerre, és látható, hogy a húrok kúrusokba szervezettek, vagyis dupla, olykor tripla kiosztásban. Tehát már egyetlen pendítés harmóniát ad, így érthető lesz ez a különleges melodikusság.
Az előadók nagy kedvencek, sok minden olvasható róluk.
A lant önmagában egy helyes spektrumú hangszer, akár a viola da gamba. Így amikor lant-consort a felállás, teljesen más metafizika szerint történnek a dolgok, mint a későbbi zenékben, ahol a pengetősök sima kíséretté silányodnak vissza. Itt még teljes értékűek a szólamok, sok uniszónó, kevés a basso-continuo kitámasztás, még a Reneszánsz polifónia szellemiségében járunk, ahol nincs individuum-betörés, olyannyira, hogy egy húr előtérbe állítása majdhogynem illetlenség lenne.
De akkor mi van a szóló lant-részekkel, illetve művekkel?, a válasz ott a szemünk előtt, csak rá kell nézni a hangszerre, és látható, hogy a húrok kúrusokba szervezettek, vagyis dupla, olykor tripla kiosztásban. Tehát már egyetlen pendítés harmóniát ad, így érthető lesz ez a különleges melodikusság.
Az előadók nagy kedvencek, sok minden olvasható róluk.
A hangminőség egy Alpha esetén mindig rendkívül jó, itt sincs másként; kicsi rendszereken is nagyon jól szól, annyira, hogy felfelé haladva alig-alig van különbség, inkább az élethűség lesz egyre nagyobb. Ez nincs mindig így; van olyan Alpha, ahol a hifi szerepe alapvető, úgymond megkerülhetetlen; ez most akár furcsa is lehet, mert a hangmérnökgárda az ugyanaz.
Az Elizabeth-kor Anglia zenei kultúrájának egy különösen meredeken felfelé ívelő szakasza volt. Sőt. Ebben az időszakban vált Britannia igazi világhatalommá. A miértre sokan sokféle választ adtak, pl. I. Erzsébet személyisége, kultúraszeretete és rendkívüli politikai érzéke.
De azért emlékszünk, hogy honnan is származott, kiből-miből is lett?
Emlékszünk még a gyönyörű zöld kézelős udvarhölgy és a lantos király óriási nagy szerelmére?
És a folytatásra?
Igen, valóban.
Love is strange.
Love is strange.
* * *
