Giovanni Battista
Pergolesi.
Nápolyban járunk
A nápolyi Konzervatórium szopránja, majd elsőhegedűse 1729–től; pár évre rá megjelentek első oratóriumai és operái; a Salustia 1731-ben, ezzel
kezdetét vette az Opera Seria. Karrierje szépen ívelt
fölfelé; hercegi karmester lett, sok operáját mutatták be. Az a vicces
dolog is megtörtént, hogy a hosszú, sokfelvonásos operák szüneteibe beiktatott intermezzo
musicale–k sikeresek lettek, sőt, elkezdtek
jobban tetszeni a közönségnek…
Uralkodóváltás (Bourbon Károly 1735), pártfogók helyzete változott, ezért egy rövid
kitérő Rómába, ahol szintén nagy siker kísérte.
Ez a Stabat Mater nagyon híres
lett.
Méltán.
Lemezek terén a helyzet
finom; az általános színvonal igen jó; most háromról esik szó, a középső
megszerzése ma már sajnos nagyon bonyolult.
Ennek a szép kéknek komoly
rajongótábora van:
Abbado remek zenekarral és pazar énekesekkel vette fel; az egyik közülük kedvencem, a velencei kontraalt, Sara Mingardo. Finom, nagyívű sodrás, gyönyörű continuo-orgona kitámasztás; lassú hömpölygés, kissé olyan gyászmisés; a belinkelt rész egy szép Bach kantáta részlete is lehetne. A vonósok, a zenekar finoman, gyönyörűen játszik. A két énekes külön-külön és együtt is gyönyörű, Sara Mingardo hangja itt is igazi borzongás. Ünnepélyesség, finomság, hihetetlen beleérzés.
A felvétel nagyon jó, kissé sötét színezet, pont, mint a zene,
jó láncon hallgatva megtekeri az ember lelkét. Gyakorlatilag nem tévedés azt
mondani, hogy egy etalon; aki itt megáll, nagyot nem hibázik.
Feltétlen ajánlott,
ezzel a többségnek itt be is fejeződik az ajánló; lehet szépen felöltözni, és menni a MÜPA-ba, vagy legalábbis várni pár évtizedet, amíg idejönnek.
De.
A világ jóval tágasabb, a horizont meg szélesebb, mint
gondolnánk.
És hallgatva a lemezt, valami nem stimmel mégsem....van valami
furcsa és megmagyarázhatatlan diszkomfort-érzet. Szép-szép, de akkor meg
mi a baj? Talán Abbado, aki inkább a későbbi zenék specialistája? Ebből az
egy lemezből ezt kitalálni azért elég nehéz, és nem tudom azt sem felróni, hogy
túlontúl romantikus a megközelítés, mert nagyon helyesen, nem az.
Próbáljunk hátrébb lépni kicsit, és nézni az évszámot, meg
leginkább a térképet.
Hát persze. Az igazi
kulcs: Nápoly, maga a város.
Ahol
Pergolesi élt, ahová kinyitotta az ablakot a szobájában. Mert milyen is
igazából? Nem lassú, nem hömpölygős és legfőképp, nem finom.
Itt jön be a másik lemez.
A Dantone –féle részletet meghallgatva szerintem teljesen világos lesz, mire gondolok.
Napsütés,
ragyogás, tenger. Nincs finomkodás. Az ünnep másmilyen. Az utcák koszosak, de a
lelkek világosabbak. Sokkal-sokkal, még akár halál előtt is, 26 évesen. Dráma
van, a zenekar nem pattog, de úgy játszik, mint az Vezúv kitörés előtt. Nyers.
A vonósok húzása néhol gyakorlatilag barbár. Ösztönből. A tempó állandóan forrong, változik. Romantikus
hullámzás és naplemente, meg távolba tűnő álmodozóan szép tekintet, az itt
nincs, helyette feszültség, akkora, hogy az ember akaratlanul valami menedék
után néz, hogy mentse az irháját.
Sonja Prina és Roberta Invernizzi (a milánói kontraalt-, illetve szoprán-csodák,
emlékszünk?) úgy énekelnek, mint ahogyan ritkán hallani lemezről; szinte
kivetkőznek magukból, kicsúsznak a szép katolikus ünnepi máz alól…amilyen igazából Dél.
Ahogy Don Corleone mondta a Keresztapában, amikor
felszedett egy nedves kavicsot, kettétörte, és mutatta, hogy csak kívül vizes,
vékonyan, de belül marad olyan, amilyen volt, soha nem fog megváltozni; a
katolicizmus, a vallás, háborúk, akármi jöhet…
Ezt az ízt erősen érezni a lemezen; pont, mint ahogyan látjuk a
nápolyi utcákon a körmenetet, mezítlábas koszos gyerekek hófehér ruhában, Mária
zászlóval és igazi nagy hittel, lelkükben pompával.
Néhány rész –
ez az első szám is - nagyobb hangerőn teljesen szíven üt.
A hangminőség parádés.
Feltétlen, módfelett
ajánlott.
Akad, aki
még ettől is tovább gondolta a dolgot; nem csak a 'korhű előadás' érdekelte,
hanem az, hogy úgy igazából mi is volt a helyzet ezzel a művel akkoriban
Nápolyban.
Mert higgyétek el, Nápoly egy furcsa és különleges hely; pl.
az az állandó, szűnni nem akaró verőfény, mindig, egész évben, még a színek is
mások, az a hihetetlen kosz és rumli, a közönség meg messze nem az volt, mint
pl. Bach Abendmusikjánál, vagy akár Vivaldi Velencéjénél. A Salve Regina
gyönyörűen ráépült, ill. beépült az emberek lelkébe, úgy igazából. Hogyan is?
Hát pl. így, ahogyan a lemezen a 'keret', amibe illeszkedik Pergolesi műve.
Furcsa, nem? Egy Tarantella a két Mária-imádás között...de ez pont így elhangozhatott bármelyik Nápoly környéki templomban.
Ahogyan a Le Poeme Harmonique gondolja, talán még egyenesebb előadás.
A gyermekkórus-rész mint egy finom hártya, szétterül, gyakorlatilag a
megvalósult varázslat, de a hegedűk kemények, szinte vadak. A szólisták
zseniálisak; direkt-hangok, díszítenek, ha kell, nagyon, de az érzelgősségnek
nyoma sincs; (szinte nem szép...) az Abbado -félén, ahogyan vibrátóznak, az ide nem illene
(pedig az nagyon szép) (vajon…?), más szavakkal, a nápolyi közönség megdobálná
őket valami zöldség/halpiaci maradékkal... Annyira direkt és egyenes és
olykor kiabálós, hogy a szeretett hangrendszerünknek össze kell kapnia magát,
hogy ne legyen éles a hang. Ebből kitaláltátok, hogy kicsi rendszerekkel
ez a lemez gyakorlatilag hallgathatatlan.. Ahol viszont sikerül a (hifis)
csoda, hát, ott szem nem marad szárazon - komolyan. Valami igen mélyet érint,
ami mélyebben van a szép/nem szép kategóriánál.
Még egyszer.
Ismerek nem egy olyan embert, akinek az Abbado-féle az etalon;
soha nem vitázom velük, mert az ízlésük rendben van, nagyon is, de azért
megmutatom nekik ezeket is...
