Nápoly, 1600-as évek kezdete.
Ascanio Maione. Már a név igen különleges hangzású.
A Santissima Annunziata Maggiore bazilikában orgonista,
később maestro di capella tisztséget is elnyeri De Macque tanítványa, Trabaci kortársa, vagy inkább egyenesen
vetélytársa.
És kiváló dupla-hárfa játékos.
Két gyűjteményt adott ki, amely híres lett, egyfajta
összegzést a régi Neapolitan Music billentyűs műveiről, de a lemezt hallgatva,
inkább egy különleges utazási napló, melyben elmeséli, hogy miket látott az
akkori Nápolyi Királyság zenei kultúrájából. Ami tényleg annyira különleges
volt, hogy ma egy külön szelete a zenetörténetnek.
Az első részben négy recercar adott hangnemekre, illetve
egy-egy régebbi, reneszánsz témára
Mi
is ez a recercar?
Egy teljesen szabad fantázia-forma, legalábbis, akkor még
jóval nagyobb szabadság volt, ha ez a műfaj szóóba került.. És mindez több
szólamban.
De van valami furcsaság. Mert ez inkább ál-polifónia; néhol
csak akkord-szerű kíséret, máshol pedig teljes értékű külön szólamok,
váltakozva, szép ívek szerinti találkozásokban.
És, laikusként, egészen lenyűgöző, amikor egy harmadik
szólam, sőt, egy negyedik is előáll, pedig csak két kéz játszik….a Reneszánsz
idején a hardcore polifónia már ezerrel ment, ez most egy egészen szelíd
változat; a harmadik szólamig nagy biztonsággal követhető, és persze
ellenpont-akrobatika sincs, nem veszünk el a duodecim-kánon kettőzött
tükörformájában, mint majd 150 évvel később…
Aztán canzonák és toccata-k, meg egy diminúció egy
Ferrabosco témára.
Mi is a toccata?
A szó eredetileg érintést jelent, itt valóban még ezt
halljuk, nem pedig azt a satu-formát, amivé alakult később. A hangszer ezt az
igazi érintést adja, mert a csembaló az pont ilyen. Pengetős, belepenget, bele-érint
a zenébe. Nincs piano és forte, de valami sokkal fontosabb van: a billentés, a
leütés milyensége a tónust sokkal jobban változtatja, mint pl. a zongorán. Egy
gyors pendítésű húr hangja alig hasonlít egy lassú pendítésre. Fogjunk kézbe
egy gitárt, nagyon hasonló a helyzet.
Nagyon harmonikus, gyönyörűség hallgatni.
Az előadó, Francesco Tasini, régibillentyűs-specialista, úgy
játszik, hogy talán még a zongora-fanokban is egy finom sejtés körvonalazódik,
mármint a hangszerek fejlődését illetően…
A további rész pedig 20 rövid partita egy Romanesca témára.
Reneszánsz variációk mantra-szerű ismétlése, láttunk már
ilyet. Ez a blog is teli van ilyenekkel, akkor most is ez következik, ugye?
Hát nem.
Itt most valami másról van szó. Valami bonyolultabbról.
Hogy értsük, kezdjük azzal, amit általában ismerünk..
A megszokott variációk igazából ismétlések, pici eltéréssel.
Ezek a kicsi eltérések adják a kulcsát a nagyszerűségnek, mert a díszítések
mássága és az előadás hogyanjának finom módosítása maga a lényeg. De alapja a magyarországi
reneszánsz-értetlenkedésnek is, a Zeneakadémián, ahol még mindig ott tartanak,
hogy a reneszánsz tánc, az az egyet jobbra, egyet balra, de a ruhák legalább
szépek…
Itt most nincs sem egyformaság, sem ruhák, sem pedig a fenti
variáció-sor.
De akkor mi az, amit hallunk?
Hát, nem egyszerű válaszolni.
Ha toronyiránt nem megy, akkor legyen körül-írás.
Tulajdonképpen egészen hasonlóan, mint ahogyan a partiták csinálják. Mert a
legpontosabb magyarázat a nem-pontos magyarázat-sor.
Szóval, ez inkább egy zenei asszociációs-folyam.
Mint színes síkidomok.
Egy olyan kocka lapjai, amelynek az alapszerkezetét, a
hálózatát kivettük, és csak az oldalak maradnak, de úgy szólal meg a zene, hogy
összeáll a kocka mégis.
Egy fekete-fehér nyomat-sorozat, mégis telve láthatatlan
színekkel, amelyek valahol mégis megjelennek. Soha nem kérdezzük meg, hogy
miért szürke a piros fotel, vagy a fű a nagymama kertjében, hiszen látjuk, hogy
piros illetve zöld. De nem kívül látjuk, hanem belül. Mint ahogyan itt
halljuk..
Egy szinonima-gyűjtemény, kulcsszó nélkül.
(ember):
alak, koma, pacák, hapsi, pasas,
pali, muki, ipse, krapek, tag, ürge,
figura, férfi, muksó, pasi, fickó,
csávó, manus, hapek, arc, fószer,
fazon,
csóka, csákó, legény, hapi,
srác, fiú, úr, pofa, személy, illető,
mandró,
fráter, szerzet, szivar
Egy katedrális, amelyet 20 partita világít meg, egymás után,
egy-egy területet csak, de aztán a kép megjelenik, tűélesen, 3D-ben.
Amúgy a pásztázó elektronmikroszkóp hajszálra így működik.
Egy szép sorozat Barkochba-kérdés, de rákérdezés, az persze
nem ér..
Van gyors kérdés, kicsit lerohanós, és van lassú, amolyan
finoman-bekerítős, körbefolyatós, ezek váltakoznak, végig, a húsz partitában..
A nagy gyönyörűség természetesen abból fakad, hogy ismerjük
ezt a Romanesca-témát, épp csak a könyökünkön nem jön ki, már akkor ismertük,
amikor kézbe fogtuk a lemezt, de ez a furcsa úgy beszélek róla, hogy megmondom,
milyen kabátot hord, szereti-e a szilvás süteményt, meg van-e bérlete a kettes
villamosra zenei megvalósítása egészen lenyűgöző.
Nápoly mindig különleges.
Az állandó verőfény.
A tenger
A szél Afrikából..
Az a mérhetetlen kosz és rumli és zsibvásár az utcákon,
hogyan is lehet ennyire tiszta zenéjük, nem tudom.
Faggatták a nápolyi polgármestert az őrült és kaotikus
közlekedésről, hogy miért megy mindenki össze-vissza, hiába a közlekedési
lámpák. Komolyan nyilatkozza, bele a kamerába, hogy amikor zöld, az olyan,
mintha nem lenne lámpa, a piros meg azért van, hogy kicsit jobban figyeljünk.
És a sárga?, kérdezte valaki, gondolkodik kicsit, hát, az azért van, hogy
örüljenek az autósok, mert az annyira nagyon szép szín…
Itt is ezt érzem.
Kicsit vad, Európa legszélén, régen
spanyol, most olasz, de leginkább Nápoly maga.
Valami finom naivitás, elfedett
szépségkultusz, a Vezúv árnyékában, valami régebbi zenei szövet, a belső
ragyogás tisztaságával átitatva.
Feltétlen javasolt utazás.
_________________
Képek:
