Koncert - Monteverdi: Vespro - Savaria Barokk

Péntek délután, nyári forróság, végre leülök egy kávéra a Bazilikánál. Rendkívül nehéz hét, ez a nap meg egyenesen horror volt, erők kiszívva, angol mondatok a fejemben, látom még az auditor rémisztő jégszín-atompontos szemét, olyan volt, mint az ipari lézer, de vége, de tényleg, miért is kell ennyire eladnom magam? egy cégnek, ami adja a fizetést?, szóval ülök, lassú visszatöltődés a napon, mint egy akkumulátor. 

A kávé finom, tikkadt turistacsordák vánszorognak, fonnyadt népek, szemük üres, énszerintem  q ..vául sem érdekli őket ez az egész, csak várják az estét, meg hogy múljon már az idő, fiatal spanyol srácok egykerekű rolleren nézik a nőket, bennük legalább valami élet van…

Én is várom az estét. Mert koncert lesz.

Monteverdi Vespro della Beata Vergine. 

Itt, Budapesten, értitek?, ez nekem olyan, hogy elég csak rágondolni, máris jobban vagyok. Én ezt annyira szeretem, hogy a barátaim tudják, hogy éjszaka közepén is hajlandó vagyok beszélni róla, ha kell, vitatkozni, vagy részeket mutatni belőle, vagy bármit, ami kapcsolatos vele.

Az előadó a Savaria Barokk Zenekar. 

Végre. Nem alkalmi csapat, hanem egy igazi, régi, ’tartós’ zenekar.

Németh Pál.  Nagyon régóta vezeti az együttest a régizene vizein, egy jégtörő hajó kapitánya, ami a nehezebb időkben titánium vágóéllel, szívósan, lassan vágta-hasította a másfél méteres jeget a magyarországi örök fagy birodalmában, a Bach-szürke sivár ég alatt, szinte folyamatos szembeszélben. 

Haja teljesen ősz lett, immár ülve vezényel, de csinálja, folyamatosan, kitartóan. És igaza lett. Mert jött a global warming, a jég szépen olvad, mostanában kicsi együttesek, helyi koncertek, régizene szalonok egyenesen forralják a vizet, a Vespro-t nem túl régen hallhattuk kétszer is, szinte nem volt egy év sem köztük.

Egyszer, még régen, azt írtam, hogy lemezek terén a helyzet kétségbeejtően jó, most azt mondom, hogy finom, úgymond normális. Ez de jó, hogy így van. A ’nagyok’ mindegyike feljátszotta, és mindegyik nagyon jó, a Savall-féle például egy horgonypont lett közöttük, nem tagadom, nálam is, annyira, hogy amikor először gondolkodtam az angol nyelvű blogon, az oldal neve, hogy Compass, még tervben sem volt, de egészen pontosan tudtam, hogy ez a lemez fog nyitni. Savall is ezzel a lemezzel kezdte az AliaVox Heritage sorozatot, ahol 40 év felvételeiből válogatott.

Mert egy remekmű

Szóval, ilyen előzmények és felhozatal mellett kiállni a Vespro-val, azért az bátor dolog. A mérce jóval magasabb a szokásosnál. És a Savaria Barokk lehet, hogy egyfajta küldetést végez, de néha olyan zenéket tűz műsorra, hogy kedvem lenne megkérdezni egyszer, hogy minek vagy kinek, hogy egyszer egy pazar Vivaldi, utána meg valami számomra üres dolog,  a közönségnek akkor mitől lesz teli, bár hátha, amikor bőségesen lehetne választani mást is.

Persze tudom a választ. Mert ez csak úgy megy, ha erősen tartja a szisztémát. És ne szóljon bele senki. A tengerhajózásban sem véletlen, hogy a kapitány szava a mi is?, nem az első, mert arra ott az elsőhegedűs, ill. az elsőtiszt, inkább szingularitás, vagy valami ilyesmi. És biztos vagyok benne, hogy ezen az előadáson is az ő rendszere lesz, az ő üteme, az ő gondolatisága. Lehet, hogy próbákon jól beszól a zenészeknek…? Sosem voltam próbán, nem tudom.

Közben belépek a színhelyre, ami az Akamémia díszterme. A Zeneakadémia? Azért ne szaladjunk ennyire előre, nem, ezt a ZAK majd 30 év után tűzi műsorra, ez a Magyar Tudományos Akadémia. 

Ahol a székfoglalókat tartják? Meg a sok öreg prof? 

Az. 

De a Vespro miért nem a Zeneakadémián van műsoron? Felújítják talán? 

Szóval hogy kerül ide Monteverdi?, kérdezné teljes nyíltsággal a spanyol srác a rolleren, aki mondjuk, épp egy zongorista, hát, vakarnám a fejem, és csak annyit mondanék, te, figyelj, én nagyon szeretem Magyarországot, Budapestet meg különösen, nézd, mennyire gyönyörű, ez a dolog ez itt nálunk egy ilyen local speciality….itt még a professzorok is ilyen zenét hallgatnak, nyilván nem valami sz@rt…

Bent régies tágasság, enyhén avítt elegancia, a fordulóban szépre fakult bőrfotelek, hívogatnak, leülünk egy kicsit, barátok érkeznek, nekem ez már most tetszik. A díszterem gyönyörű, nagy, tágas, székek kényelmesek.

Először kicsi bevezető, pár szó, pont, amennyi kell.

Kezdés.

Mindig a hangzás az első, ami lejön. Még ki sem épül a harmónia, azt sem tudjuk még, miféle a zene, de egy másodperc alatt eldől, hogy milyen az akusztika. És ez bizonyos, nem azért, mert hardcore hifimániás vagyok és félautó-árnyi kábelekkel meg SACD-kkel rohangászunk, hanem mert a befogadás így működik.

Hogy milyen? 

Tökéletes. Terembetöltő. Minden hallatszik. 

A templomi terek kedvelik az ilyen zenét, nyilván, de ott a nagy zengés miatt sokszor összemosódnak a dolgok. A nagy művi terekben, mint a MÜPA, ennek ellentéte, az, mint egy fekete lyuk, elnyel fontos részeket, sterilizál kissé. Itt minden a helyén. A méret emberi, a hangok szépen egyenlítődnek, a mélyszekció nagyon megnyerő.

Annyira jól szól, hogy én biztosan ide járnék lemezt felvenni.

A bevezető rész, kissé fanfáros, írtam már Savallnál is, itt is ez van, nem kell elszaladni, az csak a plakát, a felhívás. Aztán indul a bonyolult szövet, lassan tekeredik, épül Monteverdi katedrálisa. Az 1600-as évek elején járunk. A Barokk születése. Egyházi mű, óriási spirituális energiák, komoly metafizikai háttér. Most teljesen tisztán érzem a nagyszerűséget. Mert valami most születik, valóban. A Reneszánsz mennyei polifóniája az alap, a gyökérzet, és ez keveredik, vagy inkább kiegészítődik a monódiával, amikor egyetlen szólam van, kíséretül egy széphangnyi távolságot tartó continuóval, igen, ez a Nuove Musiche, egyenesen Caccini virágoskertjéből, amiből lett az Opera, talán az egyetlen zenei műfaj, amely századok óta folyamatos, állandó népszerűségnek örvend, még ma is.

Ez az egy szólam tud olyat, amit a polifónia nem, ez pedig az érzelmek kifejezése, öröm, bánat, elragadtatás, amely így beültetve a vesperásba, megnyit olyan utakat, amelyek addig rejtve voltak.

Aztán belépnek a szólisták a bonyolult belső rendszer szerint, a zenekar egyszerűen fenomenális, csillogás, ragyogás, mélység. Óriási dinamika. 

A két hölgy duóban – olyat mutat, amit per pillanat egyetlen lemezről sem tudok idevarázsolni. A szólisták nagyon jók, az összes, nem akartam neveket ide írni, de muszáj, mert az első tenor, Kéringer László, egy világklasszis hang, ami egyenesen Monteverdire lett teremtve, nem lehet elmenni mellette szó nélkül. Pontos, jól intonál, szépen díszít, bla…bla, de nekem sokkal fontosabb, a tónus, az az egyenesen furcsán-sok felhangözön, amely úgy ül a hangján, mint valami gyöngysor, és abból gurítgat nekünk…

A ’főszereplő’ hang a Vespro-ban, a kapitány választása telitalálat. 

Nigra Sum, Nisi Dominus, - soroljam a slágereket?, mert igen, akkora a melodikusság, amit majd jóval később, Vivaldi zenéjében hallhatunk.
Duo Seraphin – a bal lábujjamtól kezdett bizseregni fölfelé….
Vagy amikor éneklik, hogy Lauda Jerusalem Dominum lauda Deus, az lesz, mint a régi széki népdalban, hogy kinyílik az ég háromfelé...

Santa Maria – a hölgykoszorú ismét remekel; nagyon szép szintézisbe emelkedik ez az ős-szonátára ültetett dicsőítés. A hangulat érezhetően emelkedik; én már a csillár vonalában lebegek; néha összenézünk a barátokkal, hajszál híja a betapsolásnak.

 

Mellettem cukorka-papír-zizegtető öreg nénike indítja a projectjét, de most nincs harag, odanyúlok, hogy ne, ezen annyira meglepődik, hogy úgy marad, mint Euridiké, kifelé jövet az alvilágból…remélem, azért jól van….

Nézem őt, Németh Pált, háttal, vezényel, nagyon erősnek tűnik a kontroll. Hosszú, egyenes ősz hajat látok, meg a szellemiségét, hogy mit akar ezzel  a zenével, mert minden apróra ki van gondolva, erős a rendszer, de mégis hagyja őket fickándozni, ahol kell.

Indul az Ave Maris Stella, ez a földre leszállított darab menny, egy himnusz, a tempó jóval gyorsabb, mint megszoktuk, kicsit még az új lemezek friss tempójánál is gyorsabb, azok nem tetszenek, ez itt igen, mert valami több van benne, amit nem egészen tudok most, hogy mi. Talán a közbetét ritornellókhoz igazít mindent, és akkor nem himnusz, hanem tánc az egész, mert úgy mélyen, nem ugyanaz a kettő?, nem tudom.

Kint sötétedik, balra, a hatalmas, szépívű ablakok is a látótérben, a másodikon át pont a Lánchíd hídfőjét látom, az analógiás ívek egylényegűsége nyílik meg ezzel a zenével, ez a híd, meg Széchenyi, a legnagyobb magyar, és tényleg annyira szerette Magyarországot, lazán beajánlotta azt a 60.000 forintot, ami egy giga-pénz volt akkoriban, és meglett a Magyar Tudós Társaság, az Akadémia, és mi meg itt ülünk most bent. 

És ez a híd, amit ő álmodott meg, és őrület mély metafizikája van, mert összeköt dolgokat, Pestet Budával, az ország két felét, mint ez a zene a Mennyet a Földdel. A híd, az egy fontos dolog, ezt mindenki tudja, és a nyelvünk mennyire szépen emlékezik meg Széchenyiről, mert azt mondjuk, hogy Lánchíd, ami szinte olyan, mint egy ékszer, mint a Gyöngyhíd, hogy annyira szerette, hogy benne is elszakadt valami, amikor az a hülye kábel leszakadt az építkezésnél…a háború persze eltépte megint, de a hídfő kiállta, mert ez a szellemiség elpusztíthatatlan, és a Lánchíd most is áll, és a turisták szája tátva marad, de mennyire jó, hogy itt ez a koncert…

A kórus, az Octovoice, kicsi, de annyira egyben, hogy azt érzem, mint a Savall-lemeznél, ahol egy idegen, helyi kórussal vették fel az egészet, aztán megtudom, hogy nem egészen idegen már ez a kórus, voltak közös dolgok, de akkor is, nem a saját emberek a hajón, mégis valami nagyszerű kerekedett ki belőle.

És látom, hogy ezt most szeretik játszani, mindenki, a szemek csillognak, pici, rejtett mosolyok, a szépség hullámokban árad.

 

Vége, nagy taps, siker, gratulációk.

Lefelé menet kicsit még leülünk azokba a fotelekbe.

Barátok mondják, menjünk át kicsit hozzájuk, közel laknak, Budán, az Alagút után kicsit, mondom, mehetünk, akár toronyiránt, busz sem kell, sőt, híd sem, csak úgy, a Dunán, át a vízen, a tetején, ez után a koncert után ez a legkevesebb, menni fog szerintem, csak nézzétek, hova lépek…

Köszönöm mindenkinek.












_______________________

Monteverdi: Vespro della Beata Vergine - 1610

Közreműködők:

Jónás Krisztina, Ducza Nóra - szoprán

Bakos Kornélia – alt

Kéringer László, Korbász Viktor – tenor

Jekl László – basszus

Octovoice Énekegyüttes - művészeti vezető: Geiger György

Savaria Barokk Zenekar

Vezényel: Németh Pál

 

2017. május 19., Budapest, MTA díszterem

 

 

 

 

______________________

Képek:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17