Zarándoklat.
Miért?
Miért kell?
Mi történik itt?
Ez mindig kérdés. Ma is, százévekkel ezelőtt is.
A válasz-kísérletek sokfélék A tudományok, főleg a teológia és a pszichológia köteteket írt tele, de mégis úgy tűnik, hogy analizálni ezt a kérdést hiábavaló, beleveszünk az okozati relációk labirintusába.
Sokan, sokféleképp közelítik meg a kérdést. Számomra Hamvas Béla felelete rendkívüli szépséggel bír..
Tudta, hogy ilyen kérdésre lehetetlen egyszerűen válaszolni, tehát kellett egy csomagolás, vagy inkább egy bonyolult előhang, amely rávezeti elménket a lényegre. Azt is tudta, hogy minél egyenesebb a rávezetés, annál kétségesebb az eredmény. Hogy miért?, mert valahogy befeszülünk, annyira várjuk, hogy mondja már a nagy titkot, hogy tudjuk már meg végre, és bizony, sokszor lepattan rólunk a lényeg. Így jócskán messziről kezdte, annyira, de annyira messziről, hogy szinte felhőkölünk, hogy mi ez az idiotizmus, ez az olvashatatlan kesze-kuszaság, ráadásul reménytelenül hosszan tekergőzik, kanyarog,, elveszünk a nevek halmazában, de közben valahol belül, teljesen kilazulunk, úgy, hogy az utolsó mondatok, pajzs híján, nyílegyenesen áthatolnak rajtunk, a sarkunkig bevágnak…
(hogy húha, de hosszú?…ugye elnézitek, hogy most senkit sem fogok megsajnálni, hogy bő 3 percig, ami 180 másodperc, folyamatos olvasás szükséges…?)
…persze a levéltár új igazgatója reggel a tisztviselőket magához kérette, velük néhány szót váltott, ahogy illik, egyszerűen és udvariasan, de a legtöbben a szobából különösen megütközött arccal léptek ki, össze is súgtak, néhányan csodálkoztak, és azt mondták, lehetetlen. A vöröshajú segédfogalmazó is bement, nevét megmondta, és tisztelettudóan meghajolt.
Ursinus vagyok, szólt az igazgató. Kérem, üljön le, dohányzik?
A vöröshajú arcán lehetett valamilyen meghökkenés, mert az igazgató azonnal nevetni kezdett.
Meg van lepve, képzelem –
Sokkal több, mint meglepetés, mondta erre a vöröshajú segédfogalmazó. El tudom képzelni, hogy arcom nem túl intelligens –
Nem kevésbé bamba, mint a többieké volt, szólt az igazgató, de nem is inkább az. Persze ön jól emlékszik arra, hogy nekem akkoriban Damasusszal milyen viszályom volt –
A részleteket sajnos elfelejtettem –
Nem baj. Az én ügyemben a történelem sok embert félrevezetett, de annyit mondhatok önnek, hogy –
Zavarba ejt, mondta a vöröshajú, mert Ursinus, hiszen ön nyilván az ellenpápát gondolja –
(...)
A vöröshajú felállt, meghajolt és kiment. A kézikönyvtárba sietett, néhány lexikont és világ- és egyház- és Európa-történetet lapozott fel, és mindegyikben egybevágóan azt találta, hogy Ursinus ellenpápa a hetedik század első felében élt, és száműzetésben, talán Ravennában, a század közepe táján meghalt. Az eltérés körülbelül tehát ezerkétszázharminc esztendő . Most vagy a történelem forrása nem volt hiteles, vagy az igazgató tévedett. Kezében néhány könyvvel azonnal az igazgatóhoz ment, és mindjárt azzal kezdte, hogy ebben az Ursinus-ügyben egyáltalán nem lát tisztán, mivel a lexikonban, sőt néhány egészen
megbízható könyvben –
Ursinus? kérdezte az igazgató. Micsoda Ursinusról beszél? Az ellenpápáról?
Igen, Ursinus püspök, ellenpápa, Damasus ellenfele a hetedik században –
Mit akar ön Ursinussal?
Az imént ön azt mondta, hogy ön Ursinus ellenpápa. Rögtön láttam, hogy itt csak valamilyen félreértésről lehet szó.
Az igazgató csodálkozott. Furcsa. Úgy tudom, az ellenpápa a hetedik század közepén meghalt. Nekem Ursinushoz semmi közöm, én, kérem, Shakespeare vagyok.
A segédfogalmazó most megzavarodott.
Uram, szólt, ez a feltevés az előbbinél csak árnyalattal jobb. Shakespeare Stratfordban halt meg, Cervantesszel egy napon, ezelőtt több mint háromszáz évvel –
A feljegyzés hibás, szólt az igazgató, láttam és helytelenítem.
(...)
A vöröshajú felállt és eltávozott, de a könyveket már nem tartotta szükségesnek megnézni. Ez az egész dolog, úgy látszik, a bizonyíthatóság körén kívül fekszik. Mégis, ha nem is, mondjuk, egészen ritka, sőt egyedülálló eset lenne, ha Shakespeare itt lenne közöttük, tényleg, különös, már csak azért is, hogy hol az ördögbe is volt háromszázötven évig? S akkor újra bekopogott, kedélyállapotához képest aránylag nyugodt hangon a Shakespeare feltevéssel kezdte, mivel nézete szerint ebbe a dologba valahol feltétlenül valami hiba
csúszhatott, már csak azért is –
Ön rendkívül meglep, szólt az igazgató. Örülök, hogy történeti érdeklődése van, és remélem, ezt itt fejleszteni fogja, elvégre a levéltár erre a legalkalmasabb hely. De az imént azt mondta, hogy Ursinus vagyok, most meg azt, hogy Shakespeare. Az ilyen tévedés nem vall jó történeti érzékre, hiszen csak gondolja el, lehet-e jó történész az, aki nem tudja, mikor halt meg Shakespeare –
És akkor kicsoda ön? kérdezte a segédfogalmazó.
Azt hiszem, tudja. Cortez vagyok. Cortez Ferdinand.
(...)
Nem vagyok feljogosítva arra, hogy annak az úrnak, akit ideiglenesen vöröshajú segédfogalmazónak nevezek, állapotát jellemezzem vagy leírjam, s t a magam részéről, úgy érzem, illetéktelen, sőt önkényes lenne, például ha azt mondanám, a segédfogalmazó válságos helyzetbe került, az igazgatóval lefolyt beszélgetés, hogy úgy mondjam, megrázta, kétségeket ébresztett benne, vagy csak úgy általában vele valami egészen különös történt, szóval egyáltalán nem, én ezt az embert nem ismerem, és helyzetét még csak felületesen sem kísérlem meg leírni.
(...)
A vöröshajú segédfogalmazó elnevezése mellett egyel re kitartok, majd később a hozzá való viszonyom úgyis kiderül, és ilyenképpen én most az állapotát nem fogom az obligát szavakkal megjelölni, hogy az igazgatóval folytatott beszélgetés után különös zavart, bizonyos tekintetben feldúlt, s t válságos állapotba került, hanem a beszélgetésre vonatkozó gondolatait biografikusan közlöm. Ezek a gondolatok a következők:
Először: az igazgató őt (és hivatalnoktársait) kétségkívül elég trükkösen a történelem tudományából vizsgáztatta.
Másodszor: az igazgató a reinkarnáció elméletének híve, és még mindig annyira előbbi életéhez van tapadva, hogy azt hiszi, Ursinus, illetve Shakespeare, illetve Cortez.
Harmadszor: az igazgató önmagát történeti személyekkel összetéveszti, s ennek oka, nem lehetetlen, hogy csökkent személyiségtudat.
Negyedszer: az igazgató tényleg Ursinus, illetve Shakespeare, illetve Cortez.
Ötödször: az igazgató csakis Ursinus. Az, hogy egyszersmind Shakespeare és Cortez, egyszerűen tévedés.
Hatodszor: az igazgató tényleg Shakespeare. Az, hogy egyszersmind Ursinus vagy Cortez, egyszerű tévedés.
Hetedszer: az igazgató tényleg Cortez. Az, hogy egyszersmind Ursinus vagy Shakespeare, egyszerű tévedés.
Nyolcadszor: az igazgató tulajdonképpen Gusztáv Adolf, és hogy valaki más, egyszer tévedés.
Kilencedszer: az igazgató Themistoklés, és hogy valaki más, egyszer tévedés.
Tízedszer: az igazgató nem Ursinus, nem Shakespeare, nem Cortez és nem Gusztáv Adolf és nem Themistoklés, hanem Botticelli.
Tizenegyedszer: az igazgató tulajdonképpen Torquemada.
Tizenkettedszer: a igazgató Amenhotep.
Tizenharmadszor: az igazgató az előbbiek közül egyik sem, hanem Razumovszki herceg.
Tizennegyedszer: az igazgató Ramses, Ovidius, Leibniz, Sotoku, Taylor Barnum, Ptolemaios, Patanjali, Malakiás, Ali Khedim, John Gibson, Tai Tsang, Montezuma, Newton, Darius, Harun ar-Rashid, Erasmus, William Blake, Don Francesco d'Almeida, Robespierre, Terpandros, VII. Ferdinánd, Tintoretto, James Wolfe, Joritomo, Breton de los Herreros, Kavakami, Szent Ágoston, Lope de Vega, Sun Wei, Jonas Angström, Arkhimédész, Linné, Jerome Balard, Henri IV. Espatero, Diocletianus, Amenamhat, Mousaios, Anjou Fülöp, Kepler, Chu-yuen-chang, Martin Behaim, Galilei.
Tizenötödször: az igazgató ezek közül egyik sem, hanem Eumolpos.
Tizenhatodszor: Feltehető-e, hogy az igazgató nő?
Tizenhetedszer: Amennyiben nő, feltehető-e, hogy Katalin cárnő?
Tizennyolcadszor: Ha nem Katalin cárnő , feltehető-e, hogy Diotima?
Tizenkilencedszer: Ha egyik sem, feltehető-e, hogy Ausztriai Anna?
Huszadszor: Ha nem az, vajon feltehet -e, hogy Kleopátra, Agrippina, Borgia Angela, Francesca da Rimini, Erzsébet királynő, Krisztina királynő, Mária Terézia, Krimhilde, Johanna pápa, Medici Katalin, Xantippe?
Huszonegyedszer: az igazgató azt, hogy kicsoda, tulajdonképpen nem tudja.
Huszonkettedszer: vajon fel lehet-e tenni valakiről, hogy nem tudja, hogy kicsoda?
Huszonharmadszor: Vajon (a vöröshajú) nem Torquemada?
Huszonnegyedszer: Vajon (a vöröshajú) nem James Wolfe?
Huszonötödször: Vajon (a vöröshajú) nem Stevenson?
Huszonhatodszor: Vajon (a vöröshajú) nem Damasus?
Huszonhetedszer: ha az előbbiek közül egyik sem, akkor (a vöröshajú) nem VII. Kelemen,
Schiller, Kolumbusz, Milarepa, Pompeius, Attila, Paracelsus, Demokritos, Nagy Péter,
Antonius, Amerigo Vespucci, Marlowe, Gutenberg, Zwingli, Narada, Kuroki, Ulfilas,
Narvaez, Alba herceg?
Huszonnyolcadszor: vajon tudja-e az ember, hogy kicsoda?
Huszonkilencedszer: vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie?
Harmincadszor: vajon nem könnyelműség-e, ha valaki feltevésekkel és találgatásokkal, megbízhatatlan módszerekkel találgat, és nem kell-e gyakorlatilag, oknyomozó és rendszeres kutatómunkával törekedni arra, hogy az ember önmagáról megtudja, hogy kicsoda?
Harmincegyedszer: nem kell-e útnak indulni, mint a régi bölcsek tanították, és addig nem nyugodni, amíg az ember önmagát megtalálja?
.
Az egyik legmerészebb ív, amelyet írott szövegben ismerek.
Az is lehetséges, hogy az egész Karnevál erről szól. Vagy hogy egész létezésünknek erről kellene szólni.
Szóval elindulnak.
Ösztönös, vagy inkább titkos vonzások miatt nagyon sokszor valamely szent hely felé, ahol egy tiszta életű remete, egy ereklye, egy kép, egy szobor, rom, fa, egy darab szeg, bármi, de betetőzi a spirituális geometriát, amelyet az Út jelent.
Európában az egyik ilyen láthatatlan örvény középpontjában egy szobor áll, a híres Fekete Szűz, a Virgin of Montserrat.
Egy olyan templomban őrzik, ahol a hagyomány szerint 12 szerzetes, 12 remete, 12 pap, 12 kórista, 12 donados tartja imáival egyensúlyban a világot, a XII. század óta.
Az épület alatt, egy titkos pincében van a Scriptorium ahol iratokat, kódexeket, régi kottákat tartanak.
Óriási gyűjtemény, még úgy is, hogy a napóleoni háború alatt, 1811-ben kíméletlenül felégették. Az egyik kódex a csodával határos módon megmenekült a pusztítástól, mert másolásra volt kiadva egy távoli kolostor scriptor-jainak.
Ez a híres Llibre Vermell.
Valamikor a XIII. században került ide, vörös bársony a kötése miatt lett a neve Vörös Könyv. Egy énekeskönyv gyűjtemény, himnuszok, antifónák és dalok, ezen kívül latinul, katalánul és oxitánul különböző írások a Szűz csodatételeiről vegyítve Szentírás-magyarázatokkal és egyházi doktrína-elemzésekkel. A 22. fóliánson egy latin nyelvű traktátus, amely megvilágítja a Vörös Könyv rendeltetését, miszerint a zarándokok hajlamosak behozni a templomba hiúságos zenéiket és szemérmetlen táncaikat, ezt elkerülendő, a kötetben szereplő énekeket ajánlatos elővenni, így biztosíttatik a Szent Hely zavartalan működése.
Tehát egy Daloskönyv és egy zarándokmagatartás-kódex.egyszerre.
A régiség miatt nagy kincs a kutatóknak és legfőképp a középkori zene szerelmeseinek. Tolongás nem nagy, néhány lemez készült csak, ezek közül az egyik legjobb a Capella de Ministrers felvétele, 2001-ből.
Kezdésből egy antifóna, sima uniszónóra írt, két, illetve három hangra; itt egy sajátos hangszerelés, kissé fanfár jelleg, nem kell elszaladni
Aztán sorban következnek olyan dallamok, amelyekből a varázslat szép lassan bugyog ki, mint valami finom forrásvíz.
Stella Splendens in monte – Ars Nova stílusban, egy trepudium rotundum, mi is ez?, egy circular dance, kissé nehéz lefordítani, mert nem körtánc, hanem valami olyan zene, amelynek visszatérő ciklusai a körhöz, a körbeéréshez köthetők. Ismétlődés, mindig kicsit másképp, de a végén teljesen ugyanoda ér vissza. Matematikára, ha lefordítanánk, nem megvetendő feladvány . Az egyetlen a gyűjteményben, ahol a Fekete Szűz néven neveztetik.
Aztán sorban különböző himnuszok és dicsőítő énekek. Lassú, nagyon lassú a felvezetések, pontosan úgy, mint a fenti szövegben, a nem-sietős kibontakozások különös gyönyörűséggel ragyognak.
Van, ahol a néhol kíméletlen gyaloglás kérlelhetetlen monotóniája tűnik fel, annyira, hogy akár menetelni is lehetne rá. Sok a Mária-dicsőítés, különösen szép dallamok a megvalósult csodákról mesélnek. Némelyik annyira népszerű lett, hogy a Valenciai Szinódus (1432) beemelte őket a minden szombaton felhangozandó művek közé.
A Polorum Regina-hoz külön használati utasítás tartozik: be van jelölve az a szakasz, ahol a zarándokok, egyenes és tiszta szívvel vezéreltetve csatlakozhatnak lelkükkel, majd hangjukkal a templomi szólistákhoz.
Ez milyen szép dolog.
Először lelkükkel, aztán a hangjukkal…
Van egy nagyon különleges dallam, szintén Mária-himnusz, a Mariam Matren; forma szerint egy virelai, erről feljegyezték, hogy Aragóniai János (1387-96) maga is énekelte, miközben a Fekete Szűzhöz járult, minden fontos döntése vagy a csaták előtt, térden állva kérve kegyelmét.
Igen régi zenékről van szó. A zenei eszköztár annyira különbözött a maitól, hogy feltétlen el kell csodálkozni azon, hogy egyáltalán meg tudjuk hallgatni őket 600 év után, 600 évnyi zenével a fejünkben, amelyekbe Cavalieri, Monteverdi, Bach és Csajkovszkij, a Csárdáskirálynő és John Cage, a techno, a Ha én rózsa volnék meg a Rolling Stones egyaránt beletartozik, teljesen függetlenül attól, hogy melyiket szeretjük igazából.
Valamilyen, ma már furcsa egyenesség van bennük, és még sok egyéb, a monotónia ereje a melódia igaz varázslatával, rég letűnt nyelvek különleges csatlakozása egy magas szellemiséghez, és számos olyan dolog, amelyekre nincs igazán magyarázat.
Mint azokra a pici fényekre sem a szemekben, amelyek ott ragyognak a zarándoklat közben, és amelyek, reményeim szerint, ott lesznek, ha meghallgatjátok ezt a lemezt.
Feltétlen ajánlott.
_________________________________________________________________________________
A látóteremben három lemez van, és egy koncert a Llibre Vermell terén.
Sokat gondolkoztam, melyikről írjak, illetve a lemezeknél a helyzet egyszerű, mert a fenti hozzáállás tetszik a legjobban. A youtube amúgy jól meg van rakva lenyálasodott feldolgozásokkal, ezeket ne, semmiképp sem.
Az összes közül mégis a koncert volt az, amely toronymagasan kiemelkedik ezek közül. Annyira, de annyira jó volt, hogy a közönséget gyakorlatilag felrepítette a levegőbe;ott ültünk egy óráig kb.1m magasságban. És nemcsak az előadás minősége, hanem a szellemi ráközelítés jóval teljesebb és igazabb volt, mint bármi, amit eddig hallottam.
Viszont a Régizene Fesztivál elmúlt; erről a koncertről hangzó anyag még csak az ígéretek szintjén, szóval, maradtak a lemezek, és valami olyan kellett most ide, amit meg tudtok hallgatni.
Aki a koncerten ott volt, érezze a sors különös kegyeltjének magát.
_________________________________________________________________________________
Köszönet Nagy Csabának, hogy a Llibre Vermell most már komolyan ott van a régizenei köztudatban szép Magyarországon.
________________________________________________________________________________
Köszönet barátomnak, hogy ez a lemez tartósan nálam állomásozik.
_________________________________________________________________________________
Képek:
