Balaton.
Verőfény, kék ég.
Bírható tömeg, fürdés, víz igen kellemes.
Délután fél hat körül emberek felkelnek, pakolnak, indulnak kifelé. Pedig egy felhő sincs az égen, a radarkép teljesen tiszta, nagy a meleg.
A lángosos csóválja a fejét, nem érti.
Autók tömkelege indul felfelé, Veszprém felé.
Egy másik fajta radarképen, a zenei térképen egy óriási képződmény látszik, növekvő depressziója szívja befelé a közönséget.
IV. Régizene Fesztivál, Veszprém, zárókoncert.
A Jezsuita templom a Séd völgyében, árnyas ligetek közt, szép tó mellett, ősi alapokon, egy jó tíz perc séta a Vártól. Belül nyugalom és hűvösség; egy francia csellista, Bruno Cocset készülődik. A műsor sokat ígér:
J. S. Bach szvitek szóló csellóra, a híres Csellószvitek.
BWV 1007-1012: ez a hat jegyzékszám minden csellista és Bach kedvelő szívét megdobogtatja; az összes létező európai zeneiskola és akadémia zászlaján lobog, aki ezt a hangszert egyszer is komolyan a kezébe fogja, garantáltan nem ússza meg, egyfajta apoteózisként beemelte a csellót az igazi szólóhangszerek közé. Lemez- és koncertfelvételek már az őskor óta rendelkezésre állnak, legendák tucatjai ülnek a beláthatatlan mennyiségű előadás-halom tetején. Annyira ismertek, hogy még az is hallotta, aki azt sem tudja, hogy mi a régizene.
A templom teljesen megtelt, a jóval drágább belépő sem volt eltántorító: ha a név Bach, szép Magyarországon akadály nincs.
Kezdésből egy rövid Gabrieli mű, aránylag ismeretlen, ráhangolódás a komolyabb dolgokra.
Komolyabb tényleg?, vagy inkább csak bonyolultabb? Tényleg komolyabb, ennyit előresiethetünk.
Már az első hangnál feltűnő a különbség, merthogy ez a templom az előző napokban viola da gamba hangot kapott, szép nagy adagokban. Most a hangerő szinte dupla, rendkívül megnyerő mély szekció, viszont deréktól fölfelé hiányzik a gamba simogató felhangözöne; aztán megszokjuk; összességében egy igen szép hangú hangszer. Külön öröm, hogy magyar kéz alkotta, Koós Viktor munkája.
Indul a Bach szvit. Ismerjük jól, még én is, aki nem állok szent kötelékben Bach zenéjével. A játékmód nagyon virtuóz. A dallamtalanság feltűnő, a végére nekem konkrétan fáj, olykor annyira hiányzik a melódia, hogy szinte érdekes. A szerkezet, sőt, maga ez a zene kimondottan bonyolult; Cocset megoldása erre a problémára ügyes és elegáns: nagyfokú gördülékenységet visz bele, áthempergeti a hallgatóságot a nehezebb szakaszokon. Akrobatikus és könnyű, sőt, könnyed.
Némi mélységvesztés az ára a dolognak, mert ez a zene azért több rétegű és telve rendkívül komplex dolgokkal, amelyek révén – az arra fogékonyaknál – óriási dimenziók nyílnak minden irányban. Ügyesen egyensúlyoz, nem lesz üres egy pillanatra sem. Ez a hangszertudás lenyűgöző, ez tény. Teljesen eggyé válnak. A szvit vége felé ő egyre virtuózabb, mi kissé fáradunk, ez a fajta zenei intellektualitás mesteri és határozottan tömény. Nagyon finoman játssza, gurulósan, és eszünkbe jut az a tonnányi izzadás és kínlódás és zenegyilkolás, amivel a youtube kecsegteti az óvatlan keresőket, szóval ez az előadásmód szerencsére egy másik galaxisban van.
Az utolsó tétel után, gyakorlatilag szünet nélkül, egy Vitali darab, csak úgy hozzáfűzve az előzőekhez, hirtelen megjelenik az élénkpiros olasz vér, átszínezi a szürkeséget, megjelenik a melódia, a bonyolult szerkezetek visszavonulnak erőt gyűjteni, hagyják ezt a szép egyszerű kis dallamot kibontakozni, amely akkora gyönyörűséget sugároz, hogy már megérte ide beülni.
Annyira erős a kontraszt, mint amikor egy érettségi matematika írásbeli közepén bemegyünk egy tálca ízletes szendviccsel, áttörjük magunkat a logaritmusok és a köbgyökök labirintusán, és ártatlanul letesszük a finomságokat egy napfényes szegletre.
Aztán tovább Bach zenéje, de innentől Cocset egy érdekes megoldással próbálja ki a közönséget. Teljesen ártatlanul a szvitek elé- és mögé játszik egy-egy dall’Abaco capricciót; mintha oda tartozna, szorosan. Igazából nem oda tartozik, egy teljesen más zenei világ, ez annak nagyon lejön, aki esetleg ismeri ezt az ismeretlen olasz szerzőt – már volt szó róla régebben. (itt). Hogy miért volt ez a manőver? Valószínűleg azért, mert ezeket a csellószviteket egymás után nem szokás játszani, túlontúl nehezek, tehát kell egy kis higítás, ezek zeneisége felüdíti a hallgatóságot.
Valóban, nekem pl. nagy segítség, mert dall’ Abaco-t kimondottan szeretem.
Zárásként, most kicsit külön, az 1. Capricco; jutalom a kitartásért.
Van úgy, hogy a nagyon jó dolgok nem könnyűek.
Nagy taps, ráadások, jó hangulat.
Odakint finom borok, koccintással záródik a IV. Régizenei Fesztivál.Bruno ígéri, hogy jövőre ugyanitt. Szerintem nagyon tetszik neki a hely, a közönség, a szellemiség.
Egy barátom súgja nekem, hogy van még a hatból három szvit, ami nem hangzott el…nevetünk, mert ül a poén; mert sokan tényleg várják, főleg a zenészek és a zenetanárok, igazából nekik nagyon való, ott a tankönyveikben, a mélyebb szinteket itt szerintem jobban be is fogadták - mi, a laikus közönség, óvatosabbak vagyunk, át kell gondolni a dolgokat, hogy pár napja a Libre Vermell után, vagy tavaly ilyenkor a Hume koncert után milyen állapotban tántorogtunk ki az átélt zenétől - most egy picit élesebben, szigorúbb matematikával sziporkáznak a csillagok - de azért nagyon szépen.
_______________________
Képek: 1-4-5-6-7 - Nagy Csaba;
