A barokk kor és a barokk zene sok dologról híres; de ez a rengeteg zeneszerző, ezen mindig elcsodálkozom. Sokuk neve fennmaradt, méltán, vagy akár majdnem feleslegesen, sok közülük feledésbe merült, méltán, számos esetben inkább sajnos. Nagy visszatérések történtek a nemlétből, gondoljunk csak Bachra vagy Vivaldira, meg kisebbek is, melyet a lemezkiadók 1st recording logója jelez, ismeretlen és kimondhatatlan nevű szerzők továbbra is ismeretlennek maradó műveivel.
Van egy nagyon különleges kivétel, akinek új csillaga együtt emelkedett a ’90–es években kezdődő megújult régizene-játszással, Johannes Hieronymus Kapsberger.
Bő 20 éve, gyakorlatilag nem tudtuk, hogy ki az, a lexikonokban kb annyi volt, hogy német nemesi származású lantos, Velencében született és Rómában élt, a Girolamo nevet is felvette.
Ma a helyzet kicsit más. Mert amikor azt halljuk, hogy L’Arpeggiata, beugrik a Christina Pluhar vezette együttes, akit ma kicsit nyugatabbra mindenki ismer a zenetanárokkal az élen, tényleg mindenki, a mérnökök és az irodalmárok, a diákok és tanárok, csecsszopók és aggok, mozdonyvezetők és vécésnénik, szóval az együttes nevének eredete Kapsbergertől jön, mert ugyan az arpeggiata szimpla jelentése, hogy hárfa-szerűen (játszandó lanton), de mindenki tudja, hogy ez pontosan az a Toccata Arpeggiata, Kapsberger híres lantműve, ami Christinát is beszippantotta.
Ma a helyzet kicsit más. Mert amikor azt halljuk, hogy L’Arpeggiata, beugrik a Christina Pluhar vezette együttes, akit ma kicsit nyugatabbra mindenki ismer a zenetanárokkal az élen, tényleg mindenki, a mérnökök és az irodalmárok, a diákok és tanárok, csecsszopók és aggok, mozdonyvezetők és vécésnénik, szóval az együttes nevének eredete Kapsbergertől jön, mert ugyan az arpeggiata szimpla jelentése, hogy hárfa-szerűen (játszandó lanton), de mindenki tudja, hogy ez pontosan az a Toccata Arpeggiata, Kapsberger híres lantműve, ami Christinát is beszippantotta.
Hogy mű?, kérdi a Bachon nevelkedett hallgató, mert ez csak egy szimpla akkordok-egymás-után menet, még csak nem is dallam, végig ugyanolyan pengetéssel, kissé hatásvadász ritmusválasztással.
Mit is lehet erre felelni?, azt, hogy ja, valóban nem egy ultra-bonyolult valami, viszont amikor meghallgatjuk, érezzük, hogy itt jóval többről van szó, hogy miről, az nem derül ki pontosan; mindössze ilyenek jutnak eszünkbe, hogy sodrás, meg hullám, meg szépség, meg harmónia, esetleg Odüsszeusz, meg a hajósok fülében a viasz, meg hogy ő miért nem tette be, ha veszélyes, mert persze hogy a Szirének, de leginkább az, hogy életünk hátralévő részében valami ilyesmit kellene hallgatni…
Mert van egy ország
Norvégia.
Olaj sok, hal még több, kellemes nem EU tagság.
De van ettől sokkal fontosabb.
Egy kései viking leszármazott, Rolf Lislevand, ott született, a szerény 2.10–es magasságával, ő hozta divatba Kapsbergert, ezzel a lemezzel: Igen, aki Savallal játszik, meg jazz-zenész is.
Ma már legenda, akkor, (1993) az év régizene lemeze lett. Az alap lantszólamhoz még hangszereket tett, ez akkor határozottan merész volt, plusz egy olyan előadásmódot lanton, amelyet megugrania szerintem azóta sem sikerült senkinek.
Kapsberger néhány művénél szinte süt az excentricitás; olyan akkordváltásokkal dolgozott, hogy a hideg-szigorú Germániában egy jó nagy fülessel tette volna helyre a tanár a kromatikus szabadságot.
Egy-két helyen ma is szemöldök-felrántó, minálunk bizonyosan.
Sok helyen ellenpont-hibákkal örvendeztette meg a publikumot; hogy ez lázadás a szerkezet ellen, valamiféle szurkálós humor, vagy egyszerű hiba, azt mindenki maga eldöntheti. Írt még operákat, java részük elveszett, és sok az aria, némelyikkel találkozhatunk lemezeken. A régizene mai varázsbirodalmában aztán pazarul szétterjedt, 2000 után főleg, ma már egy ismert unikum. Nálunk kicsit döcögős a helyzet, ezt a lemezt a kritika nem tudta/tudja hová tenni, volt ez jazz-felvétel, crossover, világzene, tisztára, mint ahogyan a Citadella írja, vezírjeim szájából, ahogyan vitatkoztak, dőlt a tömény butaság...
A hangszer itt természetesen már nem a reneszánsz lant, hanem minimum a barokk lant, a plusz húrjaival, de leginkább a chitarrone, ami egy speciális lant-féle bonyolultság, a nagyobb példányokkal már óvatosan kell fordulni, vagy kell egy jó ismerős Herenden.
Hille Perl ezzel adózott neki:
Ő bizonyos szempontból tovább merészkedett, mint Lislevand: szemrebbenés nélkül continuot írtak hozzá, de még milyet…!
Ráadásul a titokzatos, tényleg a padlásról előásott Libro Terzo 1626–os, késői kiadású kötet dallamait járja körül; Hille Perl színekről meg formákról ír, meg hogy némelyik darab egyenesen pszichodelikus jellegű, ez jó nem?, egy Ummagumma 1610-ből…
Ezt a gambás hölgyet amúgy is ajánlom szíves figyelmetekbe, valahol a youtube–on van egy riport vele, beszélgetnek valami zenei dologról, meg is mutatja egy szép basszusgambán, pár akkord csak, egy példa, nekünk, a kulturáltabb mugliknak, és közben a szeme egyszerűen lesötétedik, egy másik birodalomba emeli magát, pedig jó, ha van fél perc az egész…
Végezetül, még egy lemez, Sandro Volta játszik rajta, másolatként a legmesszebbről érkezett hozzám, (Ausztrália) (!!), amikor még nem letöltöttünk, hanem bélyeget nyaltunk.
Ezt lehetőleg ne…Nem mindig sikerülnek a dolgok.
Kapsbergernek viszont igen. Mármint megszökni a műhelyből, ahol a kockákat gyártják.
Rendkívül különleges zeneiség.
Ha már ismerjük, tízezer közül ki tudjuk választani.
Feltétlen ajánlott.
___________________________
Képek:
1-2-3-7-8
