Vannak lemezek, amelyekről nem lehet eleget írni, bár volt szó róluk; aki esetleg nem ismeri, erősen javasolt meghallgatni és beszerezni, de legalább letölteni; akinek megvan, néha nem árt belehallgatni, hogy épp hogy állunk a zenével, Vivaldival, meg, persze a hifinkkel, vagy akár Velencével, de legfőképp saját magunkkal – én mindig, minden egyes alkalommal elképedek azon, amit hallok, régebben főleg zeneileg, kimondottan az énekhangon, manapság már úgy általában is.
A Kék Vivaldi, így vonult be a lemeztörténelembe, egy 2005–ös Naivé, a Vivaldi-sorozatból kiemelkedik toronymagasan, meg belesimul is egyszerre.
Emlékszünk,
ugye, a kiadó merész ívű elképzelésére, hogy 10 év alatt 100 lemezt megjelentet
a Turini levéltár anyagából? Meg arra az artwork-re, amely extravaganciájával egyedülálló megjelenéssel
ajándékozta meg ezt a sorozatot?
Érdemes a borítóval kezdeni, mert az egész lemez ilyen. Éppen pontosan olyan belül, mint amilyen kívül. Milyen?, hát először is kék, mindenféle árnyalattal. A hátulja már liláskék. Nem hideg, hanem mediterrán. Napsütéses-kék. Madonna-kék.
Nyilván, mert Itáliában vagyunk, de azért is, mert motetták szerepelnek a lemezen. De ez a ruha vagy köpeny, vagy mi. A konvencionális és fennkölt Mária-analógiák fogaskerekei közé némi homok keveredett… mert kilóg a haja, láthatóan előre megfontolt szándékkal, úgymond direkte…meg eleve túl jó a nő….a tekintetet férfiúként nehéz állni mögöttes tartalom nélkül, amely nem annyira a megrendült Madonnáé, mert talán azt mondja, hogy ma nem jó, de gyere holnap, várlak, valóban, semi-motet a megnevezés, mert a világias jelleg kilóg zeneileg is, legalább ennyire, tényleg, egy koloratúra-ária meg egy gregorián az nem egy csoport, szóval ilyen szintű csapodárság láttán egyetlen város az, amelyik neve felmerül, az pedig a gyönyörűségesen bűnös Velence.
Ahol annyi elegáns és szép palota sorakozik egymás mellett, hogy gyakorlatilag egy új esztétikai kategória jön létre.
Ahol Casanova igazán szerette az összes nőjét, külön-külön, egymás után és egyszerre is.
Ahol a hírhedt Ólombörtön áll, ahonnan Casanova megszökött, és menekülés közben kikezdett a csendőrkapitány feleségével, aki otthon épp csak becsukta az ajtót a férje mögött, aki a szökött kalandor keresésére indult embereivel.
Ahol 1620-ban a 120 ezer lakosra tízezer kurtizán jutott.
Ahol naponta átmossa a tenger az alapzatot a milliónyi cölöp között, alulról tisztán tartva a várost, a rengeteg templomban elhangzó harangszó, gyónás és ima és gyertyaláng pedig felülről biztosítja a spirituális higiénét.
És persze, ahol született és alkotott Antonio Vivaldi. Aki egy lepukkant lánynevelő intézetet kapott a nyakába, amely mai fogalmaink szerint inkább egy árvaház volt.
Néhány év elteltével egy olyan színvonalú zenekart és társulatot nevelt ki a leánykákból, hogy szokás lett a magas arisztokrácia köreiben eljárni ezekre az előadásokra.
Ahol a férfiszerepeket farács-álarc mögött énekelték a lányok, és ahol gyertyacsonkokkal dobálóztak, amikor nagyon tetszett a darab, mindenki rákot és mandulát evett, és ahol alkalmanként maga Vivaldi hegedülte a ráadásokat, amikor olyan hangulatba került..
Azt hiszem, pontosan ezt az olyan hangulatot érzem végig a lemezen.Az előadók.
Sandrine Piau – francia szoprán, William Christie fészekaljából. Rendkívüli hang. Színes, érzelemdús és atom-atompontos. Ez utóbbi egyenesen feltűnő, mert a nagyon kidíszített áriák olyanok, mintha egy igen bonyolult akadálypálya vagy egy kacskaringós lépcsőház-menetelés egy barokkos, meseszép épületben. Ránézünk a fényképére, és elhisszük az egész történetet, amit hallunk. Annyira jól szól, és annyira közel jön, hogy elkezdjük megérteni, hogy mit gondolt Vivaldiról, meg hogy ez a Dantone, aki a csembalónál adja a continuót a háttérben, de az ő agyszüleménye ez az egész előadás, hogy ő mit gondolt, és hogy miért köszönte meg a bookletben neki Sandrine, hogy megírta az ornamentációt, igen, ezt ő csinálta, nem ez van a kottában, illetve a lejegyzések a régizenében ezt engedik, sőt, egyenesen kívánják.
Kezdésből egy hang, amely rögtön megy az égbe fölfelé.
Igazából az égből lefelé, mert ez az Isteni Harag, ahogy legördül 1720 környékén, az emberiség bűnössége miatt, uniszónóban, kromatikus borzadállyal.
Azt mondta Sandrine, jó ez az ária, a szopránnak széles teret ad, főleg önmagával megküzdenie...
Aztán egy rövid könyörgés, majd egy lassú tétel, komoly bűnbocsánat-esedezés-rimánkodás a Magváltóhoz, szívét lágyítandó, a végén az Alleluja, tehát úgy tűnik, sikerült, mehetnek a gondolák tovább, piros ruha előnyben, nagyobb mennyiségű arany- vagy készpénz javasolt.
Az a sikítás a végén, az finom.
Tovább a Canale Grande-n, aztán beljebb a labirintusba, hogy is mondta Krasznahorkai László?, a szépséget már nem értjük, így fáradhatatlanul kutatunk egy labirintusban, mely labirintus nem egyéb, mint saját eltévedésünk helye, ahol az embernek mindössze egyetlen célja lehet, ezt a tévedést, ennek a tévedésnek a szerkezetét megérteni.
Szépség-labirintus. Mert azt is írta, hogy egy civilizáció legmagasabb szellemi rendjét a tökéletes szépség létrehozása teremti meg, és élteti.
Ezek a sorok nagyon különlegesen hatnak itt Velencében. Ahol nincs út, sem járda, és nincsenek villanyoszlopok. Egy tökéletesen ittfelejtődött 600-800 éves nyomat, egy olyan esztétikai kultúrával, amelyik mára teljesen eltűnt, de nem, mert itt vagyunk, látjuk, járunk rajta, lakunk benne, hiába a tízezer turista, a házak és a paloták gyönyörűségén nem képesek foltot ejteni. Amikor meg kilépünk a Biennálé kiállításáról, ahol örökre kisiklott építészeti megoldásokkal zavarják a planéták járását, átöleljük a Rialto látképét, és csöndben hálálkodunk, hogy a sztárépítészek kártételei ide nem jutottak ki
Beburkol egy finom aura, vagy inkább gőz, amelyet belélegzünk a tátva maradt szánkon, mert miféle város az, ahol ilyen a halpiac?
És amikor bemegyünk a kórházba, ilyeneket látunk…? Azokon a köveken, ahol Vivaldi is lépkedett?
Hogy is nézhet így ki egy ma is működő kórház?
A bejárati ajtó mögött van egy kapusszolgálat,, aztán meg egy ilyen folyosó, amíg beérünk a recepcióra. Talán hogy kilazuljunk, és elfelejtsük, hogy ez nem valami múzeum, ez egy kórház.
A Laudati pueri a 112. zsoltár alapján, 1730 körül íródott, eredetileg castrato-ra, de már Vivaldi idején is volt szoprán előadás.
Hosszú trillák az örökkévalóság szótagjaira, az emelkedő dallamvonal a Nap győzelme az Éj fölött, a hangszerelési kontraszt a Mennyek és a Föld ellentétét adják, a megváltó és dicsőítő glória a híres Gloria, a furulya-fuvolaszó hihetetlenül magas égbe emelkedése, amelyet az énekhang egyszer csak érthetetlen módon megelőz, kb. pontosan így, csak a videón az irány horizontális, ahol a BMW kigyorsít, de máskülönben minden stimmel.
A zenekar játéka egyenes, magas-egységű, semmi megalázkodás, még akkor sem, amikor a hegedűk hangja egy jajgató-kórussá áll össze.
Szóval, Vivaldi.
Ez is Vivaldi.
Pontosabban ez Vivaldi.
Minden kiszerelésben és mennyiségben javasolt; akár a Négy Évszak is, de az Il Furore meg nagyon, drága rendszeren, kis rendszeren, otthon, odakint, autóban, mozdonyban, görkorcsolyázás közben, a világűrben, rézbányában, bárhol; ezért az egy lemezért már érdemes egy hifis útvesztőt felállítani.
 |
| Bingham Canyon, rézbánya |
Velence, 2016 augusztus
Szemben a Casa Casanova homlokzatával, köztünk a lagúna, és mindezt egy 600 éves ablakban ülve.
____________________
