Ez a CD a legelső AliaVox lemez.
Immár húsz éve, hogy Savall kigondolta azt, hogy saját kiadónál jelentesse meg a lemezeit. Ebből a szabadulási kísérletből az évek alatt az egyik legszínvonalasabb régizene-kiadó lett, ma már egy fogalom.
Joan Bautista Cabanilles – nem túl ismert név. A valenciai katedrális fő-orgonistája, felszentelt pap; az évszám szerint a Bach előtti közvetlen generáció, de az Ibériai-félszigeten valahogy minden másképp alakult. A környező országokból beszivárgott zenék beépítése a saját keretbe teljesen természetes volt, nem alakult ki annyira saját arculat, mint pl. Itáliában vagy Németországban.
Cabanilles billentyűsként az ellenpontot különösen szerette, a több szólam vezetése a késő Reneszánsz bonyolultságát idézi, de a dallamosság nincs megtagadva, nincs is előtérbe állítva sem, az egészből egy semmihez sem hasonlítható finom egyensúly tűnik fel, bonyolult, de nem az, dallamos, de inkább belül.
Kezdés.
Batalla Imperial – jól érezzük a címből, ez valamiféle csata dolog. Akkor harci zene?, hát igen is meg nem is, mert valóban, sokszor előfordul az, hogy a harctéren ténylegesen felhangzó zene kerül egy műbe, gondoljunk a 100 évvel későbbi saját harci zenéinkre meg a régi szignálra a Kossuth rádión. Itt a dolog kicsit bonyolultabb, mert harc az van, de csak szimbolikusan, a Jó és a Rossz, az isteni és a Gonosz összecsapásáról van szó, ne feledjük, Cabanilles virtuális csatatere a valenciai katedrális és leginkább a saját képzelete volt.
A Tiento de falsas, (a tiento kb. a fantázia Ibériában), van kettő is, különös tapintattal visznek körbe minket a diszharmónia finomságain. A kromatikus lépkedéseknek ez a szabadsága a régizenében fel-feltűnik, aztán nagy szünet, gyakorlatilag a mai kortárs zenében köszön majd csak vissza. Érdekesen ereszkedő a dallam, folyamatosan, annyira, hogy pár perc után már az a feltűnő, hogy nem a szubtartományban vagyunk, igen, ügyes a trükk, a kicsit-feljebbről kezdések szépen rejtve maradnak, a lefelé irányuló mozgás viszont feltűnő.
A Corrente Italiana – a lemez zenei középpontja. (1'25-től)
Lendületes felvezetés, aztán sok-sok ívvel egy különös építkezés. De mik is ezek az ívek, amelyek nekem mindig annyira tetszenek a zenében? Igazából egy olyan kapcsolat a részek között, amelyek értelme vagy jelentősége akkor derül ki igazán, amikor végighallgattuk az adott darabot. Akkor elsőre nem is jön le?, mondhatnátok, a választ nem tudom, mert én ezt 20 éve hallottam először, csak arra emlékszem, hogy nagyon-nagyon tetszett, rögtön. Most, hogy tudom a végét, különösen szép a dolog.
A matematikában is van egy teljesen analóg helyzet. Emlékszünk a Zénón-féle paradoxonra? Achilles soha nem éri el a teknőst, mert, bármilyen gyors, amíg megtesz egy szakaszt, a teknős mindig előrébb megy egy picivel, Achilles amikor odaér, ahol az előbb a teknős volt, az megint picit odébb mászik, és így tovább. Ez a kissé bárgyúnak tűnő sztori megoldása nagyon komoly matematikai apparátust igényel, évszázadokig agyaltak rajta, ma sem megnyugtató a helyzet, mert a végtelen szakaszok összegzése egyszerűen kiesik a józan ész, illetve az Euklidészi matematika kereteiből. Hogy jön ide akkor most Cabanilles?
Úgy, hogy egy elegáns filozófiai felvetés úgy igyekszik kikerülni a kelepcéből, hogy felveti azt a kérdést, hogy a hátralévő út ½, ¼,, stb..része azért összegezhető akkor is, ha végtelen a sor, illetve a darabszám, mert már eleve felállítottuk a kezdő és a végpontot, vagyis ismerjük a történet végét, tehát így nem is ér az egész. Valóban, az első meghallgatás az ívek végét csak saccolja, a sokadik már pontosan irányítja, sőt, azért tetszik, mert annyira várjuk a végét, amely ott zenél a tudattalanunkban. Igazából minden zenehallgatás erről szól…? Lehet, hogy Cage azért mondta, hogyha valami nem tetszik, hallgassuk meg még egyszer, aztán újra és újra, és meg fog tetszeni?
Mindenféle metafizikai kitérő nélkül az egyik legfinomabb belsejű zene, amit ismerek; a vége különösen gyönyörűre sikerült, igazából itt kezdjük csak megérteni, hogy ez mégis csak egy tánc, egy egyszerű olasz nyitótánc.
Savall zenészei és fúvósai mindig egy külön fejezet, azokon a girbe-gurba kacskaringós ismeretlen nevű régi spanyol hangszereken másfajta harmónia-megoldások születnek, biztos valami régi hangolási szisztéma teszi még különlegesebbé a hangzást.
Az utolsó tiento egy hosszú monotónia, lassú lépkedésekkel, a harmónia teljes; nagyon enyhe feszítés és emelkedés érződik. A legvégén finom ütemváltás, és aki eddig kibírta, mérhetetlen gyönyörűségben lesz része. Mert 13 és fél percig csak előkészítés volt és építkezés, egyfajta kapaszkodás, állandó kérdőjelek.
És megint kiderül, hogy a dologra való rákészülés, a rítus, az maga a lényeg. Mert utána a megoldás és a feloldás jön, igazából a leállítás, amelyben valamiféle megejtő szépség van. Várjuk, hogy eljöjjön, aztán kiderült, hogy már el is múlt. Ugye ismerős?
A végkifejlet hasonlatos ahhoz, amikor valami különösen nagybonyolultságú technikai rendszert állítunk le, például egy gázturbinás hajtóművet egy repülőgépen, ahol nem úgy van, mint az autón, hogy kihúzzuk a kulcsot, és egy perc múlva már sétálunk az úton, már arra sem emlékszünk, hogy mivel jöttünk eddig. Vagy az MR, a mágneses rezonanciavizsgáló a kórházban, ami elképesztő 3D képet ad belsőnkről, feltárva azt, ami sokszor kellemesebb, ha rejtve marad, szóval, amikor ezt leállítják, az egy bonyolult művelet, úgy hívják, legerjesztés, félnapokig eltart, amíg a szupravezető folyadékok szobahőmérsékletre visszaállnak. Itt is lefelé hajlik a dallam, feloldást ad egy olyan ívre, amely különösen hosszú, mert gyakorlatilag nem csak az utolsó tiento, hanem az egész lemez zárása.
Ha pedig megfordítjuk a dolgot, akkor ezt a zárást készítette elő maga a lemez egésze.
Vagy akár a mai napunk egésze, amely innentől garantáltan másképp fog telni.
