2016. május 30., hétfő

B-A-C-H problémák - A Werckmeister harmóniák










"... hát ez a szép kis tiszta kvint meg hogy került ide? Igazán sajnálom, de néhány lebegésnyit belőled is el kell csippentenem.. " [Frachberger, vak zongorahangoló]

 

 

 

Van sok Bach lemezem, közülük számos, amelyeket igen jónak sejtek, jó sznobként összegyűjtöttem őket, de furcsa dolgok történnek hallgatásuk során.


Bach partiták. Legendás zene, az előadó a legjobbak között, a hangszer egy mesterhegedű, a felvétel SACD, a hangminőség perfekt, tehát olyan, mint amikor mindent összekészítettünk egy jó szalonnasütéshez, a társaság jó, az idő remek, a parázs kész..

Szépen indul a dolog, lelkesedés nagy, jó illatok csiklandoznak, a hegedű fájában valami különleges tónus, a játékmód teli belső tűzzel. Aztán kicsit telik az idő, szép fokozatosan, a kommunikáció el-lehetetlenedik, valami furcsa lesz, a beszélgetés leáll, valami túl bonyolult ott belül.
A dallamtalanság egyszerűen fáj.
A CD játszó megkönnyebbülten sóhajt, mikor nem kínozom tovább.

Pedig milyen jól eldiskuráltunk...  (Örkény egyperces, emlékeztek? amikor a feltámadt özvegy inkább visszamászott a sírba... itt )

A hegedű – bármennyire is szép hang, tónusban alapvetően nem helyes, egyedül nem nagyon áll meg, kitámasztás nélkül karcol és vagdalkozik, erről nem tehet, zenekarban a helye, jó, nézzünk mást. Csellószvitek a következő, de mivel hisztizünk a tónuson, nézzünk egy átiratot viola da gambára, amelynek tónusa teljes.


Valóban, hangzás olyan, mint amikor kint hagyott vajjal kenünk kenyeret – varázslatosan fedi az összes vágyott hangtartományt, az összes kicsi zug kitöltődik. Voix Humaines – ez most valóság. Az előadó, Paolo Pandolfo meg olyan, hogy eszembe jut, amit a norvég barátom mesélt egy koncertjéről, amikor a nézőtéren ülve hosszú pillanatokig azt hallucinálta, hogy a hangszer összeolvadt vele, de úgy komolyan, annyira eggyé váltak. Amúgy Pandolfo-t ismerjük, ez előtt kettővel írtam róla, azóta a nyílt utcán leállítanak, hogy adjak már legalább egy másolatot az Improvisando-ból…



A Bach lemez hallgatásakor viszont kísértetiesen megismétlődik az előző tapasztalat. Kezdésből visszahőkölünk, mennyire nagyszerű zene. Aztán túltekeredik valahová, követnénk, de eltévedünk. Szürke rengeteg. Valami ránk ereszkedik. Kimennénk, de Ariadné elment cipőt vásárolni, ridiküljében ott van az, amit úgy hívunk, hogy melodikusság…


Nagy merészen még egy H-moll misével is bepróbálkozunk, az egyetlen Agnus Dei gyönyörű, de hiába, ez az egész téma nem megy.
A Brandenburgi versenyeknél meg estére bevalljuk, szigorúan csak magunknak, hogy egyetlen őszinte hangjegy sincs benne. És felmerül a gyanú, hogy az egész Bach család gyakorlatilag melódia-hendikeppes volt, nagyon nem ment az a dolog, amely,  igazából, a zenét, ab ovo zenévé teszi.


Ízlésekről kár értekezni, vitát nyitni meg főleg, inkább érdemesebb tágabb körben gondolkozni, ha már a zenehallgatás zátonya futott, gereblyézzünk össze pár dolgot, ami még az eszünkbe jut.
 
 
"A hangrendszer úgynevezett fejlődésének szomorú kísértethistóriája"
 

Bachról futólag megemlítik a zenetudósok, hogy a temperált skála bevezetésével óriási lehetőségeket adott a zenei kifejezésre. Ez a könnyű kis megjegyzés néhány embernek azért feltűnt, annyira, hogy továbbgondolta a dolgot, és beemelte regényébe (Krasznahorkai László), illetve filmjének egyik alapötletévé tette (Tarr Béla).


A Werckmeister harmóniák.
Mit is vettek észre ezek a művészemberek, akik amúgy nem zenészek, de annál inkább bölcsészek?, hát azt a furcsa csavart, hogy Bach zenéjén alapszik pl. nálunk a zeneoktatás, és a barokk kor betetőzéseként, összefoglalásaként ismert ünnepelt szerző, de az alapmegoldása, ez a skála-kiigazítás, amit Andreas Werckmeister-rel közösen dolgozott ki, nem más, mint egy csúsztatás, egy hazugság.
Mert:
 

"... a látszólag önkényesen rögzített hét hang a sorban nem egyszerűen hetedrésze valamely oktávnyi egységnek, nem gépies rendszer tehát, hanem hét külön minőség, akár hét testvércsillag az égen...

... egy hangsor nem valami szabályos templomlépcső, tudja, amin föl-le szaladgálhatunk az istenekhez"

 

Egy – amúgy érdekes - matematikai kísérlet, amely beleette magát a zenei létezésbe, az egész zenei valóságunkba, és emellett a ..., hogy is fogalmaznak?, nyilvánvaló botrány mellett a jólfésült közönség egyszerűen továbbsétált.
 
"... értetlenül s némiképp irigy lenézéssel állapította meg, hogy zajongó útitársai – nyilván a környék sötét tanyáin s falvaiban tengődő megannyi durva paraszt – még ezekhez a kényszerű körülményekhez is igen gyorsan képesek alkalmazkodni: mintha nem is történt volna semmi rendkívüli."



Igen, ezt nem bírták szó nélkül. A film amúgy remek, akkor is, ha kikapcsoljuk belőle ezt a zenei dolgot, bár kissé nehéz lesz, merthogy ez a címe.
Óriási viták nem lettek, és ma sincsenek, nem is lesznek; sokan azt sem értik, hogy mi itt a baj.


Hanem úgy tesznek, mint a háttérben Valuska, aki kb. a közepébe beleun, és diszkréten kimegy a szobából... ha így tesztek, nincs harag, komolyan.
 

"... a régieket, nemcsak kételyek nem gyötörték, de sértetlen, gyermeki bizalmuk árnyékából nem is vágytak el,s mert tudták, hogy az isteni harmónia az isteneké, megelégedtek azzal, hogy tisztára hangolt hangszereik dallamával mintegy belepillanthattak az elérhetetlen tágasságba" 

"... a megzavarodott fennhéjazás a törékeny álom teljességét akarta…, hát megteremtette a maga módján, ahogy lehetett: a kérdést nagyszerű technikusokra bízta, Salinasokra és Wercmeisterekre, akik magukat nem kímélvén, az éjszakát nappallá, a hamisat pedig igazzá tudták tenni, s mi tagadás, a feladatot oly ragyogó leleménnyel oldották meg, hogy az azóta is hálás publikumnak más dolga se maradt, mint elégedetten összenézni és kacsintani egyet boldogan, hogy Na ez az!

Nyilván értelmes ellenvetések is el szoktak hangozni, például az, hogy már az 1600-as évek közepére legalább 30 féle hangolási rendszer létezett – a valós szám akár ennek a háromszorosa is lehetett – ami azt jelenti, hogy hangolás terén igazán minden és mindennek a fordítottja is ki lett próbálva, gyakorlatilag nem maradt olyan hang vagy hangköz, amelyet ne alkalmaztak volna valamelyik hangszeren. Másrészt, az a csekély mértékű kerekítés, amelyre szükség volt, a hallhatóság határán egyensúlyoz, a laikus közönség ezt feltétlenül nem hallja meg, cserében viszont sokkal többet kap, jóval több hangnemben és előjegyzésben gyönyörködhet. 


Az igazán jó vitatkozó még azt is mondja, ha már ennyire ragaszkodunk az analógiás gondolkodáshoz, akkor miért is kellene akarni, hogy az alap húrfelezős Püthagórasz-féle skálán közlekedjen a mai hallgatósághoz a zene, ma, amikor a világ leírása és az emberi jelenlét alapvető változásokat mutat, akár 100 évre visszamenőleg?


Valójában a probléma filozófiai jellegű, leginkább metafizikai megközelítésből érthető. Ami a fájó pont itt, az az előre megfontoltság, amellyel ez a manőver megtörtént, vagyis egy direkte alkalmazott becsapás, egy hazugság, ráadásul a zenei matematika eleve mesterséges rendszerének védőhálója fölött végrehajtott akrobatika.


 
 
A pithagoraszi komma furcsa, majdhogynem irracionális jelensége már századok óta gyötörte a komponistákat és a zenészeket egyaránt, ez valóban így van, a 12 tiszta kvint sehogyan sem akart pontosan 7 tiszta oktáv lenni. Ja, meg az is gáz, ilyen alapon, hogy a tél után tavasz jön, a hétfő után meg kedd, nem?
 
"... a nehézséget, Werckmeister egy amolyan huszárvágással intézte el, s csupán az oktávok pontos távolságát megőrizve, a tizenkét félhang univerzumát – mit neki a szférák muzsikája! – egészen egyszerűen tizenkét egyenlő részre osztotta fel"
 
Tehát, olyan dolog mennyiségi felosztása történt, amely ab ovo nem szám, de még csak nem is aritmetikai jelenség, egy olyan egyenlő szakaszolás, amely a természetben soha-soha nem fordul elő, vagyis mesterséges, mesterkélt, kitaláció, műanyag. 
Műanyag.


Mit is jelent egészen pontosan a műanyag?, azt jelenti, hogy a természetben elő nem forduló összetétel.
Tehát műanyag a műanyag, meg a Tesco-s zacskó, nyilván, de bitumen az nem.
Műanyag az alumínium, de a selyem az nem.



Műanyag a kristálycukor, de az ezüst az nem.



És még van egy műanyag, amelyre senki sem gondol, pedig temérdek van belőle, a földön a leggyakoribb összetevő.


Igen, a vas, amely a természetben csak oxidjaiban fordul elő, ezekből ezerévekre való tartalék van. Így akkor már az is világos, hogy hagyomány szerint miért él az emberiség a vaskorban. 

És hogy az aranykor nem azt jelenti, hogy aranyból volt a villa meg a WC ülőke.


Tehát ez az egész skála-kiigazítás legalább akkora belenyúlás a természetbe, mintha egy logaritmikus folyamatot, pl. ami hang terjedése, akarnánk lineárisan megmagyarázni. A dolog jogosságát amúgy az a szellemiség táplálja, amelyet esetleg racionalizmusnak is hívhatunk, ami szerint kár siránkozni, mert nézzem meg a cipőm talpát, vagy a laptopot, amin írok, az is mesterséges, és higgyem el, nem a Holdról való anyagok, nagyon is földi dolgok, sőt, komoly szellemi kreáció eredményei, mert 25 csepp kőolajból egy Esc billentyűt készíteni, felirattal, azért az nem gyenge, tehát ez a dolgok normális rendje, és ezt az a szó írja le leginkább, hogy fejlődés. Valóban, ebben a rendszerben ez így van, sőt, így helyes. 


Itt jön be a metafizika, amely a mögöttes nagyobb ívekre ad rálátást, és amely egy másik, jóval tágabb rendszer szerint gondolkozik.
Mi is a régizene?, ezt ezerszer átbeszéltük, hogy a régizene még tiszta eszmeiségű zene, az égi harmóniák földi tolmácsolása zajlik, finom merőleges geometriával, tulajdonképpen továbbadja azt, amit kapott. Az individuum jelentősége csekély, épp csak annyi, hogy valakinek meg kell pengetni a húrokat.


Itt viszont azt látjuk, hogy egy mesteri, párhuzamos, hamis zenei galaxis épült ki, amely nem az alapmegfelelésekből származik, hanem konstruált, egy művi matematika képletei szerinti tökéletes rend.
Ha úgy teszik, nem 'organikus'.
Óvatosabban fogalmazva, egy plusz lépcsőfok bekerült a rendszerbe. Az irány most is fölfelé mutat, de nem merőlegesen, hanem kissé hajlított és ide-oda cikázó pályán, amelynek a szabadságfoka, a dimenziója látszólag több.

Ez a többlet viszont egy fals rendszerre épül, bármennyire is szeretnénk az ellenkezőjét hinni. 


Egy borkereskedő, aki 1/30 rész vizet ad a borhoz. Akár ki is emelheti az ízeket, az erre szakosodott hardcore szakértők kivételével ez senki észre nem veszi. Ő viszont ezt egy táblán még hirdeti is, amire az van írva, hogy Wohltemperiertes Klavier, amit az iskolákban ma tanítanak.
Mi ez, ha nem ízléstelenség? Vagy még akár, kicsit több?
Mi ez, ha nem az, hogy hathatós segítséget nyújtott ahhoz a manőverhez, amely az egész nyugati félteke zenei világát hazugságba taszította??


Amúgy nyilván ide köthető az akkori protestáns gondolkodás is, amely egy nagy és stabil rendszert akart átjavítani, amikor az elromlott. Csak az a baj, hogy amikor a  katedrális beázott, és tényleg a hívek fejére esett az eső, nem a tető javítása kezdődött,  hanem egy új épületet emeltek, amiből pont a lényeg hiányzik, de a tető, az tényleg rendben lett, a hívek fejére már semmi sem hull, az sem, aminek kellene.


És akkor itt fordítsuk meg a dolgot, miért fáj ez a kritika a zenészeknek, ha egyáltalán törődnek vele, legalábbis annak az 1%-nak, akinek valami halovány fogalma van a pitagoraszi kommáról, meg játszott már életében nem egyenletes hangolással, egyáltalán. Mert a WTC tényleg tananyag, és Bach zenéje amúgy is erősen, annyira, hogy nálunk a régizene sok helyen a zeneiskolákban ővele kezdődik. Tehát erre a zenére vannak szocializálva, ezen nőttek fel, ezt szívták magukba. Ebből a felprogramozási keretből kilépni éppúgy nem tudnak, mint ahogyan én sem a saját zenei világomból.


Kicsit olyan, mint a nyelv, gondoljunk bele, mekkora nehézség akár egyetlen idegen nyelvet megtanulni, ahol azon kívül, hogy mama meg egzisztencializmus, nincs még csak hasonló szóalak sem.


Illúzióink ne legyenek, ők éppúgy nem fognak több régebbi zenét hallgatni, ahol horizontjukat kicsit tágabbra nyitnák, mint ahogyan én sem fogok több Bach zenét hallgatni, amivel esetleg elsajátítanám azt a nyelvezetet, amelynek meg nem értése kizár a mű-élvezetéből. Egy ZAK képzést, de a hiányát sem lehet meg nem történtté tenni.
Való igaz, hogy létezik aránylag elegáns ellen(védő-)érv is, miszerint Bach galaxisa nem szorosan, hagyományos értelemben vett zene, hanem attól jóval több, itt egy más, magasabb rendszer szerint történnek a dolgok, ennek lekövetése pedig tanulható, legfőbb ideje lenne elkezdenem…
Számos ilyen dolog létezik a zenében,  pl. én továbbra is présnek gondolom a szonátaformát, ők meg türelmesen elmagyarázzák, hogy a benne felépülő hármas egység szintén metafizikai jelentőséggel bír, egy kristálytiszta szintézis, egy teremtés, amely megemeli a zenét.




Akkor hol az igazság?, kérdezhetitek joggal.


Van kérdés, amire nincs válasz. Mert ha kicsit hátrébb lépünk, hogy nagyobb szeletet lássunk a tájból, akkor azért látjuk, hogy Bach sok műve, például a passiói valóban a magasabb valóság felé törnek, (még akkor is, ha kicsit tájékozottabbak folyamatosan kihallják a beléjük-lopkodott régi többszólamú protestáns népénekek komplett szakaszait); egy Glenn Gould-féle Goldberg variációk valami jó rendszeren hallgatva, a szőrt a hátunkon felállítja, az egészen bizonyos.


A rengeteg barokk szerző még rengetegebb műveinek halmából Bach olyan magasan kiemelkedik, hogy kultusza teljesen érthető és helyénvaló.
Persze csak ha nem ismerjük az igazán jókat.




Tehát azt javaslom, hogy a fentebb sorolt problémák, vagy inkább észrevételek ne generáljanak teljesen hiábavaló vitakényszert, hanem a kedvelők számára növeljék azt a komplexitást és sokszínűséget, amely minden nagy volumenű gondolkodó és művész alapsajátossága most is, és ahogyan a régebbi korokban is volt.



Aki pedig tovább akar haladni, a szögletes, struktura-orientált melódia-sivatagból kicsit élhetőbb zenei helyekre, az út nyitva, régi szerzők elit csoportja van,  lemez van, youtube van, és különösen jó hír, hogy olyan régizenész-generáció cseperedett fel, amely ebben nagy segítség lehet. Nem Magyarországon, mielőtt valakinek a meghatottságtól a szeme bepárásodna... :)

Az, hogy ezzel olykor kicsit szél ellen vagyunk?



Ne zavarjon minket, gondoljunk a négyszögletes föníciai vitorlára, amely hátszélben szépen ballagott, tolta a megrakott hajókaravánokat, biztos zsírosodást adva a kereskedőknek; némi zeneelméleti neveltetéssel és meteorológiai tudással, hangszerrel a kézben tévedhetetlen, biztos tipp, nagyot hibázni lehetetlen.
Még a szó is ez mondja, fősodor, nem?






A latin vitorla, a háromszögletű, amelynek már aerodinamikája van, tehát valahol a repüléshez kötődik, az viszont jól húz szinte teljes szembeszélben is, akkoriban a rómaiak ezzel mindenkit legyőztek a meghódított tengereken, később a portugál konkvisztátor karavellák vitorlázata lett.

Akkor is, ha fordulóban kifejezetten borulékony volt a hajó.



 
Mondhatni erősen labilis, talán éppúgy, mint a fenti fejtegetések, akkor is, ha a tények makacs dolgok.









Szóval, jó Bach hallgatást mindenkinek,
Üdvözlettel, a Werckmeister-Harmóniákból,

C.










*         *         *




P.S.
film, nagyon jó, bár nem való mindenkinek.
A youtube linket érdemes megnézni, ha az egész film nem megy hirtelen, valahogy túljutni az első percen, az nem lenne rossz.
Krasznahorkai László könyvei is magasan ajánlottak. Ez az egész cikk, meg a sok dőlt betűs idézet, 'Az ellenállás melankóliája' c. könyvből származnak.


Ja, és végül, emlékezzünk a történet végére:
Ismét rend lett.
A kitömött bálnát elvitték.
Az öreg zenetudós visszahangolta a zongorát a temperáltra. Ahogyan Bach és Werckmeister gondolta.
A feleség visszajött.
Ő amúgy jól érzi magát, minden rendbe jött. Nem szűkölködik, van elég helye is.
A fáskamrában....



_______________________________
Képek: