John Dowland nevéről az első dolog, ami rögtön eszünkbe jut, az a híres Lachrimae, ez a lantra írt pavan, amely később a Flow my Tears szöveggel hódított - az évszám 1600 - ez az air annyira híres lett, hogy van konkrét leírás arról, hogy a cipészinas is ezt fütyülte, később pedig azt írták, hogy Európa(-i zene) még száz év elteltével is Dowland könnyeiben úszik…
A régi analógiás gondolkodás szerint azt mondhatjuk, hogy élete hajszálra olyan volt, mint ez a zene, amely így egyfajta kvintesszencia: végigkísérte a szomorúság, a melankólia és a lenyűgöző szépség. Amikor nézegetjük a ránk maradt, néhol kissé hézagos életút-adatokat, valóban azt látjuk, hogy jó oka volt a kesergésre: hazájától, Angliától nagyon sokat élt távol, elismertsége leginkább külföldön teljesedett ki, és amikor élete vége felé, ötvenen túl, immár otthon, megkapta azt az állást, amelyre mindig is vágyott, (The King’s Lute – udvari lantos) keserűen kellett rádöbbennie, hogy zenéje ott már igazából senkit sem érdekel.
Ez az állandósult kegyekből való kiesettség valójában egy olyan dolog árnyéka, amely akkoriban meghatározó volt. Fiatal éveit Párizsban töltötte az angol követség megbízottjaként, és az emigráns honfitársak nyomására áttért a római katolikus hitre. Ezt az anglikán vallású szülőföld úgy tűnik, soha nem bocsátotta meg. Külföldön, – hosszú dániai, majd római, velencei, páduai és ferrarai kintlétek után - Firenzében belekeveredett egy pápista összeesküvésbe, annyira, hogy menekülnie kellett, vissza, Londonba, félkegybe.
Az utókor hálásabbnak bizonyult: elkezdték úgy nevezni, hogy Anglorium Orpheus, és zenéjét soha, egyetlen másodpercre sem felejtették el, a könnycseppek szépen átívelték a századokat, mai népszerűsége most konkrétan emelkedőben. Ez köszönhető annak, hogy aki valaha kézbe fog egy reneszánsz lantot, Dowland művet feltétlen játszani fog; így a nagy előadók kivétel nélkül lemezzel emlékeztek meg róla. Még Sting is valahogy idekeveredett…
Közülük az egyik sarokpont lett.
Nagy nevek, mindenki koromfekete hajjal, Savallnak még és szakálla is, Pandolfonak meg van még haja, és a CD pedig 2013-as?, igen, egy sokadik újrakiadásról van szó, az eredeti 1987-es albumot az AliaVox beemelte a Heritage sorozatba, és díszruhában, SACD-n most olyan kézbe fogni, mint valami becses könyritkaságot. Micsoda szép dolog.
A Lachrimae or Seaven Teares 1604 a négy közül az egyetlen kiadott gyűjtemény, amely teljes consortra íródott, tehát a hangszerelés tenor- és basszusgambák, valamint lant. Ez utóbbi szerepe különleges, mert nem fokozódik le szimpla continuo megtámasztássá, hanem saját, olykor igen bonyolult szólammal még a késő Reneszánsz polifóniáját sugározza.
Rögtön akad egy óriási különbség az akkoriban még éppen dívó Palestrina-féle iskolától, ez pedig a melódia, a dallamosság, amely akkor éppúgy nem volt jellemző, mint ahogyan később Bach zenéjéből is totálisan hiányozni fog ez a fülnek kedves zenei összetevő.
Ebben a gyűjteményben javarészt régebbi dolgai szerepelnek, de úgy, hogy mégis valami egészen újat alkotott. A húzónév egyértelműen a Lachrimae; ez a pavan lett az alap, ebből készült hét variáció az eredeti témára; és mindegyik kapott maga mellé egy gyors táncot; ez utóbbiak szintén ismert és népszerű darabok voltak, itt a kor híres személyei vagy az aktuális pártfogók nevét viselik. Ez a hét pár kiegészítve néhány korábbi szerzeménnyel, consortra áthangszerelve, szólamok elosztva, és kész is a Lachrimae or Seaven Teares.
Rendkívül érdekes füzér; a hét könnycsepp egy-egy dupla pici félgömb, bennük kétharmad-egyharmad arányban elosztva a pavan és a galliarde, a melankólia és a vidámság. Gondolhatnánk, hogy milyen ügyes egy üzletember volt ez a Dowland, nem akarta, hogy szomorúságba fulladjon ez a kiadás, ezért megszínesítette, hogy jobban vigyék. Miután végighallgatjuk, akkor viszont a párok összekívánóssága feltűnő lesz; annyira, hogy amikor külön akarjuk szedni, úgy járunk, mint a hírhedt féltekékkel Magdeburg főterén, 1654-ben, húzzuk, de nem jön szét, és először ugyanúgy, mint Frigyes király, fel nem foghatjuk, hogy mi ez a titokzatos erő, amely összefűzi őket, hogy nyolc pár ló sem tudja szétválasztani.
Valóban, a melankólia rejtett vidámsága szorosan összefonódik az öröm átsuhanó szomorúságával. Mindig, és erősebben, mint hinnénk.
Az előadásmód, ahogyan Savallék játszanak, az páratlan. Hogy miért?, hallgassuk meg az első 5 másodpercet, már ki is derül. Mert rendkívüli mód egyenes. Jómagam sok ilyen zenét hallgatok, és a mai régizenejátszás szerencsére pont erre felé ment, és a lemezeken, főleg a 2000 utániakon az átlag nívó örvendetesen magas, de ami itt történik, amellett nem lehet szó nélkül elmenni. Minden várakozás ellenére, minél nagyobb a szomorúság, annál egyenesebb a zene. Mint egy rezzenéstelen vonal. Sehol egy fél vibrátó, nincs egy kis rezegtetés, hogy nézzétek, hogy szenvedek, szánjatok már meg egy kicsit; nyoma sincs annak az undorító csörgésnek, amely a nyomorult, porban fetrengő koldus alamizsnakérő poharából jön; nincs a csellisták nagy álma, hogy majd én megmutatom, hogy mi az a nagy érzelem, olyan szívszaggatás lesz, hogy nemhogy ti, de még én is elsírom magam, de igazából azért, hogy sajnáljatok, engem, és csak engem nézzetek…pedig gondoljunk bele, a gambán ötezerszer több lenne erre a tónus és az árnyalat… itt a játék szikár, majdhogynem tárgyilagos, mint egy vízállás-jelentés. Tartás van és méltóság. Amiről szól, a történet, a hatalmas folyamok sodrása, az viszont teljes egészében felragyog, nem fedi el az individuum sivársága, a melankólia szépsége annyira élő lesz, hogy a vonalak az ég felé mennek, egy-egy csillag lesz a hegyükön, és ez nem Savall szomorúsága, nem Dowland szomorúsága, hanem egy tisztán szellemi folyamat, talán az ősrégi misztikus Hexachord transzcendentális minőségfelettisége.tárul ki.
Micsoda finom régizene-definíció született… A romantika kedvelői a fentit remélem átugrották, amúgy attól tartok, ezt az egész blogot kihagyhatják az életükből…
Óhatatlanul Glenn Gould jut az eszembe, nála érezni hasonlót, hogy a közönség felőle ki is sétálhat a teremből, a többséggel az élen, akik a nyálat meg a csöpögést várják és kívánják, közben meg a szeretőiken és/vagy a vacsorán gondolkoznak – ő inkább abszolúte csak a zenének játszik. Mint a középkor kör alakú kórusai, akik befelé énekeltek: az előadás és a befogadás egyaránt meditáció, mi, a közönség, jó esetben beleshetünk kicsit az alkimista műhelybe.
Mielőtt végképp elsírnánk magunkat, leszállva a mennyekből, hogy micsoda giga-bánat-tag volt ez a Dowland, azért gondoljunk arra, hogy kifejezetten szerette a fényűzést; a dán udvari állásból gyakorlatilag kirúgták, mértéktelen és csapodár életmódja miatt… furcsa, de számomra ez még hitelesebbé teszi a zenéjét, mert a másik véglet távolságát is megélte, tudta, hogy mit beszél. Szóval ezek a galliard-ok a könnyes szempilla végein csak kellettek…ő maga írta, hogy olykor nem a bánat miatt hullanak a könnyek, hanem mert a helyzet joyful, amely lehet öröm, vagy egy emelkedett hangulat, akár pont a melankólia szépsége felett érzett elragadtatás.
A variációk kissé eltérnek a megszokottól: az alapfalak maradtak csak, az összes szoba és ajtó, a tető és gerendázat, a bútorzat és a csillárok, a roló és a konyhakések, minden megváltozik, egy dolog marad közös, hogy jó bennük élni, lakni.
Középtájt ott a Lachrimae Coactae, furcsán elhangolt harmóniákkal, a disszonancia határán egyensúlyozva, folyamatosan ereszkedő akkordjaival gyakorlatilag belehúz a zene belsejébe, mint egy örvény, lassan sodor körkörösen, egyre lejjebb, vagyis egyre feljebb.
Tisztán érződik, hogy viola da gambákból álló consort egy különleges társulás, amely egy olyan konstans tónusfüggönyt hoz létre, hogy nem nagy túlzás azt állítani, hogy az egyik leggyönyörűbb ember által létrehozott hangzás. Boldog lehet az, aki egyszer is játszott benne.
Ha elkövetjük az a bátorságot, hogy utána hirtelen egy vonósnégyessel, -ötössel kínáljuk a CD játszónkat, bizony, a hideg beleáll a lábunkba, hiába jó a zene, (mármint aki szereti), a hímpor lepergett, az angyalok szárnya a fodrásztól kijövet csupaszon didereg…
A hangminőség kiemelkedő, a hifisek, akik az autójukat elcserélik egy darab hangszóróvezetékért, (amely amúgy teljesen normális életstratégia) ők is megőrültek a hangzástól. Ha véletlenül előkerül egy SACD játszó és egy HighEnd rendszer, ne tétovázzunk.
Savall egy 1550-es tenor gambán játszik; a tízezer szín legtetején ott ül a hajszálrepedések finom hálózata, amely a titkos összetevőjű növényi lakk felszínén, a fából, valahogy kiereszti a zenét.
Repteti, ez a jó szó. Egészen fel és fel, az égig.
Ha épp könnyűek vagyunk, akkor minket is, ha nem annyira, akkor csak egy kicsit, pont, hogy a lábnyomunk ne látszódjék a kövön.
* * *
___________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12