2016. április 18., hétfő

A főkertész elbeszélése - Caccini zenéje





Firenze.


1500-as évek vége. Itt működött a híres Camerata Bardi, egy a zártkörű társaság, amely kezdetben szimpla mecenatúraként indult, később hatása rendkívül erős lett. Giulio Caccini, római születésű zenész és énekes, a Mediciek szolgálatában, a körhöz 1580 tájékán csatlakozott. Milyen is volt ez a camerata?
Olyan színvonalú kultúréletet generált, hogy később azt írja, a Camerata zenészeivel, művészeivel, költőivel és filozófusaival folytatott beszélgetésekből többet tanultam a zenéről, mint 30 évnyi ellenpont szerkesztésből…


Caccini neve egyet jelent azzal, hogy Nuove Musice, ez az az új stílus, a monódia, a kíséretes egyszólamúság, amely nyílt szembefordulás a késő Reneszánsz high-art polifonikus túlbonyolítottságával. Hogy miért?, innen ezt megválaszolni nem túl egyszerű, az okok összetevőin maximum el lehet gondolkodni. A világ nagyot változott, a semmiből új földrészek, egy csepp vízben új részecskék bukkantak fel, a Szaturnuszon túli világ látható lett, a darabokra szakadt Egyház alaptézisei kaptak támadást.


A Palestrina-féle iskola többszólamúsága követhetetlenségével éppúgy ledobta magáról a közönséget, mint ahogyan a Musikalisches Opfer a Zeneakadémián tette nálunk pár éve
Így a monódia egyrészt egyszerűsítés, lesüllyedés a nép közé, másrészt feljebb emelkedés a szférákhoz, mert közelebb került az eredendő zenei tisztasághoz, amelyet a régi időkben a gregorián egyetlen szólama képviselt. A közvetlen kiváltó ok pedig lehetséges, hogy maga a célkitűzés volt, amely köré a Camerata eleve szerveződött, miszerint az antik hagyományokat kell visszaállítani; ahol a szöveg, a történet elbeszélése minél hűbb alátámasztást kívánt a zenétől. Ez persze rögtön akadályokba ütközött, ugyanis pl. az érzelmi skálák megjelenítésére az akkoriban dívó polifónia egyszerűen nem volt alkalmas.


Caccini erre adott megoldást: a Le Nuove Musiche kiadásával, 1601, Firenze; a darabok mellé részletes utasításokat tartalmazott az éneklési technikára, az új stílus elsajátítására, a kíséretre és az intonálásra éppúgy, mint az érzelmek árnyalására és a spezzatura alkalmazására. Melyik műfaj jut eszünkbe, amelyik erről az alapról startolt?, hát persze, az Opera.


Caccini élete fordulatos volt, a Medici udvar intrikáiból alaposan kivette a részét. Legnevezetesebb balsikerű kalandjából erősen megtépázott kedveltséggel került ki. Eleonora da Toledo és Bernardino Antinori heves szerelmi afférjában ő volt a postás; egy nem eléggé átgondolt pillanatban a levelet kibontotta, és átadta reménybeli új pártfogójának, aki történetesen a férj volt. Bernardino kivégeztetett, Eleonóra még aznap tőrrel a szívében követte, Caccinit meg egy ideig rendesen utálták…


Az élet ment tovább, a karrier kiteljesedett; nehéz természete sok veszekedést generált; gondoljunk bele, pl. Peri új operáját szemrebbenés nélkül úgy átírta, hogy csak az ő énekesei tudják kiénekelni az áriákat, ezeket aztán lazán beemelte a saját művébe. 


Ezt 1600-ban mutattak be, az Il rapimento di Cefalo egy óriási show volt, 3800-as nézősereg tapsolt, száznál több szerep volt, és szinte ezer fős stáb, a sminkesek és fodrászok, öltöztetők és szövegtanítók és állatidomárok, táncosok és statiszták hada – az opera elveszett, szétporlott a századokban, a nagy pompára pedig nincs, aki emlékezzen…
Caccini családi zenekarát is sikeresen igazgatta, az Il Concerto Caccini 1605-ben Párizsban akkora sikerrel szerepelt az uralkodó előtt, hogy egy levél szerint ez a legjobb zene, amely valaha Franciaföldön elhangzott, és ezt a Király saját szájából hallottam.


Egy remek Alpha lemez finom válogatást ad műveiből. Az énekes Marco Horvat, a kíséret csak néhány hangszer, olykor csak egy pengetős, a booklet szerint Marco hosszan gondolkodott ezen a témán, és hogy most ide akkor milyen előadói megközelítés is kell, és legfőképp, hogy miért. Tehát jóval több, mint amikor megkeresik a szólistát, hogy itt a szerződés meg a kotta, első próba holnap fél 11… szóval tényleg nagyon érdekes dolog született.


Rögtön halljuk, hogy az énektechnika igen szokatlan. Egy furcsa keveredés, mert egyrészt rendkívül bonyolult és kanyargós lépcsőházon kell átvinni a hallgatóságot, ugyanakkor marad természetes és könnyű, akármennyire is nehéz. Pont, ahogyan Caccini utasította az énekeseit, miszerint ki kell használni a legvégső lehetőségeket is, de úgy, hogy az hang maradjon teljes és természetes, a spezzatura szerint, és leginkább tartózkodni kell a falzetto-tól, és a többi mesterséges, fölösleges és legfőképpen idegesítő manírtól.


A melisma-t hallhatóan nem sorolta az utóbbiakhoz.
Mi is ez a melisma?, valóban, kicsit ritkábban használjuk, de pont ez, amikor egyetlen szótagra több hang is jut, itt giga-melisma van, komplett dallamfüzérek lógnak az ágon, hasonlít egy bonyolult diminúcióhoz, de széttagolás?, nem, nem ez jut eszünkbe, inkább az, hogy kibontás, ezer és ezer újabb szálat kihúzkodni ugyanabból a gombolyagból.
Caccini ide pont azt írta, hogy íme, egy nagyon szokatlan ária, ahol a tenor hang keresi a basszust…


Szépen hallatszik az, ami akkoriban nagyon új volt, sőt, egyenesen szembefordult az korábbi előadói gyakorlattal, ahol az énekest gyakorlatilag a húrokra felhelyezték és odatűzték a kottára: itt nagyon nem. A kíséret olykor belassít vagy éppen kicsit szaporább, éppen ahogyan az énekes kívánja, de egy újfajta szolgaság szerint, valahogy úgy, mintha pici rúgókra lenne függesztve, mert a rendszer ettől még szigorú, kevés kilengés engedélyezett, de mindig követés lesz. Nagyon hasonlít a CD beolvasók fejegységének felfüggesztéséhez, ott a cél pontosan ugyanaz: a nagyon pici imbolygásokra, amit ott korong egyenetlensége okoz, itt pedig a szöveg belső fluktuációja, gyors legyen a reakció, de ne zavarja össze és ne rezegtesse meg visszafelé betorzítva az alapokat.


Lévén sokszor egyetlen hangszerről van szó, mondhatnánk, hogy akkor miért is nem kísérte saját magát az előadó?, ráadásul tudjuk, hogy Caccini remek pengetős játékos volt, a válasz az, hogy nem tudjuk, a homály itt erős, a lány gitárral felbukkanása a kocsmákban és a hercegi udvarokban ma is vitatéma.
A dallamosság megjelenése erősen eltért a korabeli ’magas körökben elfogadott’ zenéktől, kb. mint amikor egy Bach felvétel után egy Vivaldi áriát hallgatunk.


Caccini zseniális kertész volt; annyira, hogy a főurak egymásnak ajánlgatták. Élete alkonyán, már 60 fölött egyre több időt töltött virágkölteményei között; a Casa Caccini terasza olyan kertre nyílt, amelyet az illusztris vendégek sóhaja legendává emelt Itália-szerte; összeférhetetlen természete persze most sem kímélte: egy jó verekedés után a Mediciek nyomatékos közbenjárása kellett ahhoz, hogy a büntetését házi, illetve kerti őrizetté változtassák a szigorú bírák.


Kertjéből aztán, százévek múlva, gyönyörű színpompás virágok szökkentek szárba. 
Itt most nem hangzatos latin növénytani nevek következnek, hanem olyanok, mint Verdi és Donizetti, Bizet és Puccini; Bellini vagy akár Mozart, a nagy operaházak tucatjai, a Carmen, a Sevillai borbély és a Figaró házassága, Tosca, Aida és Otello, a Pillangókisasszny és a Trubadúr, a Don Pasquale és a Rigoletto, Don Giovanni, Norma, Nabucco, és még sok-sok-sok, a hely kevés lenne felsorolni.


A kötekedő vénember ezzel az új stílussal majdhogynem egymaga átfordította az európai zenetörténetet. 
És ami ettől jóval fontosabb, elvitte az emberekhez a zenét. 
Egészen belülre. 



Nagyon sok emberhez és nagyon jó zenéket.













______________________
Cím:
Anton Csehov: A főkertész elbeszélése

_______________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12