Lássuk kicsit közelebbről ezt a furcsaságot.
Miért
furcsaság?,
Mert ez már nem kinyomott CD album, hanem fizetős letöltéssel lehet
hozzájutni; tehát szépen, audiofil minőségben kiírtuk, és nyomtattunk egy szép
színes borítót, amelyet a letöltőfájl tartalmaz. Az igazán furcsa pedig Michel
Godard a szerzők között, egyszerre Monteverdivel?, na, ez jól kezdődik,
mondhatnánk, ő ugyanis egy jazz-zenész, híres francia tuba játékos számos
kortárs szerzeménnyel.
Guillemette Laurens az előadók között, mezzoszoprán, aki
nem szimplán egy jó énekesnő, hanem egy elképesztő hang, gyakorlatilag
szerelmes vagyok belé; az Alpha lemezekről ismerős lehet. Monteverdit, meg
akinek be kell mutatni, az inkább nézegessen más oldalakat, van éppen elég.
Emlékszünk ugye, az Orfeo, az első opera (1607) és a híres
madrigálkötetek, meg még sok-sok nagyszerű zene, az a Vespro SACD pedig az
elit-soron.
Jazz trió találkozása egy Early
Music trióval, két zenei dimenzió együtt - hirdeti hátsó borító, tehát a
lemez egy kortárs Monteverdi átdolgozásnak tűnik. Monteverdi személyes első
számú kedvencem; ha bármi gázt csináltak a zenéjével, hát repül a kukába az
egész, Godardostul, tokostul és borítóstul, szemrebbenés nélkül – egyetlen
könnycsepp sem lesz.
Akkor nézzük! Lemez bent, első
szám.
Minden aggodalmam szertefoszlott
egy szempillantás alatt; valahogy a címből már meg lehet érezni; semmi gond nem
lesz.
Sőt.
Pur ti miro, ismerjük,
Guillemette Laurens hangja csupa-csupa ragyogás, mintha a nap sütne; a basszus
alap most egy basszusgitár, amúgy a szokásos theorbo-hegedű hangszerelés,
egészen két és fél percig, aztán belép a szólamra Godard egy serpenttel. Semmi
trükk vagy kavarás, tartja a régizene atomkemény szabályait, a hosszú,
összetekert, különleges hangszerből nem kevésbé különös hangzás jön ki, de
természetes, tónusgazdag és végtelenül finom.
Régi kápolna, gyönyörű akusztika, drótok, mikrofonok,
torzító (igen!), Hartke erősítő, meg monitorhangszóró, diszkrét, alig hallható
zúgással hirdetik a lemezen, hogy nem pure acoustics. A hangszerek vegyesek,
barokk hegedű, korai basszuslant, mai basszusgitár, szaxofon és a serpent.
Godard kövér, komoly, de nagyon nevető szemű, össze-vissza tekereg ez a
serpent. Guillemette már nem fiatal, de erősen csinos, lelkét kistálcán
odaadja. A hegedűs és a lantos - fiatalok, új generáció - ámulva, mosolyogva
figyelik a nagyokat, teljesen könnyedén belehelyezkednek az új hangszerelésbe.
A Si dolce e il Tormento
gyönyörű, háttérben egy kissé szikkadt bácsi a basszusgitárral, azon
gondolkodom, hogy miért is engedték be, hiszen megy a felvétel, aztán kiderül,
hogy ő Steve Swallow, az élő jazz-legenda… Érdemes figyelni a legutolsó
kiénekelt hangra; mesteri lecsúsztatás, szervezetünk erős borzongással reagál,
sajnos a lemezre nem merték így feltenni; van olyan, aki azt mondja, hogy
hamis, szerintem nagyon is az igazság pillanata.
A lemezen öt Monteverdi madrigál,
tökéletes régizene keretben, pazar hangszerelésben. A többi kortárs, azaz
Godard-szerzemény; itt nincs belekeverve Monteverdi, sem más szerző, ez az övé,
és ez az elkülönítés nagyon jól esik, mert a két zenei rendszer nem zavarja
egymást.
Godard kicsit eljátszik a
reneszánsz osztinátókkal, mint alappal; nagyon igényes kortárs zene lesz
belőle, teljesen befogadható. Valaki majd egyszer ír ezekről is, de én inkább
most Monteverdivel folytatnám, mert lehetetlen átlépni rajta.
5. szám, Zefiro Torna; ismerjük,
a mezőny igen erős: ez most egyszerűen tökéletes. Guillemette hangja föl-le,
erősen bonyolult díszítés, teljesen elámulok, pedig hallottunk már ilyet …
Belép a serpent; óriási hang, a szólam finom, a játék könnyed, levegős,
nevetős, igen, pedig teljesen és tisztán Monteverdi, az 1600–as évek elejéről.
Az utolsó szám, Oblivion soave,
szintén híres. Itt minden híres? Igen, mert ezeket a zenéket 400 év óta folyamatosan
szeretik. Itt javasolt kissé elidőzni; szerintem olyan három egymás utáni
hallgatást elbír első körön; a belépő énekhang káprázatos, ez a jó szó, amikor
pedig a serpenttel együtt halad ez a mezzó, az igazi, komoly megrendülés;
annyira, de annyira jó, hogy magától tekeredik fel a hangerő, az ember lelkébe
belezuhan a zene, szétárad, megtölti a szobát, a rendszer ragyog, a hang még a
konyhafiókot is megtölti…
Az énekhang a lehető legfinomabb,
akkora dinamikaskálával, hogy a jó rendszerek a totális élő feelinget
adják. Ritka az ennyire jó felvétel. Érzelmes, néhol annyira halk, hogy a
berezgés határán van, de nem érzelgős, lenyálasodásnak, alázkodásnak nyoma
sincs. Igazi Királynő, aki egy diszkrét fejbólintással nagyobbat és mélyebben
köszön, mint egy romantikus-rezegtetős-csöpögős porban fetrengő hang. Godard
teljesen átveszi ezt a fejedelmi stílust; a második részben continuo vonalon
ismétli a szólamot, nem engedi hamar leesni az égből ránk hulló gyönyörűséget;
érezni, hogy teljesen meghatódik.
A hangminőség egészen különleges;
a legjobb hifis referencialemezeket idézi; a nagyfelbontású verzió
megszólalásáról hihetetlen dolgokat suttognak. A hangmérnököt is elragadta az
ihlet; ő is odaadta a legjobb és legféltettebb elképzeléseit. Kellemesen közelmikrofonozott;
a titkos boltívek akusztikája szépen hallatszik; nem is túl nagy hangerőn
akkora energia jön át, hogy kezünkben berezeg a CD tok…
Aztán később, megyünk az utcán, a
zene még mindig jön, még a körmünk alól is szivárog - a pékségben a lány különösen
szépen köszön vissza, teljesen nem értem, hogy miért, de a dolgok
összefüggenek, az bizonyos.
Megjelent ez a lemez; páran
megvették a letöltést; kicsi szünet; aztán felbukkant a fórumokon, majd
gyakorlatilag végigsöpört a hifis társadalmon is, hatalmas lelkesedés-csíkot
húzva maga után… ritka az ilyen. Azóta sem kaptam annyi üzenetet, vagy telefont
egy CD miatt. És mindez Monteverdivel, értitek? Aztán elült, szépen belesimult a
legendás lemezek sorába; én viszont a mai napig emlékszem az első meghallgatás
égig-emelés élményére.
Feltétlenül, különösen és
totálisan ajánlott.
2013.
____________________
Képek:
