Ez a kiadás része annak a nagyívű elképzelésnek, amelyet Alberto Basso és a független Naivé kiadó álmodott meg 15 évvel ezelőtt, miszerint 100 lemezt ki fognak adni, javarészt azoknak a Vivaldi kéziratoknak alapján, amelyet Turinban találtak; 450 lejegyzésről van szó, közöttük ismertek és ismeretlenek egyaránt.
Hogy mi lett ebből az egészből? Egy sorozat, amely példa nélküli a lemezkiadásban. Már az artworkon megakadunk; mert erősen szembeszökő:extravagáns hölgyek elképesztő hajkölteményekkel, és néhol olyan ruhákban és beállásokkal, hogy még a divatbemutatók törzsközönségének is felszalad a szemöldöke. Van, aki üres öncélúságot sejt e mögött; a tájékozottabbak sejtik, hogy a háttérben van legalább egy valami, ami teljesen szinkronban volt és van ezzel a bolondériával, ez pedig a város, Velence. Ahol Vivaldi élt és alkotott; ahol megkapta a della Piéta lánynevelő intézet vezetését, az évszám 1704; ez az egész inkább egy lepukkant árvaház volt, de Vivaldi pár év alatt zenekart, kórust, sőt, komplett operatársulatot szervezett a leányokból, és a siker akkora lett, hogy az arisztokrácia kedvelt szórakozása lett a koncertjeire elmenni, dőlt a pénz, és nem sok idő múlva a legnevesebb dívák versengtek egy-egy áriáért, és olykor, az előadások végén maga Vivaldi adta a ráadást, úgy, hogy hegedűjátékát még egy hétig tárgyalták a palotákban és a halpiacokon…
A 100 lemez meglett, már több is talán; igazi színpompás kaleidoszkóp; a világ legjobb zenekarait éppúgy felkérték, mint a (még) ismeretlen együtteseket; van opera, versenymű, motetta, vesperás és Négy Évszak, szóval minden finomság.
Ez a lemez egy finom csokor hegdűverseny.
Il Pomo D'Oro - teljesen új együttes, annyira fiatalok, hogy meghökkentő. Mint akik a konziból szünetre kijöttek cigizni.
A zenéjük?
Olyan friss fuvallat, amit 25 éve éreztünk az Il Giardinónál. Emlékszünk, ugye, mekkora balhé volt, mennyi rossz kritikát kaptak a vaskalaposoktól, ma pedig már mindenki úgy játssza Vivaldit, mint akkor ők. Ez ismét egy új megközelítés. Nem a régiek utánzása; nem üres húrtépés; alapvetően más. Tempó a ma már szokásos gyors; de furcsa módon nagyon-nagyon egyenesek; ezerrel díszítenek, de nem engednek egy mákszemnyi érzelgősséget, mit rákentek a századok; belevisznek egy óriási-szigorú monotóniát; ettől lesz egy lüktetés, erősen mélyen; egy finom osztinátó-feeling; szinte reszelős; a pengetősök nápolyi/spanyol töltéssel, pazar virtuozitással; a csapongás kevesebb, az odamondás több, valahogy mélyebbre merülnek ebben a zenében, a belső csillogás nagyon szépen ragyog. Tartás, ezerrel. Nem ingadozók, nem néznek semerre, mennek a saját fejük után, hisznek a dolgokban.
Ilyenek lettek a gyerekek: bizonyos értelemben szigorúbb és szebb zenét csinálnak, mint a szülők. Ez nagyon jó.
A szólista, Riccardo Minasi, az 'öreg', 30 pár évével, már most a nagy cápák közt ficánkol. Zseniális.Vivaldi zenéje teljesen életre kelt; a dallamosság egyenesen kiütköző. Remek sláger-vénája volt.
Részemről: erősen kedvelem.
Meghallgatva figyelmesen, valami különlegesen jó a hegedűhang. Az összes. Szokatlan, kissé fakó, inkább gyönyörű fa-hang; magas, de nem éles, karcolós, de sima, nem sírós, nem csinn-bumm cirkusz, de a közepek mintha tónusgazdagabbak lennének; és fantasztikusan élő az egész. Valami kavarás van itt a hangszerekkel, bizonyos.
Nézem a bookletet, a szóló egy Amati, 1627-ből, Cremonából.A többieké: is mind régiek, eredetiek, 1700-as évekből.
Ejha.
Nagyon szép tisztelgés a velencei Mester előtt.
Hallgassátok meg.
