Lépjünk vissza most a kora barokktól egy bő 200 évet; pontosabban az évszám 1405 környéke.
A szerző Matteo da Perugia; a színhely Itália, a középkori Milánó.
Lejegyzések alig; hiteles források szinte semmi; keveredések, össze-vissza krónikák, levéltárakban háborúktól széthányt poros iratok, pontatlan másolatok, rengeteg szemét, óriási tévedések, ismeretlenségbe süllyedt szerzők garmadája soha nem létezett fantomszerzők átírt műveivel.
Viszont gyönyörű kódexek, elképesztő díszítőművészet.
Néhány embernek kedves ez a korszak, ez a rendkívül szűk és félreeső szelet-hártyája a klasszikus zenének. Sok kincset kiszedtek; valamennyire átfésülték a területet, pontosabban a felszín megkarcolva; rendkívül jó lemezek születtek. Ez a 2000-ben készült felvétel a Modena kézirat alapján született.
Szép lassan ismét divatba jönnek ezek a régi zenék, még az ilyen téren elmaradottságáról híres Magyarországon is repedezik a jég. Nyilván ne fanfáros bevonulást várjunk, a MÜPA plakátjain pedig ne keressünk ennyire régmúlt századokat, de a közönség egy része finoman nyílik errefelé.
Nagy kedvencem, a Helas Avril
A lemezen régi chansonok; a címadó, egy háromrészes virelai; ez a műfaj-féle egyike a régi híres középkori Formes fixes-nek, volt három, a ballade, a rondeau és a virelai, ez akkoriban szigorú költészeti/írói standardként szerepelt. Meg zeneiként is, furcsa módon.
Egyszerre.
Annyira stabilan, mint ahogyan ma a mondatoknak van alanya és állítmánya. Már látható, hogy akkoriban minden nagyon-nagyon más volt; a kultúra, mint fogalom nem is létezett így, mint ahogyan ma gondoljuk; a művészeti ágak egysége még valamennyire megvolt. Igen, ez elvont spekuláció, mondhatjátok, de az nem, hogy pl. a megszokott dúr/moll hegemónia előtt járunk. Ez innen kb. annyira elképzelhetetlen, mintha azt mondanánk egy sofőrnek, hogy indulhatunk, de a kerék, az még nincs feltalálva… Ez a befogadásnak is valamennyire gátja, mert klisékhez annyira hozzá tudunk szokni, hogy egyedüli valóságnak tartjuk; szerencsére az emberi psziché valamennyire mindig nyitva marad, talán pont az ilyen esetekre.
Meghallgatva, tényleg erősen más, mint az eddigiek.
Hogy milyen?
Hát gyönyörű, ez a legelső, ami eszünkbe jut. Teljesen furcsa és idegen, ugyanakkor rendkívül harmonikus. A dallam, a szólamok, a díszítések épp másképp kanyarognak, mint ahogyan várnánk. A furcsa az, hogy pár hallgatás után teljesen világos, hogy ez pont így való, pont így kellett. Valamiféle tisztaság árad ki; egyenesebb a létra felfelé, akkor is, amikor sok furcsa és indokolatlannak tűnő kanyargást kell követni. A harmóniák más rendszerűek, de pár perc után teljesen megszokjuk.
Hát gyönyörű, ez a legelső, ami eszünkbe jut. Teljesen furcsa és idegen, ugyanakkor rendkívül harmonikus. A dallam, a szólamok, a díszítések épp másképp kanyarognak, mint ahogyan várnánk. A furcsa az, hogy pár hallgatás után teljesen világos, hogy ez pont így való, pont így kellett. Valamiféle tisztaság árad ki; egyenesebb a létra felfelé, akkor is, amikor sok furcsa és indokolatlannak tűnő kanyargást kell követni. A harmóniák más rendszerűek, de pár perc után teljesen megszokjuk.
A szoprán Jill Feldman, méltán híres, a hangja itt egészen bámulatos; felfelé váltásoknál szinte érthetetlen, hogy lehet ennyire pontos és erős és teljesen homogén. Már egészen korán feltűnt az érzéke a szövegen túli meta-jelentések kibontásához, amely ebben a műfajban, a mai generációnál is ritka tünemény.
Az instrumentális részek ugyanazt a szövetet mutatják; az összetartozás más, mint a Reneszánsz egyenrangúsága, és más, mint az a szolgaság, amely 200 év után következik majd, az Operánál.
A variáció pedig jóval érdekesebb dolgot jelent, mint a későbbi zenékben.
Aki megálmodta ezt a felvételt, az Pedro Memmelsdorff, argentin születésű, hogy ki ő?, hát a bázeli Régizene Akadémia egyik elnöke, ez az intézmény, amely az európai régizenejátszást alapvetően elindította, és azóta is rengeteg oktatást és kutatást finanszíroz.
Különösen elgondolkodtató, hogy 600 év után hallgatjuk ezt a lemezt. Amikor mindenkiben ott vannak a következő évszázadok jelentős zenéi és szerzői. Akkor is, ha csak néhány a nagy kedvenc. Nem tudunk szűz füllel leülni a Helas Avril elé, ott kavarog a háttérben Bach és Monteverdi, Csajkovszkij és Stockhausen, a Beatles meg a Smoke on the water, a Felkelő Nap Háza meg az Amelie zenéje, a rap monotóniája a ritkán, de igényes szövegeivel. Meg a Class FM környezetszennyezése.
A képi kultúra pedig önálló lett, és a kódex-iníciáléktól teljesen más kanyart vett.
Az ezeket áttörő hiper-időtállóság valamiféle mélységi állandóságot feltételez, amely talán folyamatosan ott van a kollektív tudattalanban. Felszínre emeléskor pedig úgy álljuk körül, mint a hínároktól befont aranykincset, melynek ragyogása áttöri a homályt.
Rétegzene?
Meglehet.
Akkor legyünk réteg.
Feltétlen ajánlott.
* * *
