Néhány lemez különleges státuszt foglal el a gyűjteményben; évekig kísér minket, ízlésbeli alakulásainkról, hifis bolyongásainkról tudomást sem véve, állandóságukat szépen szembeállítva az idő múlásával. Az egyik ilyen lelki horgonypont következik.
Marin Marais, már volt róla szó, neve egyet jelet a viola da gamba kései, utoljára fellángoló virágkorával.
A CD egy Alpha kiadás, a szokásos Una Musica – Una Pictura elv szerint; most a kép, illetve a részletek Claude Lefebvre egyik portréja, középpontban a természetesen a gyermekkel. Gyönyörű ruhák és színek és ékszerek, pazar díszítések, pont, mint a lemezen, és persze, még egy kapcsolat, Marais 19 gyermeket indított útnak, kettő közülük híres viol játékos lett.
Az artwork és a kivitelezés módfelett kellemes; a reprók szépek, a bookletben remek esszé a képről, de persze legfőképp a zenéről. Van Dyck feketéihez hasonló még a korong színe is; annyira, hogy amikor becsukódik a tálca, olyan, mintha egy spektrofotométerbe tettünk volna mintát valamelyik high-tech restaurátorműhelyben.
Az első szám egy Chaconne, a la Sainte-Colombe; hogy miért?, egyszerű, mert megadja a keret első felét, felütést, a zenei környezetet, amelyből Marais merített; azt a hat hónapot, amelyet nála töltött, és szép az a gondolat, hogy ezt talán együtt játszotta a mester és tanítványa. Meghallgatva, rögtön lejön az, hogy ez nem egy ’ordinary Chaconne’, hanem valami teljesen új dolog. Maga a chaconne története érdekes, mert sokak szerint az Újvilágból nem csak az arany meg a fűszerek meg a nemibetegségek érkeztek, hanem a Chaconne is, teljes pompájában bevonulva a királyi udvarokba éppúgy, mint a kocsmák füstös késdobálós tivornyáiba, később százévekig hódított, még olyan szigorú szerzőknél is, mint J. S. Bach. Sainte Colombe lelassította, és nagyon komoly spirituális mélységekbe vezette; olyannyira, mint utána senki más, még maga Marais sem, aki szintén próbálkozott, ezen a lemezen is, de a 11. számot át fogjuk léptetni, ebben biztos vagyok.
Aztán egy prelűd. Akkoriban teljesen mást jelentett, mint manapság; a régi időkben gyakorlatilag egy szükségből megkomponált hangolási procedúra volt, ahol az érzékeny bélhúrok tucatjait kellett összehozni egymással, mert a későbbi zenékkel egy pontban nagyon erős a hasonlatosság, nevezetesen az, hogy sem az unatkozás-hajlamos közönség, sem pedig a zenészek ki nem állhatták a hamis, félrehangolódott hangszereket. Tehát a sokat emlegetett recercare-hoz hasonló a dolog, mindkettő az 1600-as években állt végleg saját lábra, önálló formaként besorolódva a zenei eszköztárba. Marais nagyon szépen tovább gondolja a dolgot; az első másfél perc tényleg csak szép akkordsorok egymásutánisága, utána pont olyan, mintha hirtelen ráérezne a harmónia mélységeire, továbbszőve a történetet, immár saját rezdüléseit beleadva.
Nyilván nem hiányozhat a Folia sem, ennek a portugál eredetű ősharmónia-nyomatnak a hipnotikus ereje Marais-t is rábírta a 32 variáció megírására, Sophie-t pedig arra, hogy lemezre vegye, mert a régizenében ez olyan, mint egy retina-azonosító, vagyis játssz pár Folia variációt, megmondom, hogy ki vagy, és mit gondolsz a világról.
És olyan, mint egy jó kép, mert minket, a hallgatóságot is állásfoglalásra kényszerít, valóban, kevesen maradnak langyosvíz véleménnyel, vagy nagyon tetszik, vagy abszolúte nem, ez a dallam az ízlésbeli konformitást senkitől sem várja el.
Középtájon, a La Réveuse, nem véletlenül címadó, teljesen világos, hogy ez Sophie kódolt üzenete, melyben jelzi, hogy ő hogy áll ezzel az egész dologgal. Hogyan is?, hát, valami olyasmi derül ki, hogy ez igazából közelebb áll a vershez, egy poétika-esszencia, vagy mint egy olyan pillanat megörökítése, amelynek nagyságát és egyetlenségét az emberek vénségükre értik meg igazán. Békés és nyugtató, kicsit reggeli ősziködös-hangulat, ugyanakkor valami tapintatosan szédítő, óriási mélység nyílik meg.
Nyilván, ha rápillantunk a naptárra, meg a helyszínre, furcsa ellentmondás-sorozatok merülhetnek fel. XIV. Lajos, a Napkirály; aki 12 évesen gitározott és igen jól táncolt; a mai ésszel felfoghatatlan kulturális színvonal, amely a balettet, az operát, a színházat és az egész mecenatúrát olyan magasságokba emelte, hogy 100 év után a forradalom nem győzte lerombolni; ugyanakkor esztelen pazarlás, őrült giccshalom és manírgyűjtemény, amelynek töredékén is ma már nevetnénk. A zene, úgy tűnik, ez utóbbiaktól valahogy inkább megmenekült, elég csak a többi track akár néhány másodperce is ahhoz, hogy kételyeink elmúljanak.
Az utolsó szám, a Tombeau pour M dé S-Colombe, a kezdő keret záró íve, egy gyönyörű tisztelgés a mestere előtt; nem fehér lovak és parádés gyászmenet virághegyekkel, hanem egy szomorú, vagy inkább melankolikus számvetés a világgal, egy zenei búcsúzás, egyúttal tőlünk is, a viola da gambától is, mert Marais után csillaga lehanyatlott…és Sophie Watillon sincs köztünk.
A hangminőség egyenesen káprázatos; régi templom Belgiumban, ’spirituális tér’, ez jut eszünkbe, és amit annyira szeretnek a hifisek, a legtöbbször fiktív és hatásvadász tér, ez most valóságosnak tűnik. A hangszerhűség az egyik legjobb, amit tudok mutatni lemezen; a continuo kíséret annyira finom, mintha egy bonyolult tánc szerinti koreográfia lenne, titkos utasításokkal, hogy mikor kell előre menni, mikor fordulni, és mikor kell kicsit visszalépni.
Sophie Watillon ekkor 38 éves volt; előadásmódja rendkívül különleges. Úgy bánik tudásával, az atom-pontossággal, hogy nem teregeti ki elénk, mint a hős megérkezést, hogy nézzétek, mennyire jól bánok a hangszeremmel, hanem olyan, mint valami finom kopogtatás a felsőbb világokhoz, azokhoz a harmóniaviszonyokhoz, amely minden jó régizene-felvétel sajátja.
Ezen a lemezen olyan zenésztársakkal vette körbe magát a felvételhez, akik láthatóan tökéletesen megértették, hogy mit, hogyan, és legfőképpen miért kell megmutatni az embereknek Marin Marais művészetét.
Most igazából csak továbbadom ezt az üzenetet; fraktálszerűen becsatlakozva ahhoz a gyökérszövethez, amelyet ez a CD a hallgatók érzéseivel és gondolataival már kiépített magának, immár sok éve, szerte a világon, és azon túl.
