2016. január 5., kedd

Koncert 2015 - Bach - Savall - Zeneakadémia

Néhány gondolat a koncertről, csak úgy össze-vissza.



Már az nagyszerű volt, ahogy a Körútról  besétáltunk a térre, ahol a Zeneakadémia van. A város közepe; jó környék, és egy csomó jól öltözött jó arcú ember ilyenkor egyszerűen megemeli Budapest színvonalát, úgy direkte. Szóval lehet a MÜPA bármennyire szép és jó, az, ehhez képest mindig csak egy hipermarket marad; koncertre a városba kell járni, az egy esemény, egy szertartás, így egészen más. Nincs autózás, nincs parkolószint, nincs lift, van viszont macskakő meg kiülős kávézó és olyan épület, hogy csak ámulunk, belépve meg azt gondoljuk, hogy igen, ez Budapest.



A darab – kifejezetten nem könnyű. Az alaptéma gyönyörű, ezt megbeszéltük. Itt sem volt több fél percnél. Utána egy csembalós improvizáció a témára, vélhetőleg Bach kb. ezt játszotta el akkor az uralkodónak. Rendkívüli módon eltér a jazzben megszokott dolgoktól. Itt ellenpontok és fúgák mennek, egyszerre több vonalon, több szólamban, atompontos szerkezetben. Finom dolog. Kb. ennyi volt az, ami befogadható. A többi, az nagyon bonyolult és furcsa volt, ugyanúgy, mint a lemezen. Olykor óriási szépség ragyogott ki, olykor a lekövethetetlen agyonhajszolt.matematika.
A hangszerelés csodás volt, bár nagyon erősen hallatszott a régi hangszerek felhangdúsabb jellege; nem egyforma korú hangszerek szerepeltek, a modern hegedű itt tette  a dolgát, de amikor Savall gambája a másik két vonóssal megszólalt, az annyira szép volt, hogy bele lehetett borzongani. Pont mint a lemezen. Amúgy nagyon hasonlított az előadás a 15 évvel ezelőtti felvételre.



Bach továbbra sem lett kedvenc; ráadásul szerintem ez a zene nem arra való, hogy nagyközönségnek előadják. Akkor mire is…?, hát pl. arra, hogy a hozzáértők, lapozgatva a kottát, az egyik ámulatból a másikba essenek. Esetleg lemezről ugyanez. Kézben kotta nélkül nem tudjuk  követni a fúgákat meg az álfúgákat meg a 6 szólamot a ricercare-ban, meg a visszafelé játszott (!!!) téma ellenpont-harmóniáját, a zenészek legtöbbje sem, nem kell elkeseredni. Ugyanakkor pedig Savallék rendkívül felemelték vagy legalábbis próbálták felemelni ezt az érthetetlen nyelven felhangzó zenét; kissé olyan érzés, mintha a  a nagy unalmat enyhítették volna kis gombóc szépségekkel…

Aztán végre vége lett – nem volt ember, aki ne örült volna a nézőtéren. Örült, hogy vége, de annak is, hogy kibírta, de annak is, hogy valamit hallott, ami jó. Nem minden dolog egyszerű. Mert nagyon jó zene akkor is, ha nem értjük, meg akkor is, ha én nem szeretem Bachot, ti meg igen, vagy fordítva. Talán valamit megsúrolt, valami mélyet? Lehet. Lemezhallgatáskor, intimebb körülmények között, talán jobban.

Aztán jött a II. koncert, mert 4 (négy) ráadás volt. Itt a barátok/ismerősök között erősek voltak utána a véleménykülönbségek, kezdve onnan, hogy egy ilyen zene után kell-e ráadás, meg miért, vagy miért nem, meg mi illik össze mivel, meg mivel nem, stb…

Az én verzióm.
I. ráadás, az a H-moll szvitből két tétel. Ismert zene, nagyon-nagyon népszerű, és bármennyire hihetetlen, de Bach ez is, a matematika-szakértő ilyet is tudott. Jutalom a közönségnek, hogy végigülték a szívást..? Nem, inkább egy nagyon jól megkomponált átvezetés. Rendkívül jól játszották, friss tempóval, érzékenyen, de egy csepp nyál nélkül.

II. ráadás, egy reneszánsz tánc, úgy sejtem, mert Savallt alig lehetett érteni,  valamelyik régi lemezen van rajta. Ez fenomenális volt; nem túlzok, ha azt mondom, hogy a közönségnek leesett az álla. Kifelé jövet mindenki azt kérdezgette, hogy mi volt ez. Kicsit majdnem vicces, hogy a Musicalisches Opfer után a közönség azon rugózik, hogy egy reneszánsz tánc vajon melyik lemezen van rajta…
De mi is történ itt pontosan? Ez fontos, mert  jó közönség volt, teli zenésszel/hozzáértővel/Sebestyén-Mártával, ezek minden sz@rt nem tapsolnak agyon, szóval valami olyasmit éreztem, hogy Savall megmutatta azt, hogy milyen egy szigorú szerkezetes-improvizációs Bach, ezt egy órán át nyomta nekünk, aztán meg kinyitott egy oldalajtót, amin megmutatta, hogy milyen egy szigorú szerkezetes-improvizációs darab, amit ő szeret igazán. Mert fúga nem volt, de volt olyan improvizáció benne, ami valami mélyet megmoccantott belül szintén; amely végtelensége beljebb van, mint a művi matematika végessége, és, amúgy, amit Kramer ott hegedűn művelt, az valami egészen fenomenális volt. Kirohanásos-díszítés….van ilyen…? Van, ott volt. A közönség ezt totálisan megérezte, és megőrült. Van, aki azt mondta, hogy ez egy fricska volt a szigorú európai zenei mű-előadásoknak, Bachnak, az elvont, közönségirtó műsorpolitikának, az Akadémiának, (mert miért kell mindig úgy Magyarországra hívni Savallt, hogy neki idegen zenéket játsszon…?) , mert mindenki érezte, hogy ezt a ’darabocskát’ így eljátszani, ez túlmutat még a Mesteren is….

Aztán volt egy-egy Marais, ill. Rameau színházi zene betét, nagyon-nagyon jók voltak.
Aztán  vége, utána irányított beszélgetés, ami egészen rendben volt, érdekes témákkal,sok minden egyebet megtudtunk. Dedikálás, pár szó face-to face, nekem nagy élmény.
LP –seknek.
Csak úgy érdekességképpen, volt ott valaki, egy stóc  régi LP –vel, aláíratni….szívesen ránéztem volna, mik is voltak azok a lemezek.

Szóval, jó volt, élmény volt, adott mindenfélét.

2015. május